Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Pannon Presztízs Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Pannon Presztízs Magazint! Keresse az újságárusoknál a Pannon Presztízs Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

Átkelés a Mekongon

Laosz I. rész

Nagy Bendegúz | Nagy Bendegúz | 2015.02.02. |
Laosz
Átkelés a Mekongon
Mottó: „Egy vastag gázfröccs a hangosan hörgő motornak, és máris beállunk a laoszi hajórámpa mellé. Annyira gyorsan átértünk, hogy időm sincs felfogni, hogy már Laoszban vagyok. Úgy érzem, a nagy sietségben elvették tőlem az új országba való megérkezés örömét, élményét.” Elindulok a Mekong partján a komp felé, megnézem, hátha át tudok ma jutni Laoszba. A Sob Som kolostorban mindenki azt mondta, hogy ma nem lesz hajó. Majd’ két kilométer a hajóállomás, méterenként verejtékkel jelölöm az utat. Látom a lejárót a kikötőbe. A boltban egy készséges fiatal srác közli, hogy öt percenként megy a hajó, ne siessek, üljek le ide mellé. A gitár is lekerül a helyéről, együtt énekeljük a Hotel Californiát. Jókat nevetünk, mert szörnyen énekelek, de ő talán még rajtam is túltesz. A gitárt viszont érzéssel kezeli – amíg én várom az új országot és az újabb élményeket.

Kalandos búcsú Thaiföldtől

A hajórámpa irtó meredek. Jól magamhoz kötözöm a zsákot és a fényképezőgépet, és Istennek ajánlom lelkem! Nekiereszkedek két keréken. Végül is úszni tudok. Feleúton fékezek, nagy nehezen megállok, mert balra tőlem megpillantom a kivándorlási hivatal viskóját. A lejtőn keresztbe állítom a széket, magam pedig jó erősen kihajolok balra, hogy ne bukfencezzek le a hajó felé. A kuckó két fellépéssel feljebb van, egy nagyjából 45 fokos robogó-rámpa vezet az ablak elé. Két hátizsákos nyugati turista tessékel felfelé előzékenyen.

Presztízs Magazin

Mondom és mutatom is a problémát, de nem értik, fejcsóválva hagynak ott, mennek fel pecsételni. Nem úgy egy kiskatona, aki bár termetre kicsi, rögtön rohan hozzám és mutatja, hogy majd ő segít. Nem fog menni, túl meredek, nem tudunk felmenni, hívjon ki valakit. Mosolyog és egy nagy rohammal bevesszük a nyaktörő rámpát. Még mindig van mit tanulnom a lehetetlennek a természetéről.
Az ablak pereme a fejem fölött kezdődik, nem vesznek észre a hivatalnokok. Integetek, hahózok, semmi. Párszor megismétlem, majd bedobom az útlevelem. Az ablakban megjelenő tiszt feldühödött arca láttomra meleg mosolyba szelídül. Mi mást tehetnék, nevetek én is. Pár pillanat és hivatalosan is elhagyom ezt a nagyon barátságos országot.
Következik a lejtő második fele. Gyanakvóan meregetem, vastag por és homok. A hajójegyet jobbra kell megvennem, úgyhogy lecsúszom a meredélyen. Ebben a helyzetben sokat segít, hogy idén tavasszal ténylegesen megtanultam síelni. Ugyanaz a felállás, mint az előbb, csak itt jobbra kell görnyednem, hogy ne kecskebukázak bele a folyóba. Közben folyamatosan csepeg az izzadtság az arcomról a porba. Valahogy itt sem akarnak észrevenni, úgyhogy kieresztem a hangom. 40 baht és egy üvöltés a jegy ára.

Presztízs Magazin

A kuckó alatt véget ér a beton, innen már csak sár és homok vezet a csónakig. Szétosztom a csomagjaim a helyi turisták között, majd beszervezek négy embert, hogy vigyenek le és tegyenek a hajó mellé. Nem bírnak el, ezért hatra növeljük a számukat. Fújtatnak, nyögnek, sziszegnek, hogy milyen nehéz vagyok. Látom az arcukon a félelmet, rettegnek, nehogy valami bajom essen. Letesznek a homokba a hajó, azaz inkább dereglye mellé, bedobálják a sáros, vizes csónakfenékre a csomagjaim. A totális elismerés és döbbenet ül ki az arcukra, amikor egy erőteljes mozdulattal átvetem magam a csónak palánkján. Utánam dobják a széket is.
Errefelé az emberek egy része azt hiszi, hogy kerekesszékbe születtem és abban is halok meg. Többen kérdezték eddigi útjaimon, hogy ugye a székben alszom? Igen, mondtam nekik, hogy csak benyomom a hónom alatt az „alvás” kapcsolót és már durmolok is. Volt olyan, aki pár perc után félénken kérdezte meg, hogy ugyan már, mutassam meg neki azt a kapcsolót. Mások meg azt nem értették, hogy mitől ébredek fel. Hát az ébresztő kapcsolótól…

Ez bizony már egy másik ország…

Presztízs Magazin

A „kapitány” valamit magyaráz, hogy fizessek még, mert problémás vagyok, de én a ragyás pofájába nevetek és kinyújtott karral mutatom, hogy barátom, arra van a túlsó part. Pár pillanattal később vizenyős kapzsi szemében megjelenik a megadás jele, elindulunk – egy vastag gázfröccs a hangosan hörgő motornak és máris beállunk a laoszi hajórámpa mellé. Annyira gyorsan átértünk, hogy időm sincs felfogni, hogy már Laoszban vagyok. Úgy érzem a nagy sietségben elvették tőlem az új országba való megérkezés örömét, élményét.
Mindenesetre itt a homokos rész kimarad, rögtön zöldes, nyálkás betonra szállok ki, amin mindenki csúszkál, de én a még majdnem vadonatúj Schwalbe guminak köszönhetően vígan és stabilan hajolgatok jobbra-balra.
Zöld selyemkaftános zömök kis emberke szervezi meg villámgyorsan a kiszállást és máris tol felfelé a nyaktörő töredezett beton-kaptatón. Ő sokkal erősebb thai barátainknál, szinte nem is fújtat.
Ez volt az utolsó alkalom, hogy Laoszban valakit sietni láttam vagy, hogy engem siettettek volna. Odafentről, feleúton, a vízumkérőlapot személyesen egy tiszt hozza le. Erőteljesen balra hajolva töltöm ki, aláírom, és verejtékkel bőségesen megáztatom. 31 USA dollár az egy hónapos belépés díja. Izzadt százdollárosból vízumot, 69 dollárt és egy nagy pohár hideg vizet kapok vissza.

Presztízs Magazin

Az izmos kis zöld törpével felevickélünk a nagyjából vízszintes, a Mekonggal párhuzamos aszfaltútra. Meglapogatja a vállam, hogy meglegyen a kezdő lendületem még egy nagyot tol rajtam és bármennyire hihetetlennek tűnik ebben a pillanatban, de Laoszban vagyok. Hip-hip-hurrá, egy újabb ország, amiről szinte semmit sem tudok.
Kíváncsian tekergetem a nyakam, szép lassan felfedezem, hogy kisebbek és szegényesebbek a házak, sokkal több a gyermek az utcán, tömegesen jelentek meg a gyalogosok és a biciklisek és eltűntek a lépten-nyomon rám mosolygó thai tündérek. Soványabbak a csirkék, hangosabbak a kakasok és házi bivalyok képében megjelentek a nagyobb állatok a kertekben és az utcán. Rögtön feltűnik, hogy ez a falu vagy városka – mert errefelé nem működnek az európai klisék –, sokkal kevésbé akadálymentes, mint Chiang Khong és mint általában Thaiföld. Alig akad olyan ház, ahova a véletlennek köszönhetően be tudnék menni. A Watok, kolostorok is égig érő lépcsővel kezdődnek. Az egyik hosszú lépcsősor aljában az ötfejű sárkányt mintázó korlát alatt megkérdezek egy, a hatalmas sárga fogát akkurátusan piszkáló ipsét, hogy segítene-e nekem felmenni? Megdöbbenve bámul, semmit sem szól az ismételt kérdésemre sem, mire elkezdek nevetni. Csak viccnek szántam, de egyedül nevetek.
Összerendezem a zsákokat. Az akasztósat szokás szerint a kerekesszék két hátsó fogantyújára teszem. Így könnyebben haladok, mert leveszi a terhet az első kiskerekekről és nem gyűri össze a háttámlát és a hátamat. A hátizsákot felveszem, becsatolom a mellhevedert, az ölemben tartott fotóstáska szíját belecsatolom a nadrágszíjtartón lógó szív alakú karabinerbe.

Presztízs Magazin

Nagy levegőt veszek, és érzésem szerint északnak indulok el, felfelé a Mekong partján. Jó irányban haladok, letértem a járt útról, mert öt percen belül az utolsó turista is eltűnik a szemem elől. Lassan megtörik a Nap fénye, majd hat óra körül, mint amikor lekapcsolják a villanyt – bár errefelé a közvilágítást még nem találták fel –, pár perc alatt rám szakad a koromfekete éj. Türelmesen bandukolok a kanyargó hullámvasútként hol felfelé, hol lefelé tartó út szélén. A meredek emelkedőket ennyi csomaggal ebben a nagy melegben nagyon nehezen veszem. Elpuhultam és kipofásodtam Thaiföldön. Apró, kimért, nagyon takarékos „nagypapás” mozdulatokkal hajtom dombnak felfelé a széket. A lejtőkön füstöl a tenyerem, muszáj fékeznem, nem merem úgy nekiengedni, mint napvilágnál. Félek, hogy egy nagyobb repedés vagy kátyú azon nyomban katapult üzemmódba kapcsol.
Elhagyom Huay Xai határfalut. Az erdélyire kísértetiesen hasonlító kilométerkő mutatja, hogy Nam Keung 27 kilométer. A név ugyan semmit sem, de a szám annál többet mond nekem. Bármi is lenne az a Nam Keung, ezzel a sebességgel legalább tíz óra az út. Nem baj, pihent, jóllakott vagyok. Fütyörészve haladok a sötétben. Időnként inkább csak sejtem, mint látom, hogy a kertekben majd mindenhol parázsló tűz mellől az ínycsiklandóan fűszeres sültillattól terhes levegőből kíváncsi tekintetek merednek rám a sötétben. Nyelem a nyálam, egyéb per pillanat nincs nálam.
Az agyam fenekén egy gondolat motoszkál. Menjek vissza Huay Xai-ba, aludjak az egyik vendégházban és holnap a jól kitaposott turistaúton folytassam az utam busszal vagy hajóval Luang Prabangba, vagy tartsak továbbra is gyalogszerrel Nam Keung felé. A kalandvágyó énemet győzködi a józan. Éppen csak kiszabadultam az agyonszervezett és ellenőrzött Thaiföldről, ideje valami újat csinálni.

A döbbenetet ezúttal én okozom

Presztízs Magazin

Három kilométer múlva beérek egy kisebb faluba, ahol – mint gyermekkorom Romániájában – egy-egy izzó világít a házak előtt. Elfáradtam, izzadtságban úszom, úgyhogy elhatározom, hogy az első kínálkozó helyen megalszom. Pár perc után egy félig kész ház fekete kontúrja dereng balra, nincs kapu és kerítés, be tudok gurulni az udvarra.
Gyorsan besurranok a nyitott kapun, levetem magam a nagy fűbe, kiterítem a hálózsákot, megmosom a fogam, csatakos ruháimat a székre teregetem, és remélve, hogy senki nem vett észre, már alszom is. Mindössze vagy tíz percig, mert a sötétből több fejlámpa kévéje mered a szemembe. Álmosan tápászkodom fel, nem értem, egyszerűen nem értem, hogy a fenébe találtak meg a koromsötétben, ráadásul ilyen gyorsan. Gyerekek azok. Leguggolnak mellém, de a lámpát az arcomba nyomják. Erre előveszem én is a sajátom és visszavakítom őket, mire észbe kapnak. Megilletődve tapogatják a széket. Alkatrészről alkatrészre haladnak és mindent hangosan, jó alaposan megvitatnak.

Presztízs Magazin

Próbálom értésükre adni, hogy mindössze itt szeretnék aludni, ha ezzel senkinek sem okozok problémát. Nem értjük egymást. Közben pár felnőtt férfi, majd egy csomó öregasszony csatlakozik a sokadalomhoz. Valahogy elmutogatom, mit szeretnék. Visszakérdeznek, a kérdésben elhangzik a toalett szó. Köszönöm, ma már nem kell kimennem, csak aludni szeretnék. Az egyik felnőtt veszi a lapot, hoz nekem egy kínai műanyag szőnyeget. Kettőbe hajtva pont elég alám, sokkal kényelmesebb így a derékaljam. Megköszönöm, a kerítés felé fordulok és becsukom a szemem. Ők még elég sokáig tanakodnak, de én közben mély álomba merülök. Néha felriadok, észlelem az embereket magam körül, de túl kimerült vagyok, hogy kinyissam a szemem vagy, hogy egyáltalán valamit tegyek. Így hát csak alszom tovább, akkor még nem tudva, hogy mekkora illetlenség egy szál alsógatyától eltekintve majdnem meztelenül a falu nagy nyilvánossága előtt a hálózsákon heverve aludni.
Hat körül óvatosan nyitom ki a szemem. Szeretem az érzést, amikor az éjszakai, még ragacsos homályba burkolózó ismeretlen környezet reggel barátságos formát ölt. Az acélszerkezet, ami alá bebújtam egy irány pickup-taxi esőbeülőjének a sofőr feletti része. A lakatlan ház félig kész és épp kilép az ajtón egy kíváncsi, csontbőr fiatalember. Nem mosolyog, csak néz, a köszönésemre nem tud mit mondani.

Presztízs Magazin

Tőlem pár méterre gyermekek hada halad biciklin az iskola felé, némelyik annyira meg van döbbenve, hogy láttomra szinte az árokban köt ki.
A házban lakók körbevesznek, minden mozdulatomat figyelik, elismerő morajjal nyugtázzák, ahogy a hálózsákot beletuszkolom a tokjába, majd egész kicsire összepréselem. Nem beszélnek sem angolul, sem franciául, amikor rájuk köszönök és szólok hozzájuk, átható, rezzenéstelen tekintettel néznek. Ilyen szempontból teljesen mások, mint a thai emberek. Ők akkor is törekedtek valamiféle kapcsolatfelvételre, amikor a nyelvi eszközök már régen kifulladtak.
Olyan kíváncsi vagyok, hogy vajon mire gondolhatnak! Nyilván Zsujtán, a szüleim falujában sem lenne túl természetes, ha valaki a kertje sarkában egy afrikai kerekesszékes hátizsákos vándort találna.

Átlag: 5