Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Pannon Presztízs Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Pannon Presztízs Magazint! Keresse az újságárusoknál a Pannon Presztízs Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

Az aputestről

Megjött apuci!

Sz.A | Profimedia-Reddot | 2020.02.03. |
apa, apablog, apaság, aputest
Az aputestről
Amióta megszületett a gyerek, kisebbfajta nosztalgiacunami lett az életünk. A nagyszülők velünk együtt élik át újra, milyen az élet egy kisbabával. Ők, persze, már csak a cukiságbombákkal tűzdelt hintőporillatú mennyországra emlékeznek, így a családi összejöveteleken gyakran előkerülnek a sztorik, hogy milyen édes, pufók, hurkás gyerek voltam. Van is egy bizonyító erejű kép a szülői ház hatalmas ruhásszekrényének aljában pihenő vaskos fotóalbumban, amelyen cirka másfél évesen úgy tömöm két pofára a rántott csirkecombot, mint valami miniatűr zsebszumós. Aztán elröppent néhány év, jött a kamaszkor, egy nyár alatt nyúltam vagy húsz centit, és azóta csak az aggódó anyai kérdések jönnek szembe az élet egyirányú sugárútján: „eszel te rendesen, kisfiam?”. Hát, persze, de ilyen lett az alkatom, genetikailag vékonynak kódoltak. Akinek most majdnem kicsúszott a száján, hogy „te szemét!”, mert rajta az is meglátszik, ha egy este elengedi magát és lecsúsztat két-tizenkét sört, annak üzenem, hogy az erőltetett hízókúra legalább akkora szívás, mint a fogyókúra. Aztán megszületett a gyerek, és minden megváltozott…
Azelőtt sem voltam az a fajta, akinek fegyvert kellett szorítani a fejéhez, hogy lenyomjon egy tábla csokit vagy fél tepsi almás pitét. Van is erre a típusra egy szavunk: édesszájú. Igen, az voltam, vagyok, leszek. Csakhogy ennek korábban – a már említett „szerencsés géneknek” köszönhetően – nem voltak szemmel látható jelei, úgymint a póló alatt gömbölydeden dudorodó pocakocska. Aztán egy nap, miközben Dénest a kezemben tartva a tükör előtt álldogáltam, mert – mint minden gyerek – ő is imádja a saját képmását nézegetni, pedig még azt sem tudja, hogy ő az, felfedeztem magamon az elmúlt fél év masszívan túltolt zabálásának nyilvánvaló bűnjelét: a pocakot. Fogalmam sincs, hogy miért, de amióta szülők lettünk, úgy harapódzott el nálunk a nassolás, mint a Trónok harca forgatókönyv-íróinak fantáziájában az öldöklés. Napi egy zacskó keksz volt a minimum fejkvóta, mellette kis ez meg az, amivel még véletlenül sem Geszti Péter újjáalakuló együttesére, a Jazz+Azra akartunk emlékezni. Szóval, álltam ott a tükör előtt, kezemben a gyerekkel, és hozzá hasonlóan én sem ismertem magamra, csak én nem vigyorogtam a látványtól örömömben. Inkább elképedve próbáltam felfogni a megváltozott külsőmet. Helló, Aputest!
 
Magát a kifejezést, hogy „aputest”, egy huszonéves amerikai egyetemista lánynak, Mackenzie Pearsonnak köszönhetjük, aki a „Why Girls Love The Dad Bod” című írásában kifejtette, hogy vonzóbbnak tartja az aputestű férfiakat, mint a konditeremben kigyúrtakat, merthogy előbbiekről még azt is el tudja képzelni, hogy képesek bébipelenkát cserélni. Amúgy tényleg van összefüggés az apává válás és a kisebb vagy nagyobb mértékű elhízás között, amit nemcsak a saját példám, hanem a hasonló csónakban evező ismerőseimé is alátámaszt. Vannak tudományos magyarázatok arra, hogy ez milyen okokra vezethető vissza, hiszen szülőnek lenni sok fáradsággal jár, kezdve az éjszakázásoktól és a kialvatlanságtól addig, hogy fél év alatt nagyjából három filmet tudtunk megnézni a feleségemmel, mert minden szabad percünket lekötötte Dénes. Ha pedig sok energia megy el, a szervezet azt mindenáron pótolni akarja, így megnövekszik az éhségérzet és a cukorbevitel. Logikus, nem igaz? Azért én mégsem vagyok kibékülve a dologgal, még akkor sem, ha egy csinos huszonéves csaj őszintén állítja, hogy ez szexi.
 
Mielőtt bárki azt hinné, hogy ennek hiúsági okai vannak, az nagyot téved. Különösebben sosem izgatott, hány kocka rajzolódik ki a hasfalamon, és, bár az apaság előtt rendszeresen sportoltam, erre sosem alakformáló tevékenységként, hanem játékként vagy kihívásként tekintettem, amit egyszerűen csak azért csináltam, mert jólesett. Aztán amióta Dénes nemcsak fekszik egyhelyben, mint egy szobanövény, hanem napról napra nyílik ki előtte a világ, és egyre jobban megérti, mi történik körülötte, két érzés erősödött fel bennem. Ciki, nem ciki, kicsit hipochonder lettem, minden szokatlan testi jelzésre, ami korábban fel sem tűnt volna, vadászkutyaként figyelek fel. Egyszerűen annyira szeretnék minél többet látni Dénes fejlődéséből, és ott lenni mellette, osztozni vele élete fontos pillanataiban, hogy elkezdtem félni az elmúlástól. Nem magam miatt, hanem őmiatta. Ezért is vettem erőt magamon, hogy újra egészségesebben éljek és sportoljak.
 
A másik érzés, ami az iméntitől nem teljesen független, hogy életemben most először érzem azt, hogy példakép lehetek. Dénes úgy néz rám, hogy látom, figyeli minden mozdulatomat, próbálja utánozni a hangomat, a berregésemet. Az apjaként hatással vagyok rá, akarva-akaratlanul is példát állítok elé, ami felelősséggel jár. Ez nekem óriási motivációt jelent. Soha senkinek, sem edzőnek, sem tanárnak, sem a szüleimnek, sem a szerelmemnek, sem saját magamnak nem akartam még annyira bizonyítani, mint a fiamnak. Azt akarom, hogy büszke legyen rám, amihez nálam – sok más fontos dolog mellett – az is hozzátartozik, hogy ne egy tohonya valakire kelljen felnéznie. Úgyhogy búcsút intek az aputestnek. De nyugi, a pelenkacserét továbbra is vállalom!
Még nincs értékelve