Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Pannon Presztízs Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Pannon Presztízs Magazint! Keresse az újságárusoknál a Pannon Presztízs Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

Muay thai harcosok és szelíd szerzetesek

Thaiföld IV. rész

Nagy Bendegúz | Nagy Bendegúz | 2015.01.15. |
Muay thai harcosok és szelíd szerzetesek
Mottó:’A IV. Rama király által építtetett Wat Indharawihan-ban álló 32 méter magas, tíz méter széles 24 karátos olasz aranymozaikkal burkolt álló „Luang Phor To” Buddha szobor embernyi nagyságú lábujjainál marékszám áll a lepotyogott aranymozaik, de senki hozzá nem nyúl. Én is csak az italokból oltom szomjam, az arany hidegen hagy. Szépen csillog, nem rozsdázik, a hifiben jól szól – és nagyjából ennyi.’ November elseje van, halottak napja. Legalábbis nekünk, keresztényeknek. Bangkokban a 2555-ik esztendőt írják, a halottak napjával nemigen törődnek. Bangkokban minden lehetséges. És mindennek az ellentéte is. A királyi palota együttes hófehér csipkézett mellvédjén kívül rózsaszín és méregbéka-zöld taxik tuk-tukokkal és robogósokkal fűszerezett áradata hömpölyög fel és alá. Egy kis téren bordó-fehér lábazaton vigyorgó pink elefántok az agyarukkal és ormányukkal tartják a magasba a világot jelképező színes-szagos installációt. Építész szemem sokszor csukva tartom, meg megvakul a brutalista vasbeton-építészettől. A jelenkor építészete ugyanis Bangkokban nem számottevő, a kortárs építészet pedig majdhogynem katasztrofális…

Buddha szobrok mindenből

Bangkokban elképesztő Buddha szobrok találhatók. A Wat Traimit-ban egy 5500 kilogramm súlyú ülő arany Buddha teszteli a hitetlenkedő bámész turista képzelőerejét. Phra Phuttha Maha Suwan Patimakon a világ legnagyobb tömör aranyszobra. Hogy aranyból van, az 1955. május 25-én derült ki, amikor Ayutthayaból, a középkori fővárosból Bangkokba szállítása közben leesett a daruról és a külső gipszburkolat tojáshéjként felnyílt. Az alapos feltárást követően kiderült, a szobor kilenc, szorosan illeszkedő darabból áll. A stukkóburkolatba rejtették el a kulcsot, amellyel a szobor könnyedén szét- és összeszerelhető.

Presztízs Magazin

A király rendelte el, hogy az aranyszobrot vakolják be jó vastagon, hogy a portyázó burmai csapatok ne vessenek szemet rá. Mai áron számolva törtaranyként is több tízmilliárd forintot ér, természetesen a valós értéke felbecsülhetetlen. A történetet hallva én istenbizony egy nagy fúróval az összes kőnek látszó Buddha szobrot megfúrnám alulról, vagy legalábbis megnézném színesfémdetektorral. De itt másképp éreznek és gondolkodnak az emberek. Itt is szeretik a pénzt és a jólétet – de nem mindenáron!
Például a IV. Rama király által építtetett Wat Indharawihan-ban álló 32 méter magas, tíz méter széles, 24 karátos olasz aranymozaikkal burkolt álló „Luang Phor To” Buddha szobor embernyi nagyságú lábujjainál marékszám áll a lepotyogott aranymozaik, de senki nem nyúl hozzá. Én is csak az italokból oltom szomjam, az arany hidegen hagy. Szépen csillog, nem rozsdázik, a hifiben jól szól és nagyjából ennyi.

Presztízs Magazin

És akkor ott van a smaragd Buddha, amit jade-ból faragtak északon, Chiang Raiban valamikor a XV. században. A napernyőkkel, aranyglóbuszokkal és mesebeli figurákkal díszített aranytrónuson ülő szobornak kalandos élete volt. Luang Prabangban és Vientianeban, Laoszban kényszervendégeskedett mintegy kétszáz évig, majd Taksin generális hozta Bangkokba. A szobor a forró évszakban gyémántokkal kirakott aranytunikát, a hűvösebb évszakban tűzzománc-berakásos, nehéz aranyköntöst visel.
Végül, de nem utolsó sorban említsük meg a gyöngyházlábujjú, több mint negyven méter hosszú aranyozott fekvő Buddhát a Wat Pho-ban.

Új ismerőseimtől sokat tanultam

Presztízs Magazin

Juannal gyalog vágunk neki a városnak. Juan magas, szikár, erős izomzatú és olyannyira naiv, szerény, nyitott és kedves, amilyen csak egy kolumbiai lehet. Egy perc múlva, „hermano”-nak, testvérnek szólít.
Tegnapelőtt este ismerkedtem meg vele. Korgó gyomrom jelezte, hogy ideje valami ennivaló után nézni, ami az ezernyi utcai kifőzde hatalmas választéka miatt nem könnyű feladat. Épp az egyik standon fényképeztem az étellel zsonglőrködő szakácsot, amikor megszólított egy hosszú hajú srác, hogy segítsek neki az enyémhez hasonló képet készíteni. Visszanéztem a kép adatait, beállítottam az ő gépét is manuál módban ugyanarra az értékre, katt és máris kész a majdnem ugyanolyan kép. Juan nem hisz a szemének – kiderül, még soha nem használta a manuál üzemmódot.
Juan kolumbiai illetőségű, Bogotából, két évig tanult Londonban a közgázon, ahol megismerkedett egy gyönyörű litván rúdtáncos lánnyal, akivel már egy éve együtt vannak. Tanulmányai befejeztével nem repült egyenesen haza, hanem itt Thaiföldön, mintegy akklimatizációként tölt el egy hónapot. Katerina pár hónap múlva csatlakozik hozzá és boldogan élnek, míg meg nem halnak.
Az asztal mellett, ahova letelepedünk, már ülnek hárman. Malike és Paul Hollandiából, és egy új-zélandi tetőtől talpig tetovált srác. A három órán keresztül tartó vacsora során megvitattuk a világ számunkra fontos problémáit. Ha az ember nyitott szívvel és aggyal fogadja, vadidegen emberek véleményéből hihetetlenül sokat lehet tanulni a világról és önmagamról.

Presztízs Magazin

Egy felejthetetlen este

A jelenkor szürke és szmog-terhes világától elvonatkoztatva Bangkok mosolygós Aranyország. Minden új és csodálatos nekünk, mert Juan is először jár buddhista szentélykörzetben, ahol órákon keresztül hitetlenkedve, tátott szájjal csodálkozunk. Valamelyest vissza akarunk zökkeni a valóságba. A szentély melletti piacon sült halat eszünk, és pár órán keresztül a város zajos, bűzös forgatagában tekergünk. Egyre keményebb meccsek következnek, majd utolsóként jönnek a sztárok, a legnépszerűbb thai harcosok, mert blaszfémia lenne őket egyszerűen bunyósnak nevezni.
Juan ötlete, hogyha már Thaiföldön vagyunk, menjünk el egy igazi thai-boksz meccsre. Rögtönzött közvélemény-kutatásunk eredménye, hogy a Rajadamnern stadionba, a thai-boksz fellegvárába érdemes elnézni. Engem is érdekel, mert annak idején évekig bokszoltam Déván. Tuk-tukkal érkezünk a stadion elé, ami inkább egy nagyjából 2000 férőhelyes aréna, középen a ringgel. A lépcsők alatt rögtön megrohannak a VIP-jegyeket árusító hölgyek. Hosszas alku után semmire sem jutunk, nem engedhetnek a 2000 bahtos, mintegy 66 dolláros, eléggé borsos árból. Felcipelnek a lépcsőkön és fent, a pénztárnál veszünk két 1500 bahtos jegyet a középső szektorba. Fél hatkor, hogy időben legyünk, be szeretnénk menni, de bajban vagyunk, mert egy kis átmérőjű hegesztett rácsos forgókapu az egyetlen bejárat a földszintre és a mi szektorunkba, amin semmi szín alatt nem férek át. Mutatják, hogy ölben vagy háton bevisznek, ami szintén lehetetlennek tűnik. Nagy fejvakarást követően a verdikt: ha nem tudok bemenni, hát így jártam. Nem buddhista, nyughatatlan európai vagyok, a dolog nem maradhat ennyiben, megkérem, hogy hívják ki a főnököt. Azt nem lehet, a főnököt, a ’Promotort’ ilyesmivel nem zavarhatják

Presztízs Magazin

Meggyőzöm őket. Egyikük elmegy, majd pár perc múlva megjelenik egy alacsonyabb termetű, öltönyös, nyílt tekintetű, parancsoláshoz szokott úriember, akinek a jelenlétében nemcsak az alkalmazottak, hanem a vendégek is rögtön fejet hajtanak és úgy is maradnak. – Ejha, mi a fene történik itt?
Később hallom, hogy a nemes egyszerűséggel ’Promotor’-nak nevezett férfi a muay-thai atyaúristene Thaiföldön. A segítőkész főnök, aki a stadion tulajdonosa is, személyesen kísér be a földszinti VIP szektorba, majd látva, hogy ott sem tudok a lecsavarozott székek miatt elhelyezkedni, a ring sarka melletti saját páholyába kísér, ahol egy idősebb fickó, a ringszolga gondjaira bíz bennünket. Nagyon szépen megköszönjük, párszor meghajlunk egymás felé és Juannal karnyújtásnyi távolságból, fülig érő szájjal figyeljük az előkészületeket.
A ring sarkához egy kisebb zsámoly, felmosó, egy másfél méter átmérőjű koracél lavór és néhány vödör jeges víz van odakészítve. Tíz meccs következik. Egy méterre ülünk a küzdőktől. Nagy csinnadrattával jön be az első két versenyző és csapata. A ring sarkánál egy korláttal elkerített néhány négyzetméteres páholyban állnak a versenyző barátai, rokonai, kísérői. A bokszolók felugranak a ringbe, tánccal köszöntik egymást, a bírókat és a nézőket, levetik a díszes öltözéket és fejfedőt és máris kezdődhet az igazi tánc. Bár kis súlyúak, nagy erővel püfölik és rúgják egymást. Egyre keményebb meccsek következnek, majd utolsóként jönnek a sztárok, a legnépszerűbb thai harcosok, mert blaszfémia lenne őket egyszerűen bunyósnak nevezni. A felejthetetlen este végén Juannal az utcán karjainkkal a levegőt kaszáljuk.
Hullafáradt vagyok, eltökéltséggel indulok a tíz percre fekvő szállásom felé, mégis valami érhetetlen varázslat miatt hajnalig majd a két kezem járom le a környező utcákban. Milliónyi fura fazonnal, nővel és még ki tudja kivel ’küzdve’ meg az éjszakában a hajnali három óra még az utca sarkán talál, ahol a legutolsó mézes, banános, vajas isteni palacsintát tömöm a képembe. Négy körül zúgó fejjel hullafáradtan kerülök a high-end diszkóágyba, ahol az üvöltő zene és kimerültség hatására azon nyomban mély álomba zuhanok. Zombi ladyboyokkal és nyárson sült skorpió fejű kutyákkal álmodom.

Presztízs Magazin

„Fogd be a szád!”

Thaiföld az öntöttvasnál rugalmatlanabb szabályok ellenére óvó turista-inkubátor, ahol az egyik nagy kihívás a helybéliek angol kiejtése. Na, azt megérteni…!
Elég volt Bangkokból, irány a vidéki Thaiföld. Az autópályán próbálunk stoppolni Juannal, de csak halálra ijesztjük az embereket. Fogalmuk sincs, mit akarunk, dugót, felfordulást okozunk a mennyei rendben. Még az értetlen emberek is eszméletlenül kedvesek, mosolyognak, kezet ráznak, örülnek nekünk. Csak ne stoppoljunk! Marad a tömegközlekedés.
Mae Hong Son-ból minibusszal akarok Chiang Mai-ba menni, hogy Chiang Kongba, a laoszi határra jussak. Jegyem, amit előre megváltottam, a leghátsó sorba, a 10. helyre szól. A sofőrrel próbálok egyezkedni, hogy helyet cserélhessek az 1. vagy 3. számú utassal. A harmadik nemet már üvölti ez az egyébként jó modorú ember. Tanácstalanul álldogálok a busz mellett, de a 3. számú utas érkezésével a probléma megoldódik. Mindössze annyi a baja, hogy miért pont a napon kell beszélgetnünk, aztán megadóan és készségesen száll be hátulra.

Presztízs Magazin

Elképzelem, ahogy a thai végrehajtás a legszebb sziget vakítóan fehér fövenyén fogva tartva kínozza az elítélt bűnözőket. A parton heverészve és koktélt iszogatva kell letölteni a tíz faktorbarnulásnyi ítéletet, miközben a mindenre elszánt őrök terepszínű napernyők alól kíméletlenül mosolyognak rájuk. Ezt látva a sofőr megint üvölt velem, ezúttal az anyanyelvén, amit bárgyú vigyorral a képemen fogadok: "Jú, jú áll dö ploblem! Jú túú mác ploblem!" Erre feltornászom magam a 3. számú ülésbe, megkérem, hogy a kerekesszéket tegye be hátra. Rám vágja a tolóajtót, a szék a padkán, és egyre magasabb hangon sivítva megy előre a sofőrülésbe. – " Jú, júúú áál kánszel! Kánszel! Kánszel!"
Az utasok zavartalanul fészbukoznak okostelefonjaikon, véleményük nincs, hajlandóságot nem mutatnak, hogy segítsenek megoldani ezt a kínos szituációt. Kinyitom a tolóajtót, az összecsukott széket beemelem az ölembe. A sofőr újabb tüdőtágító gyakorlatra akar kiszállni, mire én a legkenetteljesebb képpel – amire édesapám szerint csak egy katolikus pap képes – hangosan, de ellentmondást nem tűrő hangon szólok: –" And You, You drive and shut the fuck up!"
Az út közepe felé a 2. sz. utas, egy kamaszlány, de az is lehet, hogy háromgyermekes anyuka – errefelé az életkort nehéz belőni – hátrafordul, és azzal a kizárólag kétéves angyalokra jellemző mosollyal az arcán a harmadik kezembe (mert a maradék kettővel a széket fogom) nyom egy kocka pink rágót és rám kacsint: – Fol Júúú!" – Ezzel a lelket illető béke helyreáll bennem.
A sofőr ugyan néha hátrapillant, majd hitetlenül, de engedelmesen ingatja előre-hátra a fejét. A hatórányi kellemesen hánytató út után kidobom a székem, majd magam is a Csiang Mai-i buszterminálon.

Presztízs Magazin

A „szerszám”, a hangyák meg a harcibéka

Pár napja egy buddhista kolostorban aludtam Mae Hong Son-ban és nagyon szépet álmodtam a kőkemény fapadlón heverészve. Hullafáradtan érkeztem meg a hegyeken keresztül a gyomorforgató hatórás útról. Véletlenszerűen telepedtem le egyazon asztalhoz egy utcai kifőzdében Anne, egy kedves nő mellé. Anne kávézótulajdonos Mae Hong Son-ban és mint kiderült, a múlt hónapban éppen Budapesten járt. Fintorogva mondta, őt csak Kelet-Európa érdekli, ott kalandozott egy hónapig. Ezt nagy örömmel hallottam, főleg, hogy az emberek errefelé nemigen hallottak "Hán-gá-lijá”-ról.
Anne hívott, hogy aludjak nála, de kiderült, a házához vagy száz lépcsőfok vezet, így második lehetőségként vetette fel a kolostort, a Wat-ot. Így történt, hogy mint székely Mózsi Nagy Meseországban, fél órán belül a kolostor vendégtermében találtam magam, ahol túlvilági mosollyal az arcán öt kamaszkorú szerzetesnövendék kérés nélkül leste az óhajom.
A bejutás olyan volt, mintha a kapuban strázsáló legkisebb törpével közöltem volna, hogy Hófehérkével szeretnék beszélni. A narancsruhás gyerkőctől kiindulva kézből-kézbe adtak, mire egy idősebb szerzetes megadta az engedélyt, miközben én meg sem szólaltam. Angolul nem beszéltek, de azt rögtön megértették, hogy éhes és fáradt vagyok.
Ébredés után az egyik novícius itatott, a másik etetett, a harmadik a WC-t propagálta, a negyedik a székem studírozta, míg az ötödik – a legnagyobb és legizmosabb – csak állt előttem szégyenlősen mosolyogva, majd megkérdezte, hogy működik-e a szerszámom. Ugyan övön aluli kérdés volt, de mivel komolyan érdekeltnek tűnt, válaszoltam a kérdéseire. Nem úgy, mint annak az izraeli lánynak, aki Bangkokban első este ugyanezt kérdezte. Neki csak annyit mondtam, hogy nem tőlem fogja megtudni. Jeruzsálemi ortodox zsidó lány lévén elképzelhető, hogy megbántottam a válasszal.

Presztízs Magazin

Mae Hong Son-ban megléptem a vendégmarasztaló kolostorból, hogy kiderítsem, van-e ökoturizmus a vidéki Thaiföldön. Esteledvén a folyóparton egy nagylevelű fa tövében heveredtem le, majd kisvártatva arra ébredtem, hogy nagyon sokan vagyunk a hálózsákban. A fejlámpát felkapcsolva láttam, éppen egy hangya-autópályán okozok dugót. Buddhista hangyák lehettek, mert Afrikában, a mauritániai Némában, Aurore Bulez belga barátnőm bérelt házában hasonló esetben már éppen a húst rágták le a tíz lábujjamról. De az egy másik történet.
Vakarózva ugyan, de továbbálltam. Egy közeli fészer alatt húztam meg magam a padon. Egy kutya veszett ugatására többen is megjelentek a fekete semmiből. Héttől nyolcig a hálózsákban fekve kukkot sem értő emberekkel értekeztem, majd abban a hiszemben, hogy megállapodtunk, senkinek sem ártok itt, nem félek és ők sem félnek tőlem, álomba ájultam. Kilenckor rendőr és turistarendőr ébresztett. Tízig beszélgettünk. Kiderült, hogy ők aggódtak értem. A fészerben nincs WC, víz, kaja ésatöbbi. Megnyugtattam őket, hogy nálunk vadkempingnek nevezik a fűben alvást, majd tovább ájultam a következő verejtékes álomba.
Hajnalban zajt hallottam, kinyitottam egyik szemem, de gyorsan be is csuktam, mert egy sárkányt láttam fölém hajolni. Mivel a sárkány lágy női hangon szólt, merészeltem kinyitni a szemem. És valóban, csak egy parasztasszony volt hihetetlenül kikészített arcbőrrel, maszkban, kalapban, sarló-kaszával a kezében. Az itteniek tényleg jobban félnek a naptól, mint a gyehenna tüzétől.

Presztízs Magazin

Visszafelé a városba, nem kis feltűnést keltve lestoppoltam egy lassan haladó robogós földműves embert, és mögé akaszkodtam. Még a rendőr is ösztönösen meghökkenve elismerően emelte fel a hüvelykujját. Reggelire kupacnyi narancssárga csirke szárnyat és egyharmad ananászt ropogtattam el akkurátusan, két nagy pohár víz kíséretében a piacon. Vacsorára két alaposan kisütött öklömnyi „harcibékát” ettem rizs, vegyes zöldség és hat nagy pohár víz kíséretében. Ennek a békának háromszögletű a feje, teknőcszerű a foga és fejestől-belestől sütik és eszik meg. Hmmm… Nagyon finom volt!

Újra Chiang Mai-ban. Kicsit szomorú vagyok, mert Juan hazautazott, megint egyedül leszek.
Tegnap találkoztam Sabine-al, a német gyáros nővel, és groteszk módon életemben először, úgy, hogy háromszor is voltam az USA-ban, mégis Chiang Mai-ban, Thaiföldön tettem be a lábam először Star Bucks kávézóba, ahol Sabine meghívott Délkelet-Ázsia legnagyobb caffé-latté-jára. Nevetett, hogy én pár nap alatt többet láttam és tapasztaltam Thaiföldből, mint ő 22 évnyi ittléte alatt…

Átlag: 4