Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Pannon Presztízs Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Pannon Presztízs Magazint! Keresse az újságárusoknál a Pannon Presztízs Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

La Paz – főváros a fellegekben

Bolívia I.

Nagy Bendegúz | Nagy Bendegúz | 2018.01.11. | 2018.01.11.
Bolívia
La Paz – főváros a fellegekben
Mottó: „Bolívia, teljes nevén Bolíviai Többnemzetiségű Állam, északon és keleten Brazíliával, délen Paraguay-jal és Argentínával, nyugaton Chilével és Peruval határos. 1879-ig Chile és Peru között Bolíviának tengeri kijárata is volt a Csendes-óceánra, de az Atacama-sivatagban található gazdag nitrátlelőhelyek miatt a chilei kormány ezt a területet erőszakkal elfoglalta. Bolívia ma sem kis ország, de hajdanán, míg az erősebb és katonailag stabilabb szomszédos országok meg nem csipkedték a területét, jelentősen nagyobb volt. Bolívia a legek országa! Itt található La Paz, a korábbi főváros, a világ egyik legmagasabban fekvő nagyvárosa. A világ legmagasabban fekvő hajózható tava, a Titicaca-tó, és a Föld legkiterjedtebb sósivataga, a Salar de Uyuni. Dél-Amerikában a hivatalos adatok szerint 55, egyesek szerint 70%-kal itt a legnagyobb az indián őslakosság aránya, valamint a nem túl hízelgő Dél-Amerika legszegényebb országa cím is Bolíviát illeti meg.”
Múlt hónapban befejeztük szerzőnk perui élménybeszámoló-sorozatát. E havi számunkban Bolíviába kalandozzuk el Olvasóinkat, folytatásos sorozatunk első részében az országba érkezéséről és a fővárosi tapasztalatairól mesél szerzőnk..
 
Latin-Amerika legnehezebben megközelíthető és legelszigeteltebb országa Bolívia, amelyet földrajzi szempontból az amerikai kontinens Tibetjeként is emlegetnek, mágikus erővel vonzza a kalandvágyó utazókat. Bár az ország területének majd’ hetven százaléka az Amazonas gyéren lakott és elmaradott gyűjtőmedencéjében fekszik, a lakosság nagy többsége mégis a három-négyezer méter átlagos magasságú Altiplano-n, ezen a száraz, kopár és majdnem fa nélküli fennsíkon lakik.
Presztízs MagazinAz Altiplano végtelenbe nyúló szívbemarkoló szépsége örök nyomot hagy az erre járó ember lelkében. A fennsíkot övező hófedte csúcsok némelyike eléri a hétezer méteres magasságot is, az áthághatatlan természetes hegyóriás-akadályok szabják meg az ország kommunikációs és infrastrukturális hálózatának rendszerét is. A tengerszint feletti háromezer-hatszáz méteren kezdődve itt fekszik La Paz, a világ legmagasabban fekvő fővárosa, valamint még annál is kétszáz méterrel magasabban a világ legnagyobb hajózható édesvizű tava, a Titicaca és a Poopó.
Az Andok égbe nyúló láncolata közt lakik a világ egyik legkeményebb és a spanyol történelem során legjobban elnyomott és kihasznált népe, a bolíviai ajmarák és kecsuák. A XVIII. század vége felé III. Károly spanyol király még azt is előírta nekik, hogy a spanyolországi Estremadura és Baszkföld parasztjainak mintájára kalapot, színes, hímzett ruhát és mellényt hordjanak. A toledói spanyol alkirály az indiánokat dekrétumban kötelezte arra is, hogy középen elválasztott hajat hordjanak. Az előírásokat be nem tartó embereket keményen megbüntették, súlyosabb esetben kényszermunkára ítélték, többeket tanulságképpen máglyán is megégettek.
 
A megérkezés kétségei
 
Presztízs Magazin2005. december harmincadikának reggele, a latin-amerikai utam hatvanötödik napja Punóban, a Termi szállóban talál. A nem túl drága, húsz sol-os napidíjat megfejelem hat sol-os kiadós reggelivel, majd taxival megyek a Desaguadero terminálra, ahonnan makrobusszal az azonos nevű határátkelőhöz jutok. A busznak nincs könnyű dolga, helyenként torpedóárkokat idéző kátyúkat és hatalmas, hosszú szőrű fekete disznókat kerülget. A menetrendszerinti járatok nem mennek át a határon, leszállunk, gyalog folytatom az utat. A keményre taposott földút felett átívelő hatalmas, ’Bienvenidos a Bolivia!’ tábla és a kék-piros általvetős indiánok tömege barátságosan köszönt. Isten hozott Bolíviában! Mosolygok magamban: ha már eddig eljutottam, remélem, hogy a végén sem az ördög viszi majd el a bőrömet.
A formaságok kitöltésében készségesen segítő patyolattiszta uniformisba bújtatott tiszt pecsétje csattan az egyre viseltesebb útlevélben, és hipp-hopp, Bolíviában találom magam. Egy újabb ország, amiről vajmi keveset tudok. Gyanítom, hogy Simon Bolivar-ról, a ’Libertador-ról’ nevezhették el, de sajna a nagy felszabadítóról sincs túl sok ismeretem. Be kell vallanom, hogy eddigi utamon Dél-Amerika legszegényebb országáról – a hátizsákosoktól – nem sok jót hallottam, a legtöbben messze elkerülik. Igaz, aki viszont meglátogatja, az soha nem feledi. Nem baj, nem félek, ha már ilyen szépen haladtam délnek Tűzföld felé, csak nem pont itt lesz majd bajom. Az egyetlen stresszes érzés egy nyomasztó pillanatra kap el: még mindig távolodok Mexikóvárostól, de az új színek és illatok izgalma feledteti aggodalmat.
 
Csakazértis!
 
A Titicaca-tó ellen a perui oldalon elkezdett környezetvédelemi merénylet bolíviai oldalon még nagyobb intenzitással folytatódik. Billenéses kamionok százezer tonna számra hordják ide a főváros kommunális hulladékát, amit méretes bulldózerek szorgalmasan tolnak bele a part menti sekély lagúnákba, majd onnan tovább a tó gyomrába. Szegény víztömeg, ha beszélni, sírni tudna!
Presztízs MagazinA határon indián kuruzslók és javasasszonyok árulják ezeréves portékájukat. Fényképezni nem szabad, mert állításuk szerint az elveszi a szerek erejét. Van itt minden, mi európai szem-szájnak idegen! Néhányat felismerek: zsugorított, szárított lámaivadék, aszalt tatu, csontok, koponyák tömkelege, varázsporok és italok, de a cuccok többségéről a leghalványabb fogalmam sincs, hogy miből lehet, és még kevésbé, hogy ugyan miféle babonás varázserő lakozik bennük. Ki tudja, mi rejtőzhet még a zsákokban és a lezárt ládákban? Rövid úton megalkuszom magammal, hogyha már úgyis erre járok, néhány pofont, de még inkább meg- és kiátkozást kockáztatva, azért titokban készítek pár fényképet a szörnyű kuruzsló cikkekről.
A taxis hiénák ellen több vértelen csatát nyerve minibusszal potom öt és fél sol-ért megyek tovább a fővárosba, Nuestra Senora de La Paz-ba, ami magyarul nagyjából annyit jelent, hogy ’A mi Békességes Boldogasszonyunk Városa’. Bár nagyon szeretem a latin-amerikai nevek ünnepélyes terjengősségét, a fővárost rövid néven majd mindenki La Paz-ként emlegeti. Merengés közben is érzékelem a busz ablakában suhanó gyönyörű tájat, majd a főváros határában átesünk az utolsó katonai ellenőrzésen. A megállóban jéghideg eső szakad, percek alatt a zsák és a szék is facsaró víz lesz. A maradék ötven perui sol-ért száztizenöt bolivianos-t kapok. Az agyamat megint új pénznemre, a számat pedig erre az újabb fajta spanyolra kell átállítanom, mert azt még szegényesen hiányos tudásommal is érzékelem, hogy Cervantes dallamosan pergő nyelve erőszak áldozata lett Bolíviában.
Presztízs MagazinAz Altiplano peremén átbukva bármilyen sebesen pillogok, sehogy sem hiszek a szememnek: ilyen város márpedig nincs, nem létezik, nem létezhet. La Paz olyan, mintha egy durcás kedvű bébióriás hányaveti rosszkedvében ezernyi játéképületét egy feneketlen szakadékba szórta volna.
Odalent a városközpontban bankok és kereskedelmi központok toronyházai apró makettként meredeznek az égbe vezető utcák kiindulópontjain. La Paz-t aranymosó spanyol kalandorok, a várost ma is kettészelő Choqueyapu folyó partján 1548-ban, tíz évvel a mai adminisztratív főváros, Sucre után alapították. A Plaza Murillo főtér körül magányosan ácsorgó felhőkarcolók ellenére az óváros még megőrizte hamisítatlan gyarmati jellegét, az indiánok lakta peremkerületek pedig erősen emlékeztetnek Quito felhőáztatta, macskaköves utcácskáira.
 
Nem akarok kutyák eledele lenni!
 
La Paz-hoz képest az eddigi legmeredekebb város, Quito Kecskemétnek tűnik, ilyen utcákat még életemben nem láttam. A legtöbb sikátorban autóknak nyoma sincs, csak gyalogszerrel lehet közlekedni. A város köldökének látszó Nemzeti Futball Stadion nagyjából háromezerhatszáz méteren fekszik a kanyon aljában, a zsúfolt utcák onnan kúsznak fel négyezer méterre és afölé. De a város még ott sem ér véget, élettanilag majdhogynem paradox módon a közelinek látszó hatezernégyszázharmincnyolc méter magas Illimani vulkán lábánál élnek a legmerészebb, legtüdősebb fővárosi lakók, de ők nyilván nem ugornak be kávézni a belvárosba.
Presztízs MagazinAz első napon még meglep, később már természetes, hogy az Altiplano szakadékos szélére épült legutolsó házak, a sportpályák, a játszóterek, sőt még egy kopottas cápaorrú BMW is a meredély leges-legszélén sorakozik takaros rendben. Kerítés, szalagkorlát sehol, unokák és nagyszülők együtt lógatják a lábukat a végtelen semmibe.
A szerpentineken az autók között, néha azoknál is gyorsabban, a hajmeresztő kanyarokban fülsértő hangú, csapágykerekű deszka-gokartokon fiatal süvölvények száguldoznak. Gyermekkorunkban Déván is divat volt, mi is hódoltunk ennek a szenvedélynek, de bennünket a felnőttek – esetleg néhány utólagos pofon ellenében – nem engedtek ki az országútra.
La Paz-ban nem érdemes a kóbor kutyákkal bratyizni, némelyiket alaposan el kellett püfölnöm az erre a célra az ölembe rendszeresített agavé kóróval. Hatalmas, erős dögök, nem nagyon fáj nekik, de legalább megértik, hogy az én húsom még tabu. A másik módszer, amire Peruban jöttem rá, de amit azóta sem értek, hogy amikor egy acsarkodó, habzó szájú csupafog kutyus száguld felém, hirtelen megpördülök, hátat fordítok neki, ami valami oknál fogva annyira megzavarja, hogy továbbfut mellettem. A kutyák otthon sem szeretnek, nem ismerik a széket, ezért rendszerint a póráz végén lógva próbálnak kiharapni egy darabot belőlem, de itt se póráz, se gazdi, a magam és a kutyák ura vagyok, ha nem akarok az eledelük lenni.
Soha nem felejtem el, hogy pár éve otthon megtámadott egy nagytestű dög, de olyan szerencsém volt, hogy a lábam helyett a szék majdnem függőleges első csövét kapta el, nagy elhivatottsággal azt kezdte el marcangolni, miközben én ’jókutyajókutya’ mantrázva a fejét simogattam. Egy idő után rájött, hogy itt valami nem kóser, mert abbahagyta, és szűkülve eloldalgott.
 
Ki megy a labdáért?
 
Presztízs MagazinA fiatalok itt is imádnivalók, velük mindenhol megértetem magam, mindig számíthatok rájuk. A bolíviai gyerekeknek még latin-amerikai mércével mérve is igencsak alulfejlett a félelemérzete. Az utca végén két kölök, hogy imponáljon nekem, felmászik a szakadék szélén kókadozó fácskára, és akrobatikázva himbálódzik, miközben engem a hideg ráz láttukra. Hevesen integetek, hogy azonnal jöjjenek ide az útra, de egyetlen mozdulatot sem értenek integetés-magyarul, úgyhogy tovább produkálják magukat. Mások a szakadék szélén fociznak, őket a haláltól, a labdát pedig a leeséstől a maximum két méter magas kerítés választja el. Vajon ki megy a labdáért, ha lerepül a belvárosba? Sokáig nézem őket, egyre gyorsabban és lelkesebben rúgják a bőrt, de a labda szereti őket, egyszer sem megy át légi deszantosba.
 
Az év utolsó napján, a vécén ébredve…
 
Presztízs MagazinLa Paz-ban a gyaloglást határozatlan időre fel kell függesztenem, szerencsére a taxi annyira olcsó, hogyha lenne, akkor a budira is azzal mehetnék. Öt helyi pénzért bemegyek a belvárosba, ahol néhány órás feledhetetlen izom-, váll- és könyökgyilkos keresést követően sem találok hozzáférhető éttermet, szállást vagy vécét. A város védőszentje, a mi Boldogasszonyunk, láttomra az egyik utazási irodából kiszaladó kisasszony képében lélekben velem van, mert ő lesz az, aki emlékszik, hogy pár éve egy másik kerekesszékes turistát hol szállásoltak el. És valóban, hallatlan szerencse folytán, ha nem is akadálymentes, de használható, alig beázó szállás kerül megfáradt testem fölé. Néhány órás pihenés után a Murillo és Mexico utcákon lecsorgok a ’Placa de Estudiante’-ra, ahol ifjú titánok besegítenek egy internet-kávézóba. A fentről, az Altiplano pereméről majdnem vízszintesnek tűnő belváros valójában olyan meredek, hogy visszafelé szakad ki a vállam a helyéről. Sokszor eltűnődök azon is, hogy miért csak a legvégső esetben fogadok el segítséget, mennyivel könnyebb lenne az életem, ha némelyik meredek utcában feltolatnám magam a lelkes fiatalsággal.
Presztízs MagazinNagyobb baj, hogy megint megy a hasam. Vagy a húsos pogácsában volt valami nem nekem való, vagy a levest átkozták meg a kuruzsló banyák a határon. Este az utcán elkapják a grabancom, és rövid perlekedés után befizetek húsz dollárt egy Tiwanaku túrára. Az ágy és a vécé közt ingázva hajnalban alszom egy keveset, az év utolsó napján, a vécén ébredek. Lehet, hogy nem ártana megkérdeznem egy indián varázslót: ez akkor most mit is jelent? Valami van itt a levegőben, a vízben és másutt is, ami a különben atomstabil gyomromban folyton kiveri a biztosítékot. Nyolc helyett kilenckor jönnek értem a Tiwanaku túrára, amit két okból is lemondok. Egyrészt a vécét mégsem vihetem magammal, másrészt a recepciós szerint gyalázatosan át akartak verni. Némi szelíd anyázást követően a húszdolláros bankó szemérmesen visszakerül letolt gatyám zsebébe.
Szóljon hozzá!
Átlag: 4
Küldje el ismerősének!

Hozzászólások

Új hozzászólás beküldése