Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Pannon Presztízs Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Pannon Presztízs Magazint! Keresse az újságárusoknál a Pannon Presztízs Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

Főhős a Hősök terén túl

Epizódok László Árpád regényes életéből

dr. Szász Adrián | ifj. Nagy György | 2020.06.15. |
László Árpád
Főhős a Hősök terén túl
„Ha úgy vesszük, az egész életem egy nagy hobbi. Álmodozó vagyok, de az a típus, aki az álmait meg is valósítja. Azt gondolom, hogy – noha vannak akadályok – mindenre képes vagyok” – vallja magáról László Árpád, a Robinson Étterem és még sok más sikeres vállalkozás tulajdonosa. „Szelíd buldózer. Már nem akarja odébb tolni a Gellért-hegyet, de elintézi – ha ez az aktuális célja – , hogy a Gellért-hegy odébb menjen” – jellemzi őt a felesége, Nicole. Árpáddal most négyszemközt ülünk le, hogy elmesélje, hogyan valósította meg az álmait. Stílusa egy pillanat alatt magával ragad…
Fellinitől Rejtőig
 
– Áldott jó gyerekkorom volt „egyszemkeként”. Édesanyám kereskedett, apukám állami állásban dolgozott – kezdi a kezdetekkel, pont, mint egy regényt. – Hatéves koromtól tíz éven át úszni és zongorázni jártam. A Szent István parkban nőttem fel, csak épp senkit nem ismertem a parkban, mert reggel héttől úsztam a Margitszigeten, aztán suli, majd tanulás, utána zongoraóra. Este nyolckor jöttem ki, átsétáltam az addigra már üres parkon, jól meghajtottam magam egy hintában, s még épp időre hazaértem. Akár egy Fellini-filmben. Később öttusáztam, cselgáncsoztam is, míg be nem hívtak katonának. Felvettek a dzsessz tanszakra, azt hittem, így megúszom, de mondták, hogy „aha, zongorázol, akkor te nagyon jól fogsz tudni krumplit pucolni”, és már vittek is Sopronba a határőrséghez…
Presztízs Magazin Le merem fogadni, hogy nem maradt ott sokáig…  
– Akkor már volt vendéglátós gyakorlatom, beszéltem franciául és angolul, s akkoriban budai villákban fogadták a diplomáciai vendégeket, akik mellé személyi pincért rendeltek. Felkerültem az adyligeti laktanyába, ahonnan egyszer csak elvezényeltek egy ilyen villába. Álomvilágba kerültem, mint a Rejtő-könyvekben. Sopronban még csajkából ettem a zsíros káposztát, ott meg reggelire szték volt meg kaviár… Herendi porcelánok, ezüst evőeszköz, ólomkristály poharak. Olyan vendégeket fogadtunk, mint Helmut Kohl, Jasszer Arafat, Moammer Kadhafi. Ült a kuvaiti emír egy 40 fős megterített vacsoraasztalnál hófehérben, mellette öltönyben az elegáns titkára. Szemben álltam velük, kérdez valamit az emír franciául a titkártól, én meg válaszoltam. Rám néz, mosolyog, megint kérdez a titkártól, újra én felelek. A végén odajött a titkár, hogy a következő két napban, ha lehet, vele kommunikáljak, iktassuk ki a háromszöget. Végül borítékban, forintban kaptam a borravalót.
 
Fagylaltos a hídon
 
Presztízs MagazinEzek után került több mint nyolc évre a Hiltonba – egyenes út vitte tovább a vendéglátásban?
– Gyerekként két dolog vonzott. Jól rajzoltam épületeket, például elegáns szállodákat, azon belül éttermet, konyhát. Tehát egyrészt a belsőépítészet, másrészt a vendéglátás, és a sors az utóbbi felé vitt. A Hiltonból kiküldtek egy düsseldorfi továbbképzésre, de amit Németországban láttam, azt itthon nem engedték megvalósítani. 1985-ben ültünk a személyzeti étkezdében, mindenki ötletelt, álmodozott, hogy mit vállalkozna. Engem is megkérdeztek. „Én? A Városliget közepén nyitnék egy fagylaltozót!” – vágtam rá. Te nem vagy normális, reagáltak, mert akkoriban még nem volt itthon fagyizó, csak cukrászdák. De a gondolat annyira bennem ragadt, hogy utána körbesétáltam a Ligetben, és találtam egy romokban álló hidat a tó partjától három méterre. Mintha bevágtak volna egy filmjelenetet, hogy én itt már jártam. Na, gondoltam, ezt újrafaragom, a tetejére építek egy korabeli szecessziós pavilont, köré teraszt, és fagyit fogok árulni! Bagaméri, ki fagylaltját maga méri.
Ez volt az első nagyobb álom, és biztos vagyok benne, hogy meg is valósult… Ugye?
– Elkezdtem utánajárni annak a hídnak a Kiscelli és a Munkásmozgalmi múzeum fotóarchívumában. Kis csalással jutottam be, mondom, szeretném látni a Városliget régi fotóit. Kutatási engedély nélkül nem lehet, közölték. Visszamentem a Hiltonba, egy Erika írógépen megírtam szépen, hogy „XY megbízza László Árpádot kutatási munkával egy századfordulós pavilon kapcsán”. A húsos bélyegzővel lepecsételtem, ráírtam egy nevet kicsit elkenve. Másnap a múzeumban a portás: „na, látja, van magának engedélye!”. Egy hétig ültem az archívumban, lerajzolgattam a fotókat, mi hogy nézett ki. Majd elmentem a tanácsházára, hogy szeretnék a Városligetben egy ilyen pavilont. „15 éve nem adtunk ki építési engedélyt”, jött a válasz, de ez a bagaméris ötlet tetszett a triciklivel, mondták, hogy csináljam meg. Épületet viszont csak akkor, ha behozom azt a 30-40 elvi engedélyt, ami kell hozzá. Egy évembe telt összegyűjteni, de bevittem. Kiderült az is, hogy a tó sokáig egyfelületű volt egészen a hídig, s gyerekként, amikor apukámékkal csónakáztunk rajta, mindig ott fordultunk meg… Ezért érezhettem, hogy már jártam ott. Végül a híd tetején nyitottam meg a Lizsé nevű fagylaltozót.
Presztízs Magazin¬Képzelem, mekkora szám lehetett ez 1986-ban!
– Akkora, hogy Grétsy László és Ráday Mihály is bemutatta a műsorában, előbbi a franciás elnevezés, utóbbi a pavilon szépsége miatt. Üvegkupolás, rézbetétes épület volt, ma – a kor szellemével haladva – burgerezőt üzemeltetek a helyén. A pavilont széthordták, mindig elvitték belőle a rezet, egy idő után fekete szurokkal kellett lekennem. Nem feltételeztem, hogy az emberek lopnak, erre már első nap elvitték a teraszról az összes virágot, kelyhet, hamutálat. Olyan rosszul esett, hogy két évig ki sem nyitottam a teraszt! Mondjuk nem is kellett. Én voltam az egyetlen fagyiárus, pedig nem is szerettem a fagylaltot. Egy ismerősöm révén kijutottam a Rómától 60 kilométerre lévő Latina városába, ahol két héten át tanultam a fagyikészítést. A végén hazahoztam a vitrint, amibe a cukrászdákban lévő kétféle helyett mindjárt húszféle ízt tölthettem. Egyik barátommal első nap hajnali ötkor elkezdtünk fagyit gyártani, egyszer csak suttog, hogy figyeljek. Negyvenméteres sor állt az ablaknál, már kocogtatták az üveget. Mondom, akkor nyitunk. És onnantól kezdve öt éven át így állt a sor. Nem volt más dolgom, mint reggel kinyitni, este 7-8 körül szólni, hogy zárok. A cukrászdákban 2 forint volt egy gombóc, én 2,50-ért adtam, feljelentettek árdrágításért. Figyelmeztettek, hogy az arányos ár fogalma értelmében annyiért kell adnom, amennyiért a környezetem. Körbenéztem, nem volt egy fagyizó sem, úgyhogy megemeltem 3 forintra… A következő két évben 300 fagyizó nyílt Budapesten, de 200 be is zárt.
 
Sziget a Ligetben
 
Presztízs Magazin– Hogyan lett a fagyizóból – vagyis inkább mellette – 1989-re Robinson Étterem is? 
– Untam, hogy szeptembertől sosincs dolgom, csak, mint az úri gyerekek, síeltem, teniszeztem. Mondom, ez egy életen át kevés lesz! A fagyizóban is már a cukrászom robotolt helyettem. Néztem az üres tómedret, milyen szép lenne vízzel, működő szökőkúttal, benne egy kis szigettel. Rajta egy Robinson nevű étteremmel… Mondom, ha ezt így végig tudtam gondolni, akkor meg is tudom csinálni! Mentem megint a tanácsházára, mutattam a rajzot, csóválták a fejüket, de belementek, hogy ha erre is behozom az elvi engedélyeket, mint a Lizsére, ám legyen. Megint egy évembe telt, a semmi közepére kellett ugye mindent bevezetni. A telefonvonal a posta hatásköre volt, megjelentem a kis üvegablaknál. Adtak egy papírt, hogy töltsem ki, de ilyenek voltak rajta, hogy utca meg tér. Mondom, ilyeneket nem tudok beírni. „Miért, a Holdra igényelné?” Mondom, nem, hanem a városligeti tó közepébe, egy szigetre. „Fiatalember, ne szórakozzon!” De látták, hogy nem tágítok, felvittek az osztályvezetőhöz, mondván, rég röhögött ekkorát. Azt mondja, ráadásul 8 hónap alatt szeretném? Mások 10 évet várnak telefonra. „Tudja, mikor lesz magának? Majd, ha pártunk és kormányunk lakótelepet épít a Ligetbe…” De azért megnézte, hogy a Gundelnél van egy szabad érpár vörös telefonnal, amit ha Kádár elvtárs felemel, Moszkvában csörög. Mondom, azt nem szeretném. A legközelebbi a műjégpálya alatt volt, 800 méterre… Megkérdeztem, mi van, ha elások addig? Pár nap múlva cseng az otthoni telefonom: magánszemély ilyet még nem kapott, de megadták az engedélyt.
Nekiállt a Városliget közepén burkolatot bontani, ásni és telefonkábelt fektetni?
Presztízs Magazin– Pontosan, s ehhez elmentem egy kábelértékesítőhöz. „Szeretnék 1 kilométernyi QV 5x4-es kábelt.” Magánszemélynek nem adnak el, jött a válasz, és ilyen kábelük nem is volt raktáron. Mondom, de már keresztbe van ásva a Városliget, bele fognak esni a gödörbe. Átküldtek a kábelgyárba, ahol egy hatméteres vöröscsillag alatt támaszkodott a portás bácsi a svájcisapkájában. Látom, hogy bent kis csoportosulás, és valakinek boldog szülinapot kívánnak. Mondom, az ünnepségre jöttem. Azt mondja az öreg, menjek csak be, már ünneplik a Józsit. Mondom, jó, de kint hagytam a kocsiban a pezsgőt – azzal elszaladtam venni egyet. Végül bejutottam Józsi bácsihoz, felköszöntöttem. Azt mondja, köszöni szépen, de én meg ki vagyok? „Valójában QV 5x4-es kábelért jöttem” – vallottam be. Ő: „Szerencséje, hogy születésnapom van”. Kiderült, hogy ilyen kábel épp nincs is gyártásban, de átállíttatta az egyik gyártósort, ez hétfőn történt, pénteken vihettem teherautóval a kábelt. Amin több vonal is volt, így aztán egy ment a Lizsébe is, egyet eladtam a butikosoknak, abból kifizettem a munkásokat. Így lett Robinson Étterem, amely 1989. június 16-án nyitott ki, miután meghallgattam a Hősök terén a „Nagy Imrés” beszédet…
 
A felfedező és a boldog doboz
 
Presztízs Magazin Amiket elmesélt, azokból mind az jön át, hogy egyáltalán nem zavarják az akadályok, sőt… Mintha még inkább sarkallnák is. Ha eggyel szembesül, máris dönt, hogy miként lépje át?
– Egy dolog állandó az életemben: a gyors megoldóképességem. 1994-ben nyitottam a Dunán egy piano bart, a Columbust. Mindenki mondta, hogy hülyeség, előtte senki nem csinált ott semmit. Mondom, pedig azzal a látvánnyal mennie kell. De pár hónap alatt lementünk napi 30-40 vendégre, totális bukás lett. Mindenki jött, hogy ők megmondták. Én meg kitartottam amellett, hogy a hely jó, csak a koncepció rossz. Egyik este felmentem a Mágnáskert Étterembe, ahol az emeleten Torma Rudolf zongorázott, és tele voltak. Mondom, hogy van ennyi vendégetek? Azt mondják, dehogy van, csak az étteremből felküldik az embereket desszertezni, hogy úgy nézzen ki, mintha lennének. Mert amúgy a piano bárra már senki nem kíváncsi. Na, azzal a mozdulattal lementem a Colombusba, megnéztem a forgalmat, alacsony volt. Mondom, jó, akkor holnap leltár, bezártuk a helyet. Csinálunk belőle egy angol pubot! Az megy kint 500 éve. Három nappal nyitás után egy Versace-bemutatón voltam, ahol valaki odajött: „hallom, nyitottál egy pubot, még ma lemennénk megnézni”. Jó, mondom, odaszólok, hogy legyen hely. „Sziasztok, Árpi vagyok, mennénk nyolcan” – mondom a telefonba. „Bocs, nincs hely, telt ház” – bökte oda az alkalmazottam, és lerakta. Majd többet fel sem vette. Mondom, mi van itt? Lementünk, több száz ember állt kint a rakparton, sörrel a kezében a hajó mellett. Mondom, tűz van? Átvergődtem a tömegen, mire a kolléga: „főnök: ez így megy egész este, totál tele vagyunk”. És attól kezdve 4 évig tele voltunk, amíg el nem terjedtek Budapesten a pubok. Szóval, a hely tényleg jó volt, csak koncepciót kellett váltani, s ehhez kellett egy határozott döntés.
Presztízs Magazin– Az is sokadszorra köszön vissza, hogy csupa olyan álom megvalósításába fogott, amelyekkel előtte – úgy és ott, ahogy és ahol Ön – más még nem próbálkozott. Ez is a specialitása? 
– Erről az jut eszembe, hogy 1990-ben egy a vendéglátástól teljesen független dologba is belevágtam.  Zavart ugyanis, hogy miért nincsen Magyarországon ajándékozási kultúra. Karácsonykor elmennek az emberek a Skálába, beteszik egy zacskóba, amit vettek, és az az ajándék. Ehhez képest nyugaton még egy benzinkútnál is csak úgy tudsz eljutni a fizetésig, hogy átmész az étkezőrészen meg egy shopon, ami tele van ajándéktermékekkel. Kimentem a frankfurti Ambiente kiállításra, holott előtte a BNV-n szocializálódtam, ahol semmit nem lehetett kapni, csak milliónyi prospektust. Ott meg több ezer négyzetméteren ajándékok. Megállapodtam hat céggel az ezerből, összerakva egy termékcsoportot, amit az első kis helyiségemben, a Váci utcai Labirintus üzletközpontban kezdtem el árusítani. Happy Box néven, még a logóját is én rajzoltam. 24 óra elteltével hív az üzletközpont tulajdonosa, hogy botrány van: akkora sor áll a boltom előtt, hogy a szomszéd üzletekbe nem lehet tőle bejutni. Kordont kellett csinálni. Behoztuk a csomagolókultúrát szép kis dobozokkal, papírokkal, igazi ajándékokat kínálva… Bejött egy úr, hogy vinne a termékeimből a virágboltjába. Mondom, azt nem, mert akkor konkurencia lesz, de ha Happy Box név alatt nyit egy ugyanilyen üzletet máshol, megegyeztünk. Ezzel megalapítottam a saját franchise-omat, pedig még azt sem tudtam, mit jelent. Végül 45 Happy Box üzlet működött az országban, és 120 helyen árulták a termékeinket…
 
A pesti Central Park
 
Presztízs Magazin Azt árulja el, milyen főnöknek tartja magát: nehéz Önnel együtt dolgozni?
– Nagyon lojális vagyok. Még sosem rúgtam ki senkit nagy hiba miatt, mert nekem a nagy hiba is mindig kis hiba. Inkább próbáltam abba az irányba terelni az illetőt, hogy változzon. Azt viszont igen rosszul viselem, ha valaki nem ért engem, pedig világosan mondom el a dolgokat. Itt van például az éttermi világítás esete. Tudni kell, hogy az éttermeimben is mindent én rajzolok, tervezek meg, és ha már egyszer kitaláltam, akkor meg is követelem, hogy úgy működjön, ahogy gondoltam. Ehhez képest hónapokig azért jöttem be esténként, hogy beállítsam a fényeket, mert más nem volt rá képes. És most is nézze meg azt a legutolsó csillárt: senki nem veszi észre, de én látom, hogy ferdén áll! Ott van alatta két felszolgáló is, de nem látják az ilyen nüanszokat. Nekem viszont zavarja az arányérzékemet.
Megértem, hogy fontosak a részletek, nyilván mindig is azok voltak. Változott Ön bármennyit az elmúlt 30 évben, amióta megvan a Robinson?
– Alapvetően semennyit. 30 éve ugyanaz a lelkesedés van bennem, igaz, az utóbbi 5-6 évben mintha nyitott tenyérrel próbálnék iszapot arrébb tolni. Folyik vissza az ujjaim közt. Annyival rosszabb lett az emberek hozzáállása, lazábbak, mert kapnak bármikor egy állást máshol. Talán a rátermettebbek nyugaton dolgoznak, mert elhitték magukról, hogy ott is tudnak érvényesülni. Pedig itt olyan helyen vagyunk, mintha New Yorkban a Central Park közepén lenne egy étterem. Sőt talán Európában nincs még egy hely, ahol egy ilyen kicsi szigetre épült volna hasonló! És Kugyela Dávid séf nagyon érzi, mit szeretnék a Robinsonból kihozni. Nem hiába kerültünk be mostanra Magyarországon a 30 legjobb étterem közé. Persze az emberek nem ranglisták, hanem pénztárca alapján választanak éttermet. Az biztos, hogy szeretnénk számukra a jövőben is vonzó miliőt biztosítani, hogy otthon érezzék magukat nálunk! Mert én mindig nagy otthonteremtő voltam, sokáig még a CD-ket is magam írtam, hogy jó zenék szóljanak. Egyszer bejött egy vendég, megállt a sarokban és azt mondta: olyan ez a hely, hogy már csak egy ágyat kellene berakni, ahol lefekhetne aludni. Annyira körülölelte. Még szerencse, hogy nem vettem komolyan, mert, ahogy mondtam, nálam a gondolatokat mindig gyorsan tett követi…
 
--------------------------------------------------------------------------------------
 
Presztízs MagazinÁlommorzsák 
A Robinson Étterem egyik különlegessége, hogy a hús egy részét a toscanai Dario Cecchinitől szerzi be, aki nyolcadik generációs hentes, és Olaszországon kívül csak Berlinbe meg a Robinsonba szállít.  
Árpád szerint kitalálni és megvalósítani valamit még lehet „one man show”, de hosszú távon üzemeltetni a vállalkozást mindig csapatmunka.
Életében gyakoriak a visszatérő momentumok: második Happy Box üzlete helyén van most – húsz évvel később – Vendetta nevű olasz éttermének a konyhája.
A Vendetta enteriőrjét másfél hónapos határidő alatt kellett kiviteleznie egy ruhabolt helyén, ami egy étteremnél szinte lehetetlen. „De ha sarokba szorítanak, csak azért is megcsinálom!”
Újabb visszaköszönő helyszín: gyermekkora kedvenc City Grill gyorskiszolgálója helyén nyithatott később Fusion néven ázsiai éttermet kínai, japán és indiai séffel, majd ennek helyén az olasz Cucinát. 
A Columbus sikere után kitalálta, hogy vesz egy kibelezett hajótestet, ebben a 75 méteres uszályban építette meg a nulláról az elegáns Spoon hajóéttermet.
Legújabb álma is már félig kész: egy ötcsillagos álló szállodahajó a Dunán, amely jelenleg a komáromi hajógyárban áll, engedélyekre várva. Igenek esetén fél éven belül sínre – azaz vízre - tehető a projekt. 
 
Még nincs értékelve