Az autókról és káoszkapitányról

Tudni kell, hogy nálunk én vagyok a rendmániás. Ezt hoztam otthonról, gyerekként hamar megtanultam, hogy játszani lehet szabadon, de ahhoz az is hozzátartozik, hogy a végén a helyükre kerülnek a dolgok. Márpedig hiába van kereke a játékautónak, magától sajnos nem gurul vissza a dobozába, jobb híján nekem kell visszatennem. Ezt a hozzáállást majd szeretném átadni a fiamnak, már csak az önzőségem miatt is, mert nem igazán bírom a kuplerájt. Ezért is rakunk rendet minden este. De amióta megszületett a kicsi, és napról napra elevenedik, sokat lazultam ebben a kérdéskörben.

 

Még nincs kétéves, még nem érti, hogy az nem jó poén, ha kiborogatja a tengersok autóját a földre a nagy gyűjtődobozból. De nem is kell tudnia egyelőre, azért gyerek, hogy csintalankodjon, felfedezzen, játsszon. Bevallom, én is kicsit visszamentem a dedóba mellette. Berregek, nínózok neki autózás közben, és néha elgondolkodom, hogy miért kellett felnőni. Mondjuk nem nehéz gyereknek lenni nálunk. A fiamnak már most annyi játéka van, hogy nem tudjuk hova pakolni az ötven négyzetméteres lakásban őket. 

 

Legutóbb az egyik szomszéd állított be hozzánk két zsákra való játékkal, autókkal, legókkal, vasúttal, mindenfélével. Az ő fiuk már kinőtte őket, és szívesen odaadta. Az egyik nagy előnye a szülőségnek, hogy megtapasztalod, menyire jó fej emberek vesznek körbe. Négy éve éltünk itt úgy, hogy a köszönésen kívül egy szót sem szóltunk senkihez. A kisbabánk érkezése kötött be minket a ház lüktető életébe. Láthatatlanból láthatóvá váltunk.

 

Na, de vissza a játékokhoz! Vannak plüssállataink is (ez meg anya mániája), és akartuk, hogy a gyerek kiválasszon egyet magának, amivel majd együtt alszik, és az hú, de aranyos lesz! Nekem is volt ilyen állatkám annak idején, egy dinó, akit meglepő módon Dinónak hívtam, de a fiam magasról tesz a plüssökre. Az egyetlen poén az neki, hogy a nagy maciját bepelenkázza, aztán lebirkózza, de egyébként ott porosodik a sarokban szegény mackó. A mi fiunk autókkal alszik, kérem szépen!

 

Van a kék, a fehér, a piros, amiket így, színről ismer, aztán van a nínós (a mentőt hívja így) meg a kukásautó, a nagy kedvenc. Egyik reggel hallottuk, hogy jönnek a kukások, gyorsan kimentünk megnézni őket. A bácsi rendes volt, még integetett is nekünk, és azóta a kukásautó a legmenőbb dolog mifelénk. Alváskor begyűjti az autókat, és az ágyába cipeli őket. Kettőt a két kezében szorongat, és a sötétben onnan tudjuk, hogy elaludt, hogy az autók kiesnek a kezéből.

 

Azt mondtam már, hogy az ágya is autós? Sokáig köztünk aludt, bár nem így terveztük, de így alakult. Gondoltuk, ha már ennyire autóbolond lett, megpróbáljuk vonzóvá tenni a saját kis fészkét, és vettünk egy autós kiságyat. Együtt szereltük össze, és azóta ott alszik. Nem tudom, hogy mitől lettek az autók ennyire központi részei az életének, mert tudatosan nem tettünk ezért. Viszont már felismeri a Mercedes-jelet, múltkor meg a bankban voltunk ügyeket intézni, amikor elkezdett kiabálni, hogy KIA. Kinéztem az üvegajtón, és az út túloldalán tényleg egy KIA parkolt. Hihetetlen, de kiszúrta. A legnagyobb királyok azonban a Renault-k, merthogy a papának olyanja van. Akárhány Renault-t látunk az utcán, mindig rákezd a kis éles hangján, hogy papa autója.

 

Egyre szebben beszél, amiben biztos nagy szerepe van az olvasásnak. Amióta megszületett, minden nap olvasunk neki, és büszke vagyok rá, hogy az összes szép és izgalmas játéka közül csak egyvalami veheti fel a versenyt az autókkal: a könyvek. Amikor például anya elment a boltba, és aztán hazaérkezve atomtámadást vizionált, mi kettesben maradva lustálkodtunk kicsit. Még pizsamában visszabújtunk az ágyba, magunkra húztuk a takarót, és elolvastunk néhány mesét. Figyelt rájuk, néha ő is mesélte a sztorit a kis babanyelvén egyre több értelmes szót belefűzve. Közben hozzám bújt, olykor meg is ölelt, amiből tudtam, hogy ezek a pillanatok neki is sokat jelentenek, nemcsak nekem. Aztán amikor az egyik mese véget ért, megszólalt, hogy még, még, még, és máris jöhetett a következő.

 

Káoszkaptánynak megvan a maga harmóniája. És az atomtámadásos lakásunknak is megvan a maga meghittsége. Rendet még sokszor tehetünk, de gyerekek csak véges ideig lehetünk. Ezt mi már tudjuk, a fiam nem, de gondoskodom róla, hogy még sokáig ne értse meg, mert addig marad igazán gyerek. Én meg a káosz közepén, a rengeteg új cuccunk között a kis fekete táblát szeretem a legjobban. Egy betűjáték volt, amin kiraktam az első tíz szavát. Néha csak úgy nézegetem. Mondanom sem kell, hogy az autó is szerepel rajta…