Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Pannon Presztízs Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Pannon Presztízs Magazint! Keresse az újságárusoknál a Pannon Presztízs Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

Tiwanaku – az ősi város

Bolívia II.

Nagy Bendegúz | Nagy Bendegúz | 2018.02.04. |
Bolívia
Tiwanaku – az ősi város
Mottó: „Bolíviában a főváros, La Paz környezetében a legismertebb és legnépszerűbb kirándulóhely a Titicaca-tó déli partja mellett háromezer-kilencszáz méter magasan található prekolumbián, preinka vallási és kultikus romváros: Tiwanaku. Nagyon keveset lehet tudni a város és kultúra alapítóiról, de egyértelmű kapcsolat fedezhető fel a Csendes-óceán partján i.e. 800 körül virágzott, majd nyom nélkül az enyészeté lett kultúrákkal. Tiwanaku feltárása, kiásása, a leletek kutatása, katalogizálása napjainkban is zajlik. A titokzatos ősi város minden látogatót izgalomba hoz, de valójában az archeológusoknak igazi ínyencfalat. A romvárosban talált szobrok egy részét a fővárosi Nemzeti Múzeumban helyezték el, de jutott bőven a 2002-ben Tiwanaku-ban átadott, korszerű épületben berendezett kiállításra is.”
(Folytatás)
Tiwanaku nevét, az elveszett Inka fővárost, Qullasuyu-t nagy erőkkel kereső Pedro Cieza de León spanyol konkvisztádor 1549-ben említi meg először írásban. Mivel őslakosai nem ismerték az írásbeliséget, a város eredeti nevét soha nem fogjuk megtudni. A tudósok úgy vélik, hogy a puquina nyelvet beszélték. Kr. e. 1500 körül mezőgazdaságból élő falvak terültek el körülötte. A kutatók szerint a spirituális székhely felépítése és működése megelőzte magának a birodalomnak a kiteljesedését, Kr. e. 300 és Kr. u. 300 között Tiwanaku a hasonló nevű hatalmas birodalomban zarándoklatok morális és asztrális központjaként működhetett.
Presztízs Magazin1945-ben a La Pazban élő Arthur Posnansky mérnök, üzletember, régészprofesszor-polihisztor, aki sok-sok éven át semmilyen erőfeszítést nem sajnálva kutatta az Andok fennsíkját és a Titicaca-tó partvidékét, saját archeo-asztronómiai tételeire támaszkodva kiadta a Tiwanaku – az amerikai ember bölcsője című könyvét. A két kötetes mű azzal az állításával, hogy Tiwanaku akár már a Krisztus előtti tizenötödik évezredben is állhatott, alaposan felkavarta a tudományos állóvizet. Bár ’Arturo’, ahogy La Pazban becézték, állításait a XXI. századi modern technikával cáfolták, azon alapfeltevését, miszerint Tiwanaku spirituális és szakrális központtá vált, mielőtt egy hatalmas birodalom népes fővárosa lett, végül is nem tudták cáfolni. Az autodidakta professzor szerint Tiwanaku volt az összes, máig ismert amerikai prekolumbián, inka, maja, azték és más kultúra kiinduláspontja, alfája és ómegája.
Mindenesetre a városnak már a legkorábbi, prekeramikus időkben is szoros kereskedelmi kapcsolatai voltak a későbbi nagy rivális, a Wari Birodalom területeivel, a Felső-Amazonas vidékével, és más, Közép-Andokban virágzó hagyományos kultúrákkal. Kereskedelmi útvonalaik nyomai a hegygerinceken és a tengerparton mind a mai napig megtalálhatók, több köztes település feltárásával pedig egyre valószínűbb a korai nagyarányú távolsági kereskedelem létezése.
 
Nem szívelik a kerekesszékeseket
 
2005. december harmincegyedikének reggele, az óév utolsó, a latin-amerikai utam hatvanhatodik napja La Paz-ban, a ’Jacha Inti’ vendégfogadóban talál, ahol úgy érzem, hogy az eddigi két hónapos utazgatás csak a bemelegítés volt ehhez az országhoz. Közlekedés, vécé, szállás és egyebek terén nap mint nap szinte megoldhatatlan gondokkal küszködök. Bolívia fővárosa háromezer-hétszáz méterről kúszik fel közel négyezer-ötszázra, a városon belüli, majdnem nyolcszáz méternyi szintkülönbség kihívás minden ide látogatónak. La Paz-ban előfordul, hogy egyes emberek még a járdára sem hajlandók felsegíteni, úgy tűnik, hogy ebben az országban a sérült emberek a tápláléklánc legalját jelentik. Nem szeretem az ehhez hasonló helyzeteket, de ha nagyon muszáj, majd megnevelem őket.
Presztízs MagazinHatalmas megnyugvás, hogy tegnap délután rátaláltam erre a szálláshelyre, amelynek a vécéje is hozzáférhető. Már csak járni, gyalogosan közlekedni nem tudok, mert a domboldalra merőleges utcák többsége megdöbbentően meredek, némelyiken autóval sem lehet fel- vagy lemenni, isteni szerencse az olcsó, európainak szinte ingyenes taxi.
Tíz körül erőt veszek magamon, taxival tíz bolivianosért felmegyek a város feletti fennsíkon fekvő peremvárosi temetőig, majd Agostina, a kedves recepciós tanácsát szó szerint követve az egyik tetűlassú iránytaxi minibuszra szállok, ami hat pénzért Tiwanaku ősi város elképzelt országúti kapujánál tesz le.
Presztízs MagazinA városkapuban a mozgóárus indián asszonytól egy zacskó teát és lángost vásárolok. A pampa grandiózus látványa nem ereszti el a tekintetem. Rutinosan lemászom, majdhogynem leugrom a buszról, utánam dobják kis hátizsákomat, a busz elpöfög Puno irányába, én pedig végre itt állok egyes-egyedül a végtelen út szélén. Bár a fejem felett barátságtalanul gomolyognak a valószínűtlenül alacsonyan lebegő, rémisztően sötét felhők, a távolban pedig már szakad a jéghideg eső, mégis roppant elégedettséget érzek. Mélyen beszívom az oxigénben ritka, kristálytiszta levegőt. Egyedül vagyok, nem függök senkitől, végre nem kell önkéntes vérszívó segítők hülyeségét, vagy a kényelmes, Bolíviát véletlenül Svájccal összetévesztő turisták nyavalygását hallgatnom. A nagy csendben a fülemben hallom a szívem dobogását.
 
Egy ügyes húzás
 
Az időjárás eddig kegyes volt hozzám, ma még nem áztam meg. Tegnap óta nem mertem sem enni vagy inni, éhes vagyok és kiszáradtam egy kicsit, de inkább ez, mint a folyamatos budin trónolás. Mire ezt végiggondolom, a külvárosban vásárolt harapnivalót egy gyermek kezébe nyomom, majd a kavicsos szolgalmi úton lecsorgok a modern múzeum fogadóépületéhez.
Presztízs MagazinMai feladatom az egyik legépebben maradt, de mivel Bolíviában található, viszonylag ismeretlen ősi, preinka, prekolumbián városállam romjainak alapos megvizitálása. A pénztárnál kétféle belépővel szolgálhatnak: tíz bolivianos helybélieknek, nyolcvan külföldieknek, nyugdíjas vagy mozgássérült kedvezmény nincs. Nagyon nincs ínyemre az efféle dolog, érvelni, veszekedni sem akarok, gyorsan ki kell találnom valamit. A bejárat előtt beszélgetésbe elegyedek a rendőrtisztnek készülő tizenöt éves Xenon-nal, és az orvossá válni vágyó tizennégy éves Ramiró-val. Megállapodunk, hogyha segítenek, kifizetem a belépőjüket, és utána ebédre is meghívom őket. La Paz-ban tanuló külföldi egyetemistának adom ki magam, akit a két fiú kísért el ide, így a kerek keménykalapos jegypénztáros kisasszony rövid habozás után mindhármunknak kiadja a tíz pénzbe kerülő jegyet. A fiúkkal a szokásos hatékony nyelvlecke-játékot játsszuk: ők angolul, én spanyolul beszélek, ha pedig végleg elakadunk a beszélgetésben, kis időre nyelvet cserélünk.
Presztízs MagazinAz üvegszekrényekben látott rengeteg torz koponyát is megmagyarázzák nekem. Sok-sok évvel ezelőtt kétféle nép lakott a környéken. Az egyik a lapos fennsíkot imádta, ők már gyermekkorban a lehető leglaposabbra deformáltatták a koponyájukat, a másik, amelyik az Illimani vulkánt imádta, csúcsos kobakot kreáltatott magának. Minél laposabbra vagy hegyesebbre sikerült a fej, annál magasabb tisztséget tölthetett be az illető a nemzetségében.
A kötélzsákba varrt aymara múmia eszembe juttatja, hogy milyen sokféleképpen gondolkodunk a túlvilágról, az elmúlásról, hányféleképpen kezeljük a halál beálltát. Milyen sokféleképp bánunk halott szeretteinkkel vagy éppenséggel ellenségeinkkel, és mert a múmiához nem mellékeltek kézikönyvet, így még az sem kizárt, hogy elevenen varrták bele a szerencsétlent ebbe az évszázadoknak fittyet hányó zsákba.
Nézegetjük a köveket. Megdöbbent az a milliméteres precizitás, ahogy a hatalmas kőtömböket megmunkálták, a bonyolult ördöglakatszerű csomópontokat megtervezték, kifaragták, lecsiszolták. Egy kis túlzással ki lehetne jelenteni, hogy a mai korszerű CNC-technikával sem lehet szabályosabb felületeket, éleket, szögeket létrehozni. Egyszerűen úgy használták a követ, mint Japánban a fát, azzal a hatalmas különbséggel, hogy a kőnek nincs húzószilárdsága, azaz húzásra nem, csak nyomásra lehet igénybe venni. A kő, ha húzzák vagy feszítik, elreped, törik, a belőle felhúzott építmény pedig összeroskad.
Presztízs MagazinA múzeum gazdag gyűjteménye után a friss levegőn üdvözöljük a felhők közül kikandikáló zsebkendőnyi kék eget. Nagyon örülünk egymásnak, a fiúk lelkesen tologatnak, megtanítom őket lépcsőn fel- és lesegíteni, bejárjuk a romváros nagyját, megcsodáljuk a faragott kőfalakat, a Nap és Hold Kaput. A gyalogos csapások mellett néhány milliméteres lapos zöld ’lepényt’ mutatnak, egy olyan fűfajtát, ami zuzmóra hasonlít, és amelyik a mostoha időjárási körülmények miatt akár több évszázadig növekedve éri el a mai méretét és formáját.
Kora délután a múzeum kantinjában ebédelünk: quinoa leves, roston sült csirke, rizs és saláta a menü. Inkább reszkírozok az ebéddel, mintsem itt ájuljak el az éhségtől! A srácok elkísérnek a nem túl távoli, modernkori Tiwanaku városába, amelynek katedrálisát és főbb épületeit a „barbár” spanyol hódítók sajnálatos módon az ősi város faragott köveiből emelték. A városka kihalt központjából menetrendszerinti minibusszal megyek vissza a fővárosba. Alig van utas, nyolc bolivianosért az enyém az egész busz. A sofőr, hogy spóroljon, nagyon lassan vezet, a lejtőkön leállított motorral, biciklistempóval gurulva néha bocsánatkérő pillantást vet hátra, de én egyáltalán nem bánom, sőt örülök, hogy tovább gyönyörködhetek a tájban, az égővörös vályogból épült tanyákban, a takarmányt forgató indiánokban. A temetőnél elválunk, hirtelen felindulásból, és mert éppen nem esik, a Szilveszter éjszakára készülő, zümmögő hangyabolyként zúgó utcákon füstölő kézzel gurulok le a Murillo utcáig.
Presztízs MagazinLa Paz leginkább a messzi távolból nézve gyönyörű. Közelebbről górcső alá véve, a központban rettenetes stílusú szocialista-realista toronyházak sorjáznak, a külvárosok rogyadozó viskóinak és dülöngélő válaszfalainak árnyékában céltalanul kóborló kutyafalkák és néhol emberi szörnyetegek riogatják a gyanútlan vándort. A városon belüli, majdhogynem mérhetetlen függőleges és vízszintes távolságban, a vasbeton- és válaszfaltégla-kavalkádban pedig majd’ elvész a néhány, spanyol gyarmati korból megmaradt építészeti gyöngyszem.
 
„Kalandok” az étteremben
 
A sok kutyagolásban estére kelve alaposan megéhezem, de vacsora helyett egy belvárosi étterem ajtajában hihetetlenül mérgesen huzakodok a főpincérrel. Amikor már azt hiszem, hogy Bolíviában az ingerküszöbömet tiszta lidokainnal sem lehetne tovább zsibbasztani, éhesen és hullafáradtan vacsora helyett ezekkel az embernek látszó véglényekkel kell megküzdenem. A helyi viszonyok szerint puccos vendéglőbe nem akarnak beengedni, mert kerekesszékkel vagyok. Azt mondják, a jelenlétem zavarná a többi vendéget, az pedig rontaná az üzletet. Egyszerűen nem hiszek a fülemnek, uralkodnom kell magamon, hogy ne üssem le ezt a kedves embert! Félretolom, benyomulok a fogyasztótérbe, karon ragadom a nyomomban lihegő főúrt, bemutatom neki az étkező embereket: nem sokban különböznek tőlem, ráadásul ők is széken ülnek, igaz, kerekek nélkül. Egyesével kifaggatom őket, de nem hajlandók nyilatkozni.
Presztízs MagazinTermészetesen nem hagyom annyiban, a sarkon posztoló rendőrtiszttel térek vissza, mert azért mégis van itt valamiféle rend, és annak egyenruhás őre. Eleinte ő sem valami segítőkész, kevés sikerrel próbálok a lelkére beszélni, meggyőzni, hogy csípjen belém, végső soron ember vagyok. Megfenyegetem, hogy meg sem állok a legjobban kitüntetett rendőrgenerálisig, de akár Evo Morales elnökig elmegyek, ha nem tesz valamit. Falra hányt borsó, így mással próbálkozom. Lenne-e kedve velem vacsorázni, ha én állom a cechet? Miért nem ezzel kezdtem, és a főpincért elsodorva komótosan besétálunk az étterembe, ami, valljuk be, távolról sem az a kimondott la-pazi Gundel. Szándékunk komolyságát bizonyítandó, tüntetőleg végigesszük az étlapot, azazhogy inkább ő, majd rendőri felügyelet mellett a pincérekkel lecipeltetem magam az alagsori vécébe. Bosszú, édes bosszú! Természetes reakcióként a véltnél jóval borsosabb számlát kapok, és amikor már azt hiszem, hogy vége, ezt ki is kell fizetni, nincs hol reklamálni, mert a beárazott étlapot ebben a vendéglőben még nem találták fel. Jobb kezét a barnán csillogó pisztolytáskán nyugtatva, drága jó tisztúr barátom egyetlen százast hagy az asztalon, a többit a kezembe nyomja, feláll, majd barátságosan kitessékel az év utolsó, szomorkásan szemerkélő estéjébe.
(Folytatjuk)
Átlag: 4.4