¡Yo soy espaňol, espaňol, espaňol!

Két órával a vb döntő előtt. Szokatlan kép! Csend, spicces, sétáló angol turista a négysávos út közepén – ez ugyan nem szokatlan, de nem dudálnak rá! Alicante, az amúgy őrülten nyüzsgő város megváltozott. A külvárosból, és a partról eltűntek az autók, a robogók. Mindenki a helyeit foglalja a belvárosban a kedvenc sörözőjében, vagy otthon öltözik vörös-sárgába. Nekem is ideje volt helyet foglalnom valahol. A sikátorokba befordulva már alig lehetett haladni a gyülekező emberektől. A belvárosban még a legkisebb kivetítővel, vagy tv-vel rendelkező hely asztalai is foglalt táblával voltak már jelölve. Nekem – némi alkudozás után – egy argentin étterem egyik szélső asztala jutott! De hamar középre kerültem, mert az otthonról hozott kempingszékekkel körbeültek a helyiek.

Aztán már egyre több felől zászlóba öltözött emberek, majd néger zászlóárusok tűntek fel. Szinte kényelmetlen volt nem spanyol mezben ülni. Vettem hát egy zászlót.

Még egy óra a meccsig. A cerveza / sör fogy rendesen, annál is inkább, mert itt csak három decisek! Úgyhogy rendeltem is gyorsan egy szangriás kancsóval. A hangulat fokozódik. Már mindenki a helyén ül. Nézi a kivetítőt. A tv nem az esélyekről - abban ugyanis mindenki biztos, ők győznek - hanem a csapattagok gyerekkoráról, nagyszerű pályafutásáról beszél. Vagy a dél-afrikai stadiont mutatják. Közben a spanyolok a mellékutcákban dobolnak, énekelnek vagy petárdát robbantanak, esetleg győzelmi indulót trombitálnak.

Gyakorlatilag észre sem vettem, mikor kezdődött a mérkőzés. A kezdés előtt fél órával már az egész város zúgott, ordított, és mindenki a Csapatát figyelte. Tapsorkánt kap minden jó passz, esetleg szép csel, jó spanyol szerelés. A gólhelyzeteknél mindenki gólt ordít, aztán áttér halkabb tapsba…

Még a németekkel vívott elődöntő alatt abban a vélt szerencsétlen helyzetben voltam, hogy az első félidő után át kellett rohannom a város másik pontjára néhány képet készíteni a Panoramisban, ahol egy óriási kivetítő előtt több ezren figyelték az elődöntőt. De, ha azt hittem, valamiről lemaradok, akkor csalódnom kellett. A nyitott ablakok mellett mindenről értesültem, a spanyolok csapatuk minden megmozdulását kommentálták, méghozzá elég kifejezően, úgyhogy aki nem beszéli a nyelvüket, az is pontosan tudta, hogy mikor volt helyzetben az ő gárdájuk és mikor a németek.

Most a döntőn a gól pillanatában az ember azt hihette, megnyílik a föld! Hihetetlen örömújongás mindenhonnan, ölelkező emberek, trombita, meg dudaszó hallatszott, de az elviselhetőn túli mértékben... A meccs végéig akár az országút közepén is piknikezhetett volna bárki, a győzelem után azonban nem volt egy zsebkendőnyi hely sem az utcán. Hangos dudálással, énekléssel ünnepeltek hajnali négyig. Volt, aki torreádorost játszott a zászlójával az úton közlekedő nemzeti lobogóba burkolt kocsikkal, volt, aki minden szembejövővel ölelkezett.

Aztán megindult mindenki, ösztönösen felfelé a Ramblán, a Plaza de Luseros irányába. Több ezer ember, mintha valakinek a beszédére várnának, összetömörültek a legszélesebb sugárúton és téren. A rendőrök sem bánták. Észrevétlen már le is állították a város forgalmát. Összeszokott csapat ez már! Előkerülnek a petárdafüzérek, aztán Bumm-bumm!!!

És mindenki folyamatosan lengeti a zászlót, énekeli a Jó szój eszpanyonlt… Milyen jó, lenne egyszer nálunk is egy ilyen csapat, egy ilyen spontán önfeledt fociünneppel, a jól megszokott söröskorsóinkkal!