Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Pannon Presztízs Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Pannon Presztízs Magazint! Keresse az újságárusoknál a Pannon Presztízs Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

A fehér por nyomában

Kolumbia VI.

Nagy Bendegúz | Nagy Bendegúz | 2017.03.13. | 2017.03.16.
Kolumbia
A fehér por nyomában
Mottó: A kokain történelme évezredekig nyúlik vissza. Dél-Amerikából származik, az ott élő ó-indiánok fedezték fel, hogy általánosságban fokozza a teljesítőképességet. Kr. e. 3000 körül a kokacserjét az istenek ajándékának tekintették, levelének rágása egész Dél-Amerikában elterjedt. 1400 körül Peruban az inkák kokalevél- ültetvényeket működtettek. 1835-ben a kokát először ábrázolták pontos rajzzal az angol médiában. 1884-ben Freud cikket publikált, melyben javasolta a kokain használatát különféle betegségek, állapotok kezelésére. 1903-ban a Coca-Cola Company kivonta a kokaint üdítőjéből. Csak 1912-ben ötezer, kokainnal kapcsolatos haláleset történt az Egyesült Államokban, így 1914-ben tiltott szerré vált az USA-ban. (forrás: Wikipédia, a szabad enciklopédia)
’La fabrica de cocaina!’
 
Hajnali ötkor Juan rázza a vállam. Kinézek az ablakon, hajnalodik. Félálomban már majdnem dühösen küldöm a fenébe, de izgatott arca és csillogó szeme valami rendkívüli kalandot sejtet, ha én is úgy akarom. Bevásárolni indul, megyek-e vele? Már éppen csalódottan hanyatlanék vissza az ágyba, amikor kacsint és meggyőz, hogy menjek vele, nem bánom meg. A kis piros dzsippel vagy három órán keresztül zötykölődünk úttalan utakon, majd egy vízmosáson átkelve egy kis faluba, sőt inkább csak egy erdei munkástelepre érkezünk.
A fedett fészer alatt több öszvér lustán rágcsálja a szénát. Épp mondanám Juannak, hogy a sérült fenekem miatt még mindig nem ülök fel semmiféle lábasjószágra, de aztán eszembe jut, hogy a Roho- párnán ülve az öszvéren is majdnem olyan, mintha a székben rostokolnék egész nap. Így is teszünk, bérelek egy öszvért tíz dollárért, és nekieredünk. A fényképezőgépet legnagyobb sajnálatomra a bázison kell hagyni.
Csupa fegyveres embert látok magam körül, de nem rendőrök és nem katonák, a homályos sejtés, hogy mi lesz ebből, egyre jobban kezd kivilágosodni. Juan másik két állatot vezet kötőféken. Bevásárolni megyünk, csak éppen azt nem tudom, hogy mi lesz a „Csemege” meglepetés-kosarában. Két óra múlva Juan a másik két öszvért az enyém után köti, szorosan mellettem gyalogol, egyik keze a nyeregkápán nyugszik.
Mosolyog, azt mondja, nyugodjak meg, így biztonságosabb, mert őt ismerik arcról, engem nem. Ki? Hol? Vigyorogva mutat körbe-körbe a sűrű erdőben. Nem értem, de nem kérdezősködöm túl sokat, már kezdem gyanítani, hogy miről lehet itt szó. Ha eddig nem aggódtam, most már kezdek komolyan nyugtalankodni, de innen – úgy sejtem –, már nincs visszaút.
Presztízs MagazinAz erdő kellős közepén, zsebkendőnyi tisztáson egy kétszintes, vadászháznak látszó épület és egy méretes fészer áll. Juan elégedetten pózol: ’La fabrica de cocaina!’, a kokaingyár. Mondja és mutatja, hogy a föld alatt terpeszkedik a gyár, a laboratórium.
Két rezzenéstelen arcú fegyveres ember jön elénk, barátságosan üdvözlik Juant, a puskával kérdően böknek felém. Juan megnyugtatja őket, hogy sem ’gringo’, sem rendőr nem vagyok, inkább csak európai rokon a távoli Estremadura tartományból.
Tájszólásban és nagyon gyorsan beszélnek, amiből gyakorlatilag egy kukkot sem értek. Juan az oldaltáskájából átad nekik egy kisebb köteg százdollárost, és mielőtt visszacipzárazza a szögletes bőrszütyőt, látom, hogy tele van pénzzel.
Groteszk, hogy az USA-t ugyan gyűlölik, de a pénzüket, a dollárt imádják. Ezen nagyon nem lepődöm meg, sokszor láttam már hasonlót. Én nem mehetek le, tulajdonképpen nem is szeretnék, ha nagyon belegondolok, így is messze-messze átléptem saját morális határaimat. A gyeplőt a fészer oldalához kötik, az öszvéren várok.
Egy sebhelyes, ritkás fogú, angolul is pár szót beszélő, ósdi flintát szorongató kamaszt állítanak mellém őrnek, annak ellenére, hogy Juan beszámol nekik, hogy egyedül le sem tudok szállni az öszvérről, és a szék nélkül egy lépést sem tudok megtenni.
Rögtön szimpatikusabb leszek, a kemény embereknek is van szívük, valahol mélyen. Kis porkolábom hoz némi harapnivalót, a cipó egészen finom. A teához előkotor a zsebéből egy finom csokit. Érzem, hogy nem leszünk rosszban, nem fog bántani.
Kérdezhetnékem van a hellyel kapcsolatban, de visszafogom magam, nem feledem Enrique intő szavait még Cartagenaból. Inkább csak a srácot beszéltetem, így kevésbé érzem magam zavarban.
A házból kijön egy jólöltözött, magas férfi, igaz barátként lapogatja meg Juan hátát, velem is kezet ráz, de nem mutatkozik be. Együtt mennek vissza a házba. Pár perc múlva több ember négy nagy cukros zsákot cipel az öszvérek mellé, majd jó erősen rájuk kötözik a csomagokat. Nyilván kokain van benne. Nem tudom megítélni, hány kiló fehér cucc rejtőzhet a cukorban, de abból, ahogy felpakolták, legalább ötven kilósak lehetnek a zsákok. Ha rendőr lennék, most jó fogást ejthetnék. Ha rendőr lennék, nyilván nem lehetnék itt, vagy már nem lennék életben.
 
Egy szót se!
 
Presztízs MagazinÁldomást isznak, engem is kínálnak, megkóstolom, szörnyű az íze. Pálinka és kénsav keveréke lehet. Elindulunk visszafelé. A telepen az öszvérekről az emberek átpakolnak a piros dzsip platójára, Juan a főnöknek megint ad egy köteg pénzt, megebédelünk a kantinban, és máris gurulhatunk lefelé, vissza San Agústinba, még napvilágnál vissza szeretnénk érni.
Juan kitesz a Casa del Nelli-nél. Nyomatékosan felhívja a figyelmem, hogy ha jót akarok, senkinek se meséljem el, hogy merre jártunk, és mit láttunk. Kezet rázunk, és elpöfög a platón lustán heverő kokainbálákkal. Úgy teszek, ahogy mondta, ezúttal azt hazudom a többieknek, hogy Juan felesége családjának vittünk ellátmányt a hegyekbe.
Az átélt kalandot sehogy sem tudom befogadni, inkább külső szemlélőként tekintek erre a napra. Ez nyilván nem az én világom, soha nem is lesz az. Ezek az emberek a ma tapasztaltak ellenére is nyilván könyörtelen gyilkosok, gazemberek, gonosztevők. A rajtam kívül álló tények ellen semmit sem tehetek, mindig volt és mindig lesz az emberiségnek sötét oldala.
Virágillatú szobám sötétjében kavargó gondolatokkal az agyamban zuhanok mély álomba.
 
Német szállodát tervezni Kolumbiában?
 
Reggel szó szerint a hasamra süt a nap, csodálatos így ébredni! A Casa del Nelli-ben mindenki otthonosan érzi magát. A kertben rengeteg egzotikus virág nyílik, kutyák, macskák és teknőcök lustálkodnak a bokrok alatt. Nelli említi, hogy egy német befektető szeretne a környékre szállodát építeni, felírja az email-címét. Bár szívesen eltöltenék itt tervezéssel és műszaki vezetéssel pár hónapot, de tudom, gyakorlatilag a nullához közelít az esélye annak, hogy engem bízzon meg ezzel a munkával (szerzőnk eredeti képesítése építészmérnök – a szerk.)
Presztízs MagazinEste Juan feljön megint, kedvel bennünket. Kedélyesen beszélgetünk, megkérdezi, hogy tetszett a felesége faluja. Dörzsölt, cinkes, pókerarcú alak ez a Juan. Civilben apa és férj, taxisofőr és túravezető, fű alatt pedig ember-, fegyver-, kábítószer- és műkincskereskedő. Az okos, állandóan csillogó szeme sem áll jól, ha Bogotába születik, biztos politikus lett volna, és legálisan fosztogathatna. Mivel állandóan kopottas ruhában és szakadt kocsival jár, így négyszemközt muszáj megkérdezem, hogy ugyan mit csinál azzal a rengeteg pénzzel? „Milyen pénzzel?” – és kacsint. Nagy a család. A németet ő is ismeri, de szerinte csak jövő nyáron szeretne nekikezdeni a tervezésnek, építkezésnek.
Vacsorára megint azt az isteni finom spagettit rendeljük, majd tele hassal lezavarunk még néhány elmaradhatatlan Uno partit. Elbúcsúzunk Juantól és Nellitől, mi korán reggel útnak eredünk.
Reggel hatra jön értünk egy piros Nissan pickup taxi, ami olyan magas, hogy ketten tolnak felfelé a fülkébe, a San Agústin terminálon teherbuszra szállunk.
A természet nagysága és felülmúlhatatlan ereje mindig is lenyűgözött, terepasztalon kalandozó hangyának érzem magam. Hajmeresztően szűk kanyonokon vágunk át, a távolból hihetetlenül meredeknek látszó kaptatókon araszolunk a hágó felé, majd üvöltő motorfékkel ereszkedünk le Popayanba, a hegylánc túlsó oldalára. Dél-Kolumbiában a Kordillerák három jól elkülönülő vonulatra válnak szét, az egyiket pont az elmúlt órákban szeltük át.
 
Anderst kiképezik
 
Az ekvádori határhoz közeledve egyre sűrűbben sorjáznak a katonai ellenőrző pontok, ahol rajtam kívül mindenkinek le kell szállni. Miközben az egyenruhások alaposan átbogarásszák a papírokat, a svédek hótnyugalommal bevágnak reggelire egy nagy tányér levest. A tornácos épület sarkánál Andersék vidám beszélgetést folytatnak a katonákkal. Tejfehér bőrük, szőke hajuk és kék szemük meglehetősen feltűnő errefelé. Maria már elfoglalta helyét a buszon, amikor látjuk, hogy Andersnek az egyik katona hevesen magyaráz valamit, két kézzel rázza a fegyverét, majd Anderst karon ragadva eltűnnek a ház mögött.
Presztízs MagazinPár másodperccel később gépfegyver-kerepelés rezegteti a repedt ablakot. Három rövid sorozat. Maria halálsápadtan néz rám. Uramisten, mi volt ez? Hát, ez az volt, aminek gondoljuk – valaki lőtt. Maria hanyatt-homlok bukik le a buszról, a ház sarkánál zokogva borul az elégedetten vigyorgó Anders karjaiba.
A buszon Anders elmeséli, hogy ez a tejfelesszájú katona megkérdezte tőle, hogy lőtt-e valaha gépfegyverrel? Ugyan, hol lőtt volna? Az uppsalai jogi egyetemen? Szeretné-e kipróbálni, mert van neki egy dugi-tár a zsebében. A többit pedig hallottuk a buszról. Anders égővörös arccal, fülig érő szájjal meséli, hogy a ház mögött pár dollár gazdát cserélt, a srác a kezébe nyomta a fegyvert, megmutatta, hogyan kell lőni, és ő beleeresztett a dzsungelbe három sorozatot. „Na de mi van, ha valakit eltalált?” – aggódik jogosan Maria.
Mindhárman gyűlöljük a fegyvereket, Anders mégis élt az alkalommal, és megsorozta a nagy semmit. Nem róhatom fel neki, amit tett, mert a napokban – finoman fogalmazva – prekolumbián sírt tártam fel, tegnap pedig nem mellékesen kokainszállításhoz asszisztáltam.
Otthon fel nem merülne bennünk, hogy ilyesmiben részt vegyünk, honi konszolidált, ám nem nyárspolgári életünkben teljességgel életszerűtlen lenne ezeknek még a gondolata is, de távol a hazánktól a vékony, ámde erős kulturális máz bizony megreped.
 
Repesek az örömtől, hogy élek!
 
Andersék is imádnak úton lenni, „mozizni” a buszon. Anders hét évvel ezelőtt, a középiskola és az egyetem között egymagában volt már másfél éves világkörüli úton. Elképesztőnek tartom, hogy egyes fiatalok, mint Anders például, az iskolapadból éppen csak kibukva, az érettségi bankett után még másnapos, kótyagos fejjel elindulva, másfél évig utazgatnak a világban egyedül. Most, a jogi egyetem befejeztével, másik útvonalon ugyan, de újra a világot kerüli. A világ mintha összement volna az elmúlt évtizedekben. A globalizáció már nem veszély, hanem valóság, azt hiszem, az volt az eddigi csúcs, amikor Panama őserdeiben a Chucunaque folyón óriási Maggi-reklámtáblát láttam.
Presztízs MagazinMaria, Anders szociális munkás kedvese, akit viccesen ’lille gresa’-nak, „Malackának” becéz, nemrég csatlakozott hozzá egy hónapra, ő Peruból fog hazarepülni.
Egész jól vagyok, de a fenekem lehetne jobban is. Az a kis, félnapos San Agústin-i lovaglás alaposan feltörte a jobb oldalát, amit szerencsére az öszvéren utazás nem súlyosbított.
A szállítójárműből egészen pontosan lehet következtetni a rákövetkező útszakasz minőségére. Popayanban csili-vili minibuszba szállunk át, ami órákon át kanyarogva príma aszfaltúton visz Pasto-ba, közel az ekvádori határhoz. Következik a harmadik busz. Kevesebb, mint három óra múlva tökéletesen kinyúlva megérkezünk Ipialesba, a határra. Maria már szó szerint vánszorog. Nem igazán rajongok az ilyen egész napon buszos utakért, az éjszakai utazást sokkal jobban szeretem, amikor kiesik egy kocka a „filmből”, de legalább halad egy nagyot az ember, és nem kell szállást keresni, fizetni. Ugyanakkor előfordul, hogy nemigen van más választásunk, mint egész nap a buszon ücsörögni, ha haladni is akarunk. Az elvesztegetett időért, a buszon eltöltött napért busásan kárpótol a táj szépsége és a sokféle érdekes teremtmény, akikkel találkozunk. Ezen a harmadik buszon teljesen elérzékenyülve figyeltem az embereket, legszívesebben megöleltem volna mindet, szeretem őket.
Az ekvádori határon, torkon ragad egy viszonylag ritka érzés. Örülök, sőt mi az, hogy örülök, repesek az örömtől, hogy élek!
Szóljon hozzá!
Átlag: 4.3
Küldje el ismerősének!

Hozzászólások

Új hozzászólás beküldése