Élő ázsiai örökség a Hargita lábainál

Bágyi Bencze Jakab | 2010.08.14. | 2010.08.14.
Élő ázsiai örökség a Hargita lábainál
Vámbéry Ármin könyvét olvasva, döbbenetként villant át rajtam a felismerés, hogy nem kell ezért az ősi hagyományért, néphitért Ázsiába menni, hiszen itt, nálunk is él még – igaz, csak egy helyen. Kezdjük az elején. Vámbéry – A magyarság keletkezése és gyarapodása – című könyvében, a magyarok etnográfiai leírása fejezetében, a vallásukat fejtegetve, egy helyen az ázsiai türk népekről írja, melyek el vannak zárva a civilizáció csúcsaitól, hogy azoknak még most is megvannak hegyi, erdei, folyói, tavi szellemeik. Így volt ez a régi magyaroknál is, még Szent László királynak tiltania kellett az áldozást. A 19. században Közép-Ázsiában hasonló volt a helyzet, amikor a molla nem szívesen látta, hogy a fogadalmi kövekre vagy bokrokra mindenféle rongyot aggatnak, és e “pogány korszakból fennmaradt babona ellen buzgóan kikelt.” Ázsiában tehát valaha a magyarok a fogadalmi helyek tárgyaira, növényeire rongyokat aggattak.

De rég volt, hol van az már... kérdezhetnénk nosztalgiázva. Nincs is olyan messze. Itt van a közelünkben, a 21. század Erdélyében él még ázsiaiságunk egy foszlánya.    

1868-ban Orbán Balázs az udvarhelyszéki Oroszhegy falu és Tartód vára között elterülő „oroszhegyi fennsík” hatalmas erdőségeinek néhány helynevét bemutatva, az ún. „ördögútját” nyomozva megemlékezett a Kápolna mező nevű területről és az ott csordogáló gyógyító erejű vízről: „Tovább Kápolna-mező nevű helyen egy kápolna rommaradványai látszanak, a kápolna mellett egy gyógyforrás fakad fel, melyhez most is Úr szeredáján feljár a nép, s felviszi beteg gyermekeit füröszteni, mert e forrásnak nagy gyógyhatást tulajdonítanak, mely a hagyomány szerint onnan ered, mivel Szent László király itt szokott volt fürdeni."
 
A forrás közelében egy bemélyülést Sátorhelynek neveznek: itt állott volna a szent király sátra. Oroszhegyen és Varságon egyaránt Szent László királlyal hozzák kapcsolatba az „urusos kút” keletkezését. Úgy tartják: Szent László király valaha ezen a tájon vonult a csapatával. Katonái hirtelen megbetegedtek, fekélyek lepték el őket. A nagy király imádkozott Istenhez, majd beleszúrta kardját a földbe. Csoda történt. A kardszúrás nyomán „vízforrás fakadt föl.” A beteg katonák megmosakodtak az új forrás vizében, és azonnal meggyógyultak. Erre a helyre, a forrás mellé, Karry Miklós 1723-ban kápolnát épített, ahol nagy búcsúkat tartottak. “E búcsúk oly népesek és látogatottak voltak, mint a Szent-Anna tói búcsúk; az egész szék katholikus népessége felsereglett oda, de mivel sok verekedés és botrányos dolgok történtek Battyáni püspök betiltotta, s a kápolnát lerontatta.”
 
Varság
Erről az oroszhegyi római katolikus egyház számadáskönyvében ez áll: „Notandum: Annor. 1783. Erdélyi Püspök Méltóságos Gróf Batthyani Ignátz úr ő Excellentiája által a kápolna bé tiltatván és fel hagyattatván, azért, hogy maga ő Excellentiája ló háton ahoz föl menvén és személyesen meg vizsgálván, alkalmatlannak és szükségtelennek találván, azis tudtára esvén, hogy az oda gyülekezni szokott rossz keresztények által az ájtatosságnak végződése után sokszor botránkoztató dolgok, részegségek, veszekedések, vérontások mentek végbe, nem lelki haszonra, hanem inkább lelki kárra adva alkalmatosságot.”
 
Így nem lett Oroszhegyből országra szólóan híres zarándokhely. A példa azért is tanulságos, mert valószínűleg efféle esetek járultak hozzá a csíksomlyói kegyhely hallatlan szerepnövekedéséhez, erdélyi kizárólagosságának és egyedülállóságának kialakulásához. Azért itt is megtaláljuk ősi, kereszténység előtti hitvilágunk egyik darabkáját. Csiksomlyón a zarándokok a felkelő napban várják – és látják – megjelenni Szűz Máriát, a magyarok nagyasszonyát. Ezt napimádó egykoriságunk hitvilágából menekítették át a keresztényi zarándoklat ritusába.
 
Mi érjünk vissza az urusos, a gyógyító kúthoz. A varsági hegyi tanyák népe leginkább úgy vette hasznát, hogy üvegben, kannában hozott belőle és otthon fürdette meg a beteg gyermekét. Előfordult, hogy a vízért menő személy - általában a beteg gyermek anyja vagy apja - magával vitte a gyógyítandó egyik ruhadarabját, s megmártotta a forrás vizében. Otthon megszárította és ráadta a gyerekre, így remélve gyors gyógyulást. Természetesen ilyenkor egy másik, rosszabb darabot, pl. réklit, főkötőt is vitt magával a beteg ruháiból, amit a kútnál hagyott, ágra, drótra akasztva. A forrásnál töltött rövid idő alatt csendesen imádkozott, s nem mulasztotta el, hogy aprópénzt dobjon a vízbe. Ez utóbb jött divatba, de a lényeg, hogy a gyógyulni vágyó személy valamely ruhadarabját kellett otthagyni – és kell mai is – mint egyféle áldozatot, a fogadalmi helyen. Ez inkább jel, ugyanis erről ismeri fel a szellem a ruha gazdáját, vagyis hogy ki kéri a gyógyulást, hogy kinn kell segíteni...
 
Pár évvel ezelőtt jártam ott. Nem tudtam ellenálni a kísértésnek; eltéptem zsebkendőmet és rákötöttem a kút keresztjére. Akkor még nem ismertem ennek a ritusnak az eredetét. Nem tudtam, hogy Ázsiából hoztuk magunkkal, s akárcsak Ázsiában, a tiltások ellenére ma is él a Hargita lábainál.
 

Szóljon hozzá!
Értékelje a cikket:
Még nincs értékelve
Küldje el ismerősének!

Kommentek

Szóljon hozzá!