Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Pannon Presztízs Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Pannon Presztízs Magazint! Keresse az újságárusoknál a Pannon Presztízs Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

„Ha hiszik, ha nem, én is játszottam”

Szegő András | Gömör Tamás-archív | 2015.01.13. |
Kiprich József
„Ha hiszik, ha nem, én is játszottam”
Kiprich József 17 évesen mutatkozott be a Tatabányai Bányászban, 4 évvel később a válogatottban. A következő évtizedben 70-szer játszott a válogatott jobbszélsőjeként, és 28 gólt szerzett. Az egyik kulcsembere volt a legendás Mezey-csapatnak, 1989-től hat éven át a Feyenoord együttesének, a rotterdami csapattal holland bajnokságot és kupát is nyert. Visszavonulása után Magyarországon és Cipruson dolgozott edzőként.

Tízből egyszer

– Amikor a gyermekeim felcseperedtek, és Bécsben jártunk, elvittem őket a Hanappi-stadionba, beszöktünk, és én a játéktéren megmutattam nekik, hogy 1985-ben, azon a bizonyos történelmi osztrák–magyaron honnan lőtte a bombagólját Détári, és megmutattam azt is centiről centire, hol állt az első és a második góljánál Kiprich, honnan csinálta azt a három döbbenetes cselt, majd hogyan pattant Nyilasi fejese nyomán elé a labda… Mint valami kegyhelyet, olyan áhítattal jártam be velük a pályát, és idéződtek fel bennem az immár legendává vált események. Talán ez volt a magyar foci utolsó nagy, mámoros ünnepe. Persze akkor még nem sejtettük…

Presztízs Magazin

Igen, arra a meccsre, annak minden pillanatára pontosan emlékszem. Nagyon jól együtt voltunk, nagyon ment a csapatnak. Sorra jöttek a sikerek, és aztán az osztrákok ellen biztosítottuk be a helyünket a világbajnoki döntőbe. Volt tehát jócskán tétje, mégis annyira felszabadultan játszottunk! Tele voltunk erővel, önbizalommal. Mezey Gyuri akkor csodát tett, tökéletesen kitalálta, hogy játékszisztémájához milyen focisták kellenek, és fordítva is stimmelt minden: a játékosállományhoz tökéletesen illett az a foci, amit játszottunk. Amellett haverok is voltunk. Nagyon szerettünk győzni, de ha valaki hibázott, annak sem haraptuk el a torkát, hanem bátorítottuk, hogy nem baj, legközelebb sikerülni fog! A lazsálást nem tűrtük volna, de eszébe sem jutott senkinek, hogy ne tegye ki szívét-lelkét a pályán.

– Az, hogy te Tatabányáról jöttél, a csapatban pedig a honvédosok domináltak, nem jelentett számodra vagy számukra problémát?

Igen, a keretben, úgy emlékszem, 12 játékos volt a Honvédból, de ez nem jelentett problémát. A Tatabánya akkoriban nagyon jó csapat volt, Plotárral és Vinczével elöl nagyon villoghattunk. Csapó volt a középpályán a karmester; ha nála volt a labda, tudtuk, csak el kell induljunk, és a legjobb pillanatban fog leesni elénk. Én pontosan tudtam, merre helyezkedik Plotár meg Vincze, ők is tudták, én merre lehetek, és megtaláltuk egymást. A válogatottban többnyire Détári Döme volt a karmester. Vele szerencsére 15 éves korunk óta együtt játszottunk mindenféle korosztályos válogatottban. Kezdetben még okozott problémát, hogy időnként azt hittem, indít, én pedig megindultam, de csak nem jött a labda. Volt neki ugyanis az a bizonyos fantasztikus csele, hogy átpöccintette indítás helyett a bal lábára a labdát, és ettől rendre összegabalyodott az ellenfél védelme. Nekem azonban időbe telt, amíg csapattársként is sikerült kiismernem. Időnként szóltam neki, hogy tízből legalább egyszer passzoljon már felém is, ha már le-fel loholok! Ő mosolygott, intett, hogy elnézést, és idővel csodálatosan megértettük egymást. Mindegyikünknek a csapat érdeke számított. Mondom, nagyon együtt voltunk. Ha mi támadtunk, két csatárral támadtunk, ha pedig az ellenfél támadott, úgy sakkozta ki Mezey, hogy hárman álljunk a leshatáron. Igaz, ehhez egy olyan betonkemény védelem kellett, mint a miénk volt. Gyakran gondoltam arra, milyen szerencse, hogy nem nekem kell játszanom ellenük, mert embertelenül nehéz átjutni rajtuk. Később a Feyenoordban játszva jutott eszembe hasonló. Szerintem, ha nem lett volna akkora hírnevünk, és nem ült volna ötvenezer fanatikus drukkerünk a lelátón, a bírók nemigen engedték volna ezt a keménységet, de nálunk átsiklottak a problémán, hogy adjanak-e piros lapot, vagy sem. Mi vezettük az európai ranglistát, és a világon is a harmadikak voltunk. Aztán kaptunk egy hatost a ruszkiktól...

Presztízs Magazin

– Szerinted valaha is kiderül, hogy mi lehetett a bukás oka?

Tudom, vannak olyan feltételezések, hogy ezzel meg azzal itattak vagy etettek meg bennünket. Nem, nem tudom, de arra emlékszem, hogy a bemelegítésnél döbbenten érzékeltük, hogy mindannyian fáradtak, merevek, kedvetlenek vagyunk. Szokott olyan lenni, hogy egy-két-három játékosnak éppen nem megy annyira, de hogy egy egész csapat legfeljebb árnyéka legyen önmagának, hát ilyet nem tapasztaltam soha! Az egész mérkőzés egy lidércálom volt számunkra. Utána egy órával még mindig letaglózva ültünk az öltözőben. Odajött hozzám egy újságíró, és kért, hogy mondjak valamit, mert neki írnia kell erről. Azt mondtam, hogy „ha hiszik, ha nem, én is játszottam”. Ennyire futotta. Pedig ha nincs ez a sokk, akkor szerintem biztosan bejutunk a legjobb nyolc közé!

– Gondolsz még rá?

Igyekszem inkább csak a szépre emlékezni…

– Persze, de emlékszem, hogy az Aranycsapat tagjait évtizedekkel később is kísértette a berni döntő, Sándorékat a csehszlovákok elleni mérkőzés, Benééket a szovjet meccs 1966-ban…

Ha így kérdezed, akkor azt mondom, hogy a mai napig bosszant, mert óriási lehetőség lehetett volna. Valamit nagyon elszúrtunk. Ugyanakkor nagy hibának tartom, hogy a vb után szélnek eresztették azt a csapatot. Szerintem, ha még együtt dolgozhatunk Mezeyvel, és kiegészülünk néhány fiatallal, érhettünk volna el még néhány szép eredményt, és magasabbról indulhatott volna a következő generáció. Szinte szét lettünk kergetve…

Presztízs Magazin

Ötven kulcsszó

– Érdekes, hogy abban az időben néhányan még meghatározó játékosok voltatok patinás európai kluboknál. Nyilasi Bécsben, Détári Athénban, te Rotterdamban, később Dárdai Berlinben… aki hirtelen eszembe jut. Azt nem kérdezhetem, hogy azóta miért nem sikerült másoknak, de az érdekelne, hogy szerinted ti mitől tudtatok ilyen szinten is helytállni?

Csak a magam nevében tudok beszélni. Én tisztában voltam azzal, hogy nekem többet kell nyújtanom, mint a holland játékosoknak. Engem azért szerződtettek innen. Ha „csak” úgy játszom, mint ők, akkor ott nincs rám szükség, és hazait tesznek a csapatba…

– …szegény Varga Zoli állította, hogy azért nem játszatta az Ajax, mert ő nem volt holland, és inkább ők kaptak lehetőséget akkor a csapatnál. Még egy ilyen zsenit is mellőztek, mert nem volt annyival jobb…

A tudása alapján tényleg nehéz elképzelni, hogy ne fért volna bele bármikor bármilyen csapatba, de abba a világba beleszagolva, el tudom képzelni, hogy valóban így volt. A másik fontos alapelv, hogy tudjuk: aki belép az öltözőbe, annak kell alkalmazkodnia ott mindenkihez, mert őhozzá ott – akármilyen nagyság is az illető – nem fog senki. Szerencsére az akkori Feyenoord meglehetősen nyitott, befogadó közeg volt; a közös pontokat kereste mindenki, és nem a különbségeket. Hasonlóhoz voltam szokva korábban Tatabányán, ahol legtöbbször tizenvalahányan ültünk be valahová a mérkőzések után. Ebbe be kellett illeszkedjek, és szerencsére sikerült is.

Presztízs Magazin

– Mennyire tudtál hollandul?

Elég gyéren. Hiába tanultam előtte valamennyit, kiderült, hogy az írott és a beszélt nyelv ég és föld, tehát sok hasznát nem vettem. Hogy miként értettem meg magamat kezdetben? Egyrészt kialakult egy nemzetközi focinyelv, és ennek révén egy szinten minden játékos megérti a pályán egymást, ugyanakkor megmondták, hogy ötven kulcsszót azonnal tanuljak meg, melyek szükségesek a játék közben.

– Mondj néhányat!

Jobbra, balra, le, fel, hagyd, vigyázz, meg ilyenek. Volt persze, amit nem tanultam meg, hanem legfeljebb magamban dünnyögtem – szerencsére. Nekem nagy segítséget jelentett, hogy Róth Anti már ott játszott a csapatban, megvolt a kellő respektje, bölcsessége, és az ő tanácsai kezdetben aranyat értek. Később aztán, amikor már úgy-ahogy én is elfogadott játékos lettem, én is próbáltam segíteni a fiatalokat, például a pályáján akkoriban induló Henrik Larssont. Emlékszem, milyen bátortalanul figyelt ott bennünket az öltözőben, és akkor elmagyaráztam neki, hogy nálunk hogy is van, pajtás. Vele jó barátok is lettünk, szórakozni is eljártunk időnként, és nagyon szerette a fiaimat. Később is tartottuk a kapcsolatot, amikor volt a magyar-svéd, szóltam is neki előtte, hogy Henke, nincs mezcsere a végén, mert Dani szeretné, ha neki adnád a meccs után a mezedet! Figyeltem, hogy a mérkőzés végén hogyan surran le a pályáról, aztán mutatta is a szálló halljában: vigyáztam rá, itt a mez, add oda Daninak!

Presztízs Magazin

„Mikor megyünk haza?”

– A gyerekek mennyit érzékeltek abból, hogy te ott sztárjátékos vagy?

Ők már ott születtek, tehát ebbe nőttek bele, nekik ez volt a természetes, és élvezték is. Számomra az volt a megdöbbentő, hogy amikor az ötödik szezon után kicsit hosszabb időre visszajöttünk, két hét után kérdezni kezdték, hogy mikor megyünk haza… Mert nekik a haza az Rotterdamot jelentette. Erre akkor felfigyeltem, és innentől kezdve igyekeztem tudatosítani bennük, hogy most éppen ott élünk, nekem ott a munkám, nekik az iskola, a baráti kör, és ennek sok előnyét élvezzük, de valójában mi idetartozunk.

Te mikor döntötted el, hogy focista leszel?

Mondhatnám, hogy 15-16 éves koromban, ám az igazság az, hogy más választásom nem volt, és azóta sincs, mint a foci világa. Semmi más nem érdekelt. Nem is értek máshoz. Ha beküldenének egy lakatosműhelybe, legfeljebb söprögetni tudnék… Amióta az eszemet tudom, mindig a grundra mentem. Mindenem a foci volt.

– Gyorsan kiderült, hogy tehetséges vagy?

Mit értünk ezen? Nem tudom. Elég jól cseleztem, és mindig én keltem el először, amikor csapatot választottak…

– Mi vonzott téged akkoriban a focistapályából? Hogy híres leszel, hogy tetszel majd a lányoknak?

… én Törőcsik Andris mágiájában éltem akkoriban. Elvarázsolt a játéka. Dalolt a labda, amikor hozzáért, és olyan dolgokat tudott csinálni vele, mint senki más… Megérintett valami a zsenialitásából. A grund felé menet már mindig stoppoltam, hogy én vagyok a Törőcsik. Később szereztem olyan mezt, amelyiken a neve is ott volt; innentől kezdve pedig senki nem vonhatta kétségbe, hogy én vagyok a tatabányai grundok Törőcsik Andrása. Az külön elégtétel a sorstól, hogy később, a válogatottban együtt is játszhattam vele, és csapattársként is csodálhattam játékának varázsát, ami közelről is éppen olyan elbűvölő volt, mint a tribünről nézve. Senki nem tudott úgy improvizálni, mint Andris! És nagyon jó srác is volt. Mindenkivel barátságos, de közel csak keveseket engedett magához. Én a szerencsés kevesek közé tartoztam, volt, hogy egy szobában aludtunk.

– Tartjátok a kapcsolatot?

Persze! Többször meg is látogattam, és néhányan próbálunk segíteni egy alapítvánnyal is, hogy az élete a betegség után rendeződjön. Most is éppen ebben az ügyben megyek Tatabányáról Szolnokra.

Presztízs Magazin

Hat edző ült ott

– Az nyilvánvaló számodra, hogy tatabányai maradsz?

– Itt születtem, itt él a családom, a régi barátaim, itt kezdtem el focizni, tehát minden ideköt, itt érzem jól magam. A gyermekeim is ugyanígy idekötődnek. Érdekes, hogy bár meglehetősen különbözünk, ezt, meg a foci szeretetét tőlem örökölték. Nagyon jó focisták is lettek.

– Érdekli őket a véleményed?

Meghallgatják, aztán valahogy reagálnak rá.

– Kritikus vagy?

Ha látom, hogy mindent megtettek a pályán, akkor nem. Akkor elnéző vagyok a hibákkal szemben. Szoktam mondani, hogy olyan focista, aki soha nem hibázott, legfeljebb egy volt: én! Tehát lehet hibázni, csak feladni a törekvést nem szabad. Szerencsére nagyon jó küzdő típus mindkettő.

– Neked hiányzik a foci?

Most, hogy másfél éve nem ülök kispadon, egyre inkább. Nekem nincs hobbim, nem kertészkedek, nem bütykölök otthon, nekem ez az életem. Jó volt egy kis kikapcsolódás, de lassan kezd sok lenni…

– És ilyenkor mi a teendő? Meg kéne próbálni nyüzsögni, mutogatni magadat, hogy valakinek eszébe jusson: jé, itt ez a Kipu, akinek mégiscsak kisujjában van a foci?

Nem vagyok ilyen alkat. Ha valakinek eszébe jutok, annak örülök, de ezért nem mutogatom magamat. Emlékszem, egyszer két vereséget szenvedett a csapatom, és a következő meccsen hat edző ült a tribünön várva, hogy újabb zakó jön, és akkor majd füttyentenek nekik. Ilyet nem tudnék tenni. Akkor inkább kivárom, amíg szükség lesz rám.

Presztízs Magazin

– Volt kedvenc csapatod?

A Tatabánya, a Feyenoord és az a bizonyos válogatott…

– Kedvenc gólod?

Több is… Hollandiában az utolsó fordulóban nyernünk kellett, amikor a félpályától vezettem a labdát, és átbőröztem a vetődő kapuson. Pont behullott. Az nagy élmény volt… Ugyancsak odakint egy szöglet után mögém csúszott a labda, egy ösztönös mozdulattal sarkaztam, és épp befért a sarokba. És persze Bécsben, amikor három védőt is kicseleztem, és úgy pöccintettem be… Az nagy mámor volt! Lehet, hogy egyszer nekem is be kellene lógnom a Hanappi-stadionba?
 
A cikk a Presztízs Sport magazin 2/11-es számában jelent meg.

Még nincs értékelve