Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Pannon Presztízs Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Pannon Presztízs Magazint! Keresse az újságárusoknál a Pannon Presztízs Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

Amikor életre kelnek a vonalak

Tondora Judit, a kilencedik művészet művésze

Szepe | Majoros Zsolt | 2011.02.03. | 2011.02.03.
Amikor életre kelnek a vonalak
Ki ne szeretné a képregényeket? Mindenki találkozott már híres képregény-figurákkal valamilyen formában. Napjainkban sorra készülnek a filmes adaptációk kultikus hősökről és kedves karakterekről, akiknek a kalandjait, vagy humoros megnyilvánulásait első ízben az újságokban láthattuk. Asterix, Batman, Superman, Garfield, Snoopy, vagy Piff sokunk kedvence. A magyar képregényrajzoló társadalom egyik igen tehetséges képviselője, Tondora Judit régóta próbálja megteremteni saját stílusvonalát.

A képregényt egyfajta keverék műfajként szokás definiálni. Vegyül a képzőművészet és az irodalom, a végeredmény pedig egy szórakoztató, vagy elgondolkodtató képsor. A történetet esetenként a szereplők maguk mesélik el szóbuborékokban, vagy egy elbeszélő leírás alapján izgulhatjuk végig az eseményeket. A kilencedik művészetként emlegetett képregény története hosszú századokra nyúlik vissza, de a mai értelemben vett formája a 19. század végén alakult ki az Egyesült Államokban. A magyar képregény elnevezéssel először 1938-ban találkozhattunk a Képes Regények sorozat kapcsán, ami korabeli amerikai krimik képes változata volt. Pókember, Góliát, vagy Kázmér és Huba alkotóiról viszont keveset tudunk. Azokról, akik a kezükbe veszik a ceruzát és mozdulataik nyomán megelevenednek a hősök. Tondora Juditot ennek a szép eredményeket produkáló szakmának a rejtett szépségeiről kérdeztem. A csinos művésznő hosszú utat tett meg addig, amíg eljutott a képregények rajzolásáig. Életét a véletlenek mellett, sok olyan tudatos döntés is befolyásolta, amiről sokan vehetnek példát. Soha nem adta fel az álmait és ma azt csinálja, amit igazán szeret, és amihez tehetséget adott neki a sors.

 

Belesodródott a képregényes világba

 
Presztízs Magazin
Mindenki szeret rajzolni. Valaki tud is. Te hogyan emlékszel vissza az első „munkáidra”?
Amióta ceruzát tudok fogni, azóta rajzolok. Az első munkáimat hűen megőrizték a könyvek, amiket összefirkáltam. Már három,- vagy négyévesen is főleg az emberek és különféle jelenetek megrajzolása érdekelt. Az események követték egymást és talán ötévesen megnyertem az első rajzversenyt. Ez az egyik legélesebb emlékem. Aztán az általános iskolásként festő szerettem volna lenni. Később Miskolcon, a Kossuth Gimnáziumban rajz-tagozaton tanultam, de itt nem nagyon foglalkoztunk a festészettel. Talán ennek is köszönhető, hogy az érettségi után már tudatosan grafikusnak készültem. Így is választottam meg későbbi iskoláimat, ahol grafikát, festészetet és egyéb szaktárgyakat tanultam.
 
Hogyan lesz valakiből képregényrajzoló?
Erre szerintem nincs bevett recept, legalábbis itthon biztosan nem. Magamat sem tartom képregény rajzolónak, inkább multifunkcionális bölcsésznek, tekintve, hogy állandóan az aktuális érdeklődési irányomat követtem, így pedig rengeteg szakon kipróbáltam magam. A rajz azonban mindig megmaradt. Volt két év, amikor pár csalódás után úgy gondoltam, ehhez én nem értek igazán és nem rajzoltam, de ez olyasmi nálam, mint a függőség. Ahhoz, hogy valaki érdemben tudjon ezzel foglalkozni, természetesen rendelkeznie kell egy alap-rajztudással, és itt nem az autodidakta módon kifejlesztett tudásra gondolok. Ha nem végeztem volna grafikai iskolát, valószínűleg már az elején elbukom. A képregények rajzolása közben mindent újra kellett értelmezni, mindent újratanulni, de a praktikus gyakorlati alap nélkül lehetetlen ebben a szakmában boldogulni. Ez is olyan, mint a zene, kőkemény munka! Napi 10-12 óra kell egy komolyabb képregény oldal elkészítéséhez. Ennek ellenére sokan szeretjük ezt a „robotolást”. Képregény rajzolóvá válni elhatározás kérdése. Én ugyan el sem döntöttem, csak belesodródtam. Egyetemi éveim alatt illusztrációkat készítettem az egyetemi újságnak, azok felkerültek internetre több karaktertervemmel és egyéb próbálkozásommal. Ezeket felfedezve egy képregény írással próbálkozó amerikai ismerősöm kérdezte meg, hogy nincs-e kedvem rajzolni egy éppen induló kisebb kiadónál. Gondoltam: miért ne próbálhatnám meg? Gyorsan kiderült, bőven van mit tanulnom, de gyakorlatnak jó volt. Bár a világválság begyűrűzése következtében ezt a képregényt csak az asztalfiók olvashatja, egyáltalán nem bántam meg, hogy foglalkoztam vele. Később az így szerzett tapasztalataimnak nagy hasznát vettem, amikor egy international artist search pályázaton állást nyertem egy másik amerikai kiadónál, az Outlaw Entertainmentnél. Itt már sokkal komolyabb elvárásoknak, határidőknek és szakmai követelményeknek kellett megfelelni. Mire egy képregényrajzoló karrierje elindul, több ezer munkaórát kell eltöltenie gyakorlással, próbálkozásokkal.
 

Dolgozik saját stílusán

 
Van kedvenc karaktered?
Erre elég nehéz válaszolni. Vannak jól rajzolható karakterek, amiket a régóta
Presztízs Magazin
használt klisék alapján mindig újra lehet rajzolni. Én szeretem ezeket a biztonságos karaktereket, mint a Marvel, a DC, vagy a kisebb kiadók Aspen Comics, Top Cow figurái. Nagy kedvenceim azok a női karakterek, akiknél a csinos külső mögött midig van valami érték, ami lassan, a történet folyamán bontakozik ki. Ők egy újfajta irányt képviselnek a hősök között, aminek a női képregény olvasók nagyon örülnek. Újabban inkább a rajzstílus alapján kedvelek meg egy képregényt, sorozatot. Például Ben Templesmith stílusában feledhetetlen a 30 Days Of Night, vagy Alex Ross akvarellel készített képregényei, főként a Kingdom Come egyszerűen fantasztikusak! Vagy Alessandro Barbucci és Barbara Canepa Sky Dollja nekem még mindig az egyik legkedvesebb darabom. Bár régi sorozat, de mai napig nagyon szeretem. Mostanában komolyabban figyelek a francia képregényekre. Gyerekként is nagyon szerettem őket, de valahogy nem igazán fedeztem még fel a franciák igazi arcát, a művészi igényű, gyönyörűen kivitelezett albumokat, pedig közelebb is áll hozzám ez a szemlélet. Nálam tehát teljesen változó, hogy éppen ki a kedvencem, most éppen Lakatos István Lencsi lánya a nagy szerelem.
 
Vannak e szakmán belül stílusok és klikkek, és ha igen, te hova tartozol?
Ha az alapoktól nézzük, akár alkotónként lehet stílusokról beszélni. De úgy is felosztható az egész, hogy miről szól, melyik országban, melyik kiadónál adták ki. Számtalan módon kategorizálható a képregények stílusa, ráadásul itt kettős mérce szerint. Egyrészt képzőművészeti, másrészt irodalmi alkotásról van szó és bár ötvözetük új stílust teremtett, de egymáshoz mégiscsak szorosan kötődnek. Ha arra kell válaszolnom, milyen stílusban rajzolok, erre csak azt tudom mondani, megrendelőtől és kiadótól függ. Eléggé elkanyarodtam az amerikai szuperhős irányba, de ez amiatt van, hogy eddig szinte csak ilyen képregényeket rajzoltam. Nyilván nem kizárólag ez az egy, amit saját stílusomnak érzek, de valahogy mindig ebbe keveredtem. Remélem, egyszer majd lesz lehetőségem másmilyen kifejezésmódban is rajzolni. Régóta szeretnék már egy grafikus novellát festeni. Emellett dolgozom egy olyan stílusvonalon, amit teljesen a magaménak tartok. Ez elég realista megoldásokon alapuló irány, de már látom, sok dolgom lesz vele, mire készségszintre fejlesztem.

 

Példaképek itt is vannak!

 
Presztízs Magazin
Meg lehet élni ebből a szakmából?
Természetesen igen, ráadásul nem is rosszul, ha van állandó munka és sikerül megegyezni a kiadóval. Van, aki csak 50-70 dollárt kap oldalanként, van, aki 200-300-at. Itthon azt mondom nem, csak ha folyamatosan külföldre dolgozik a rajzoló. Egyszerűbb lenne egy olyan országban, ahol aktívabb a képregényes élet.
 
Kiket követsz, s kik a tanítómestereid?
Aki elsőként úgy igazán megfogott a stílusával, Korcsmáros Pál volt. A Három testőr és a Piszkos Fred zseniális alkotások. Szép, lendületes, letisztult, de nagyon karakteres munkái voltak, főleg a 60-as évek környékén. Persze én csak reprintben, illetve megmentett Fülesekben jutottam hozzájuk, de nagyon szerettem kiskoromban, bár rettentő bonyolultnak tűnt az egész. Az amerikaiak közül Jim Lee volt az első, akinél konkrétan rácsodálkoztam a vonalkezelési technikára, majd Marc Silvestri és Michael Turner kettőse valamikor 2000 környékén, amikor a The Darkness és a Witchblade megjelentek a piacon. Ugyanúgy nagy kedvencek és biztos, hogy valamilyen szinten hatással voltak rám olyan alkotók, mint Kyle Baker, Andy Kubert, Danny K. Miki, Scott McCloud, Alex Ross és Greg Horn. A volt mestereim közül talán Madaras tanár úr, a grafikatanárom. Az állandó „tudsz te ennél sokkal jobbat is” pillantásával a munkamorálomon javított igazán, ha mesterségbeli fejlődést nem is tudott túl sokat elérni nálam. Valahogy, életemnek abban a szakaszában nem vettem túl komolyan a tanulást és önfejlesztést. Azóta, szerencsére megváltoztam.

 

Szóljon hozzá!
Átlag: 4.9
Küldje el ismerősének!

Hozzászólások

Új hozzászólás beküldése