Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Pannon Presztízs Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Pannon Presztízs Magazint! Keresse az újságárusoknál a Pannon Presztízs Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

Megjött apuci!

A gyereknek maradásról

Sz.A. | Profimédia-Red Dot | 2020.06.22. |
apa, apablog, apaság
Megjött apuci!
Hányszor, de hányszor mondogatta és mondogatja a mai napig édesanyám, hogy „tudod, kisfiam, nekem te mindig gyerek maradsz”! Sokáig nem értettem ezt, sőt büszke, függetlenedő fiatalként néha talán még rosszul is esett. Amikor az ember orrát megcsapja a szabadság illata, lesz saját állása, megélhetése, egzisztenciája, otthona, és a korábbi szülői kontroll egyszerűen létjogosultságát veszti, valahol elvárja, hogy egyenlő partnerként kezeljék. Igen, még apu és anyu is úgy beszéljen vele, mint felnőtt a felnőttel. Erre, amikor megkapja, hogy márpedig mindig gyerek maradsz, vannak élethelyzetek, amelyekben ez bosszantó tud lenni, pedig valahol mélyen tudja, érzi, sejti, hogy nem ez a célja, a kimondott szavak mögött a legelemibb szeretet húzódik meg. De mégis: hát nem vagyok én már gyerek, anyu!
Mindez arról jutott eszembe, ami egyik este a szokásos fürdetéses procedúra után történt. Nekem ez mindig a nap fénypontja, igazi apa-fia program lett belőle. Sok szó esik arról, hogy az anyáknak milyen nehéz otthon maradni a gyerekkel, elszigetelődni a felnőttek világától, rendes beszélgetések helyett gagyogni és a mutogatással vegyített türelmetlen nyöszörgésekből kitalálni, hogy mit akar a beszélni még nem tudó, de már komoly akaraterővel rendelkező kis totyogós. Nincs könnyű dolguk, és akkor még finoman fogalmaztam: amikor hosszabb ideig nekem kell vigyáznom Dénesre, mindig belegondolok, hogy ha ebből állna minden napom több mint egy éve, lehet, hogy Joaquin Phoenix Jokeréhez hasonlóan már az őrület határán táncolnék. Szóval, egyáltalán nem vitatom, mennyire nehéz helyzetben vannak az anyukák, de hiányolom, hogy a másik oldal vívódásairól milyen kevés szó esik. Mert reggelente elmenni otthonról, távol lenni a kis lurkó minden napra csodákat tartogató fejlődéstörténeti mérföldköveitől sem olyan könnyű ám!
 
Persze volt már olyan, hogy a munkában töltött nyolc óra wellnesspihenésnek tűnt ahhoz képest, ami otthon várt egy kemény fogzásos napon Dénessel, de az esetek többségében inkább lelkiismeret-furdalással küszködöm, hogy nem lehetek ott mellette. Ellentmondásos érzések dúlnak ilyenkor bennem, mert amikor rendszeresen kapom otthonról a fotókat és videókat a gyerek jól dokumentált cukiságairól, az egyik szemem sír, hogy de jó lenne otthon lenni, a másik meg nevet, mert tudja, hogy minden rendben van. De az esti fürdetés, az fix, az csak az enyém és Dénesé az első naptól kezdve, amikor még azt sem tudtam pontosan, hogyan fogjam meg, és a Youtube-on keresgéltem videókat a „baba fürdetése” kulcsszavakkal. Ma már rutinszerűen megy a dolog, és már nem is fürdetésnek, hanem pancsolásnak nevezném. Nemcsak a lakásunk néz ki úgy, mint egy játszótér, hanem esténként a fürdőszoba is azzá alakul: kád szélére tapasztható autófigurák, úszópolip, bálna, kacsa és az egész vízi állatvilág felsorakozik Dénes szórakoztatására. A legújabb játék persze az, hogy megpróbálja kihajigálni őket a kádból, és élvezi, hogy én meg – Dennis Rodmanné válva – hol blokkolni próbálom a kísérleteit, hol összeszedem a földről a lepattanókat… 
 
Presztízs MagazinAz esti buli nem fejeződik be a fürdéssel és a törülközéssel, ezután jön az, amit én csak úgy hívok, hogy a dühöngő. Dénes birtokba veszi a 180-szor 200 centis szülői ágyat, amelyen meztelenül mászik, ugrál, beveti magát a párnák közé és elterül – váltakozó sorrendben. Közben pedig jókat kacarászik. Néha csak fekszem mellette az ágyon és nézem, mit csinál. Ezek azok a pillanatok, amelyeket semmi másért nem cserélnék el, amit a gyermektelen lét szabadsága kínált a nagy utazásoktól a nagy alvásokig, ami ma már csak a kényelmes élet luxusának tűnik. Egyik este épp szájtátva néztem Dénes műsorát, amikor megjelent az ajtóban Anita, és közölte, hogy milyen nagyfiú már. Fennakadtam a kifejezésen, amit használt, mert hiába telt el tizennégy hónap a születése óta, hiába hízott kilókat és nyúlt centiket, hiába tanult meg „A” pontból önállóan eljutni „B”-be, és hiába fejlesztette ki a huncut mosolyát – amellyel egyszerre kerget az őrületbe és vesz le a lábamról –, ő még mindig az én kisbabám. És amikor ebbe belegondoltam, akkor jutott eszembe, hogy mit szokott mondogatni nekem az édesanyám.
 
Mi még nagyon az elején járunk a gyermeknevelésnek, mondhatni a rajtpisztoly még éppen csak eldördült, a piros lámpák csak az imént aludtak el. Sőt a nevelés része igazából most kezdődik majd, eddig inkább a túlélésre fókuszáltunk… De már kezdem felfogni, mit értett anyu az alatt, amikor arról beszélt nekem, hogy az ő szemében mindig gyerek maradok. Az időt nem lehet megállítani, bár néha szeretném, hogy ne érezzem sokszor a munkanapokat elvesztegetett időnek, mert nem a fiam mellett vagyok, és el kell fogadni, hogy mire kettőt pislogok, már nőtt egy ruhaméretet. De egyvalami soha nem fog megváltozni: Dénes mindig az én kisbabám marad, akit a születése után a karomba fogtam, leültem vele egy székre a kórház egyik eldugott sötét zugában, és megígértem neki, hogy az anyukájával együtt mindig vigyázni fogunk rá. Akkor is az én kisbabám volt, amikor még a szemét sem tudta kinyitni, és most is az, amikor a „dühöngő” után már felöltözve, lecsillapodva odakuporodik az ölembe, hogy elolvassuk Boribon már unalomig ismételt kalandjait. Ma már sejtem, hogy akkor is az lesz, amikor majd ő fogja a kezében a saját gyermekét. Pont, mint én az édesanyám szemében.
 
Még nincs értékelve