Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Pannon Presztízs Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Pannon Presztízs Magazint! Keresse az újságárusoknál a Pannon Presztízs Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

Megjött apuci!

A reggeli pusziról

Sz.A. | Profimédia-Red Dot | 2020.11.02. |
apa, apablog, apaság
Megjött apuci!
Június 18-a reggel más volt, mint a többi. Általában valami agyba épített ébresztőnek köszönhetően néhány perccel az óra csörgése előtt felébredek. Gyorsan kikapcsolom a riasztást, és megnyugszom, hogy a mellettem békésen szendergő feleségem és kisfiam tudnak még pihenni. A redőny lyukain keresztül beszűrődnek a hajnal fényei, így megnézem a már másfél éves babám arcát, és elraktározom magamnak a nap hátralévő részére. Óvatosan felkelek az ágyból, mert a rács nyikorog, de ők szerencsére alszanak tovább. Engem pedig megnyugtat, hogy biztonságban tudhatom őket, amikor becsukom magam mögött a bejárati ajtót.
De aznap reggel, mielőtt indultam volna, meghallottam, hogy a kisfiam felébredt. „Apa, apa” – szólongatott a vékony, még álmoskás hangján. Így tudtam adni neki még egy puszit indulás előtt, ami általában elmarad. Akkor még nem sejtettem, hogy az a nap nem csak emiatt lesz más, mint a többi… 
 
Június 18-án reggel gyászba borult az ország. Már félúton voltam a munkahelyem felé, csikorogtak a sínek, ahogy az óriási sárga kígyóként tekergő villamossal átszeltem a Margit-hidat. Maszkkal az arcomon, tekintetemet a telefonomba temetve találkoztam először a szörnyű hírrel, amely szinte mindenkit letaglózott. Benedek Tibor távozott. Örökre.
 
Azonnal szívfacsaró érzés fogott el, ami még napokig kitartott. Mintha csak gyártósoron készültek volna, egymás után jöttek az ilyenkor szokásos megemlékezések. Úgy tűnt, hogy a fél országnak van egy megosztásra váró sztorija a szeretetre méltó legendáról. Engem viszont nem a háromszoros olimpiai bajnok, a valaha volt egyik legjobb vízilabdázó tragédiája vágott földhöz. Őszintén? Sportszerető ember vagyok, de a vízilabda sosem kötött le igazán. Persze a Kemény-legények olimpiai döntőit végigizgultam, de ha csak ennyi kötődésem lett volna Benedek Tiborhoz, valószínűleg egyszerűen nyugtázom, hogy milyen szomorú a halála, aztán mintha mi sem történt volna, tovább görgetek a hírfolyamban. Pont úgy, ahogyan a villamos is halad a következő megálló felé tekintet nélkül arra, hogy épp ki hagyta el a szerelvényt. Mert az élet megy tovább.
 
De Benedek Tibor megállította az időt, és belefagytam a pillanatba. Ő volt az a sportoló, akit mindenki ismert, és ami a legfontosabb, mindenki tisztelt. Akiről az is jól tudta, hogy kicsoda, aki talán életében nem látott vízilabdameccset. Ezt az utánozhatatlan hatást nem a teljesítményével éri el az ember, vagyis nemcsak azzal, hanem a kisugárzásával. A tekintetében volt valami különleges, valami földöntúli tisztaság, amit mindenki megjegyzett tudat alatt. Benedek Tibor volt az egyik legcsendesebb tagja a magyar sport legendákból álló kórusának, mégis talán rá figyeltek a legtöbben.  Nem hajtotta az elismerést, egyszerűen kiérdemelte a természetéből fakadóan.
 
A hozzá hasonló emberekről azt hisszük, hogy sérthetetlenek, hogy mindig velünk lesznek. Erőt, önbecsülést és motivációt adnak, amikor megbotlunk. Szomorú egy háromszoros olimpiai bajnok távozása, de egy ilyen példakép elvesztése mindig sokkal személyesebb. Annak ellenére is, hogy sosem találkoztunk, sosem beszéltünk. Mert az ő tragédiájával rádöbbenünk a saját halandóságunkra is. Abban a pillanatban, amikor először olvastam a hírt, és jéghideg hangyák szaladtak végig a testemen, amibe beleborzongtam, nem Benedek Tiborra, a világklasszis vízilabdázóra gondoltam, hanem Benedek Tiborra, az édesapára. Meg a kegyetlenül igazságtalan életre. Ha ugyanis az ilyesmi egy olyan erős hőssel is megtörténhet, mint amilyen ő volt, akkor bárkivel. Velem is.
 
Amióta apa lettem, rettentően erősen él bennem a védelmező szerep. Legtöbbször csak az anyák fészekrakó ösztöne kerül előtérbe, sokkal kevesebb szó esik arról, hogy az apákban milyen változások zajlanak le. Ahogy a nőket az nyomasztja, hogyan fogják etetni, gondozni, altatni, vagyis – lecsupaszítva – életben tartani a kis jövevényt, addig az apák amiatt aggódnak, hogyan teremtik meg a biztonságot családjuk számára. Legalábbis bennem ezek a kérdések erősödtek fel szinte abban a pillanatban, ahogy először a kezemben tartottam a fiamat a szülészeti osztály eldugott, sötét kis zugában. Nem tudom, hogy mennyire normális, de görcsölök ezen, és zakatol az agyam, mit kellene még tennem a családom biztonsága érdekében. Már nem az anyagiak miatt aggódom, bár a járvány által előidézett válság engem sem kímélt, de úgy vagyok vele, hogy amíg van erőm, addig nagy baj nem lehet. Valamit úgyis kitalálok.
 
De mi van akkor, ha olyan egyoldalú és igazságtalan meccset kell megvívnom, mint Benedek Tibornak? Amit, akármilyen erős oroszlánszívvel küzdök is, és akármilyen méltósággal viselem a pofonokat, egyszerűen nem nyerhetek meg. Azelőtt szinte sosem foglalkoztam ilyen kérdésekkel, mert pont olyan sérthetetlennek hittem magam, mint amilyennek a legyőzhetetlennek gondolt hősöket. Valószínűleg azért, mert nem volt igazi veszítenivalóm, apaként viszont már van. Senki sem tudhatja, hogy mi van neki megírva, de egy dolgot megtanultam június 18-ából. Soha többé nem megyek el otthonról a fiamnak adott puszi nélkül.
 
A cikk a Pannon Presztízs magazin 17/7-es számában jelent meg. 
 
Még nincs értékelve