Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Pannon Presztízs Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Pannon Presztízs Magazint! Keresse az újságárusoknál a Pannon Presztízs Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

Megjött apuci!

A babafotókról

Sz. A. | PROFIMEDIA-RED DOT-a fotók illusztrációk | 2020.03.19. |
apa, apablog, apaság
Megjött apuci!
Tíz hónap, nulla poszt. Így néz ki a Facebook-statisztikám apaként. Nem mondom, hogy mindig könnyű megállni, hogy ne tegyek közzé egyetlen képet vagy videót sem a közösségi médiában, amelyen Dénes közelről és tisztán látszik, de megfogadtam – pontosabban a feleségemmel együtt megfogadtuk –, hogy nem tapétázzuk ki az online teret a fotóival. Ennek pedig nagyon egyszerű oka van: ez általában nem a gyerekről, hanem a szülőről szól.
Angol nyelvben már kifejezés is van arra, amikor az apukák és anyukák úgy szórják tele az internetet a babafotókkal, mint az emberiség az óceánokat a műanyagszeméttel. A sharenting a megoszt (share) és a szülő (parent) szavakból állt össze, és arra utal, hogy ha az embernek gyermeke születik, hajlamos túlzásba vinni a posztolást róla. Biztos mindenki találkozott már az üzenőfalán a jelenséggel, amelynek okai amúgy maximálisan érthetők. Minden szülőnek a saját gyermeke a legcsodálatosabb, néha én is azon kapom magam, hogy csak ülök a nappaliban, nézem, ahogy Dénes elmélyülten hajtogatja a szőnyeg sarkát, és azt kérdem: „hogy lehetsz ilyen szép?”.
 
Egy szülő nemcsak feltétel nélkül, hanem kritikátlanul képes szeretni a gyermekét, és naponta legalább tíz olyan életre szólónak gondolt pillanatot kap el Pulitzer-díjra (ön)jelölt paparazzóként a mobiljával, melyet muszáj mindenkinek látnia. Nincs ebben semmi szokatlan, az emberiség második sötét korát, a magamutogatásét éljük, amikor a Facebookra feltöltve egy tál étel is érdekes lehet. Hát még egy – tényleg zabálni való – cuki kisbaba! Azért persze van egy nagy különbség a kaja- és a babafotó között: utóbbi főszereplőjének személyisége és személyiségi jogai vannak, amelyekre vigyázni kellene.
 
Mindez olyan kihívás elé állítja a mai szülőket, amilyennel az idősebb generációk tagjai nem találkoztak. Hogy is találkozhattak volna, amikor a modern kor gyermekeihez képest még mi is „digitális menekültek” vagyunk csak. Én már kb. ugyanannyira szerettem focizni a Commodore 64-es Microprose Soccer nevű játékával a joystickot rángatva, mint a friss levegőn az igazi labdát rugdalva, de még nekem sem lehetett fogalmam arról, hogy egy nap majd két apró ujjmozdulattal képeket oszthatunk meg magunkról és a környezetünkről az egész világgal. Apám is fotózott minket gyerekként, de spórolnia kellett a képekkel, mert egy tekercsre csak 24 felvétel fért rá, amiket aztán elő kellett hívatni, és csak annak lehetett megmutatni, akivel fizikai valójában találkozott az ember. Maga a folyamat volt a szűrő, ami felelt a biztonságért, a szülőnek ezzel nem kellett foglalkoznia.
 
Presztízs MagazinMa viszont kell, mert még a biztonsági beállítások használatával sem lehet teljes mértékben kontrollálni, hogy azok a fotók és információk, amiket megosztunk a gyerekünkről az interneten, végül kikhez jutnak el. De ha nem vagyunk paranoiások, akkor is érdemes belegondolni abba, hogy a több száz facebookos ismerősünk közül hány olyan ember van, akit szívesen behívnánk a lakásunkba, leültetnénk a kanapéra és megmutatnánk neki a családi fényképalbumot. Amikor posztolunk egy fotót a kicsiről, éppen mindegyikükkel ezt tesszük. Beengedjük őket az intim szféránkba, holott egy Facebook-ismeretség ellenére sokan közülük szinte vadidegenek.
 
Mégis nehéz megállni, hogy posztoljunk, mert a babafotók mágnesként vonzzák az elismerést. Minden egyes ilyen képre vödörszám borítják a lájkot az ismerősök, ami melengeti a szülő szívét. Jólesik, ha látszólag más is olyan szépnek látja a gyermekünket, mint mi magunk, csak az a baj, hogy ez olyan, mint a drog: könnyű rákapni. Minden lájk után még többet akarsz, mígnem az egész már rég nem a gyerekről szól, hanem a saját vágyainkról, szeretetéhségünkről vagy adott esetben a kompenzálásra szoruló önbizalomhiányunkról. A gyerek pedig azzá válik, amivé soha nem szabadna neki: eszközzé.
 
Piszkosul nehéz megállni, hogy ne dicsekedjen el az ember Dénes egy-egy cuki fotójával, de úgy vagyok vele, hogy az ő érdekében jobb ebbe bele sem kezdeni, mint hogy elveszítsem a mértékletességet. Másrészt még véletlenül sem akarok bűntudatot érezni amiatt, hogy a fiam mosolyát lájkokra váltottam. Egy nemrég publikált amerikai kutatás szerint a szülők 69 százaléka posztolt már a gyerekéről olyan történetet vagy képet a közösségi médiában, amely miatt utóbb rosszul érezte magát.
 
Nem könnyítik meg a dolgot az ismerősök sem, akik hiányolják a fotókat. Volt, hogy már kaptam a számonkérést, hogy tán nem vagyok eléggé büszke apa, hogy így rejtegetem a gyereket. Először is nem rejtegetem, csak az online életét nem kezdem el élni helyette. Ez egy olyan vonat, amelyre nem akarok felszállni. Főleg, mert engedélyt, felhatalmazást sem kaptam rá a legfiatalabb mozdonyvezetőtől. Legfőképpen pedig azért, mert az ő fotója nem rólam szól, hanem róla, és az én feladatom vigyázni rá, amíg ő nem képes erre. Ettől még büszke apuka vagyok, csak köszönöm, nem kérek érte lájkot!
 
Még nincs értékelve