Megjött apuci!

Mostanában gyakran eszembe jutnak az epizód poénjai, mert belőlem is gyerekfelvigyázó lett. Persze ha a saját fiával bandázik az ember, az alapvetően más, mint amit Joey és Chandler előadott. Egyrészt én azért felismerném a saját gyerekemet, másrészt nem csajozom a délutáni portyáink közben – és ezt most nem csak azért írom, mert a feleségem is olvashatja! Ugyanakkor találkozom nőkkel, sőt igazság szerint szinte csak nőkkel találkozom az utunk során, úgyhogy Joey és Chandler biztos a földi paradicsomban érezné magát a helyemben.

 

Nem tudom, hogy más családokban mi a szokás, de nálunk úgy alakult ki, hogy amíg én dolgozom, addig a feleségem szórakoztatja a fiunkat, aztán délutánonként következik az „apaműszak”. Én már az elején megfogadtam, hogy igyekszem szabadidőt biztosítani a páromnak, hogy ne fojtsa meg teljesen az anyaszerep. Miközben nekem van munkám, érnek másfajta feladatok és ingerek, addig neki az elmúlt másfél évben a gyerek tölti ki a gondolatai, félelmei és aggodalmai 99 százalékát. Jól érzékelhető ez a beszélgetéseink során is, hiszen sokszor előfordul, hogy én beszélek valamiről, mire ő minden átmenet nélkül mond valamit a gyerekkel kapcsolatban. Nem mondom, hogy ez néha nem frusztráló, de megértem az okát. Ezért is fontos, hogy néha kiszabaduljon a lakásból és a fiunk egyméteres körzetéből. Ebben pedig én vagyok a kulcsszereplő: mivel a nagyszülők és az összes közeli rokon messze laknak, csak én tudom megadni neki ezt a minimális szabadságot.

 

De nemcsak ezért fontosak a délutáni apa-fia idők, hanem a férfiszakasz miatt is. A járványidőszakban otthonról dolgoztam, és be kellett zárkóznom az egyik szobába, különben a fiam egyfolytában a nyakamon csüngött volna. Így is jó érzés volt hallani, ahogy hívogatott a szobán kívülről az „apa, apa” felkiáltásokkal, és néha odacsapott az ajtónak. Tudtam, hogy ő is vágyik a közösen töltött időre, legalább annyira, mint én. Egész télen vártam, hogy kitavaszodjon, végre jó idő legyen, és később sötétedjen. Elképzeltem, ahogy munka után kimegyünk a játszótérre és nagyokat kacagunk a homokozóban. Az ősszel még túl kicsi volt ahhoz, hogy a hintán kívül bármit is kipróbáljunk, aztán pedig végtelennek tűntek a kicsi lakásba zárt téli esték. Mire megjött a tavasz, érkezett vele együtt a koronavírus is, a játszóterek pedig bezártak.

 

Így aztán „utcagyerekek” lettünk, a lakótelepen kószálva ütöttük el az időt. Szerencsére fiúk vagyunk, úgyhogy másra nem is volt szükségünk, csak egy labdára. Szinte a járással együtt tanult meg labdába rúgni, pedig esküszöm, hogy nem akarok belőle megszállottan Cristiano Ronaldót faragni. Valószínűleg még földön forgolódó korában elleste, hogy apa mindig egy labdát rugdos körülötte a lakásban (mert hát minden férfi örök gyerek), így ő is rákezdte. Mint egy kismajom, mindent utánoz, úgyhogy most kell figyelnünk magunkra is, nehogy olyan mintát mutassunk neki, amit később nem szeretnénk viszontlátni tőle.

 

Szóval kettesben rugdostuk a labdát, ő pedig gyakran huncut mosollyal az arcán azzal szívatott, hogy begurította az autók alá, így mászhattam be alájuk. Aztán egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy már nem ketten vagyunk, hanem négyen, hatan, nyolcan… Hozzánk verődtek kezdetben ismeretlen lakótelepi gyerekek és anyukák. Bizony, anyukák, ugyanis valamilyen furcsa oknál fogva mifelénk többnyire ők járnak a gyerekkel a szabad levegőre. Nem volt ellenemre a társaság, mert így azért gyorsabban eltelt az idő, hiszen bármennyire szeretjük is a labdát, játszótér nélkül kellett kitartás és kreativitás ahhoz, hogy félóránál tovább lekössünk egy másfél éves gyereket.

 

Mindent megtudtam olyan témákról, amikről semmit sem akartam tudni. A pedikűrről, a ruhavásárlás fortélyairól, és olyan tippeket is kaptam a gyereknek való cipővásárláshoz, hogy kisebbfajta tanulmányt írhatnék belőle. Először még próbáltak bevonni a beszélgetésbe olyan kérdésekkel, mint hogy hányas méretű ruhát hord most a gyerek. Őszintén: fogalmam sincs, én csak kiveszem a szekrényből, aztán ráadom… Egy idő után már nem is kérdezgettek, csak meséltek, én meg hümmögve bólogattam, hogy legalább az érdeklődésem látszata fennmaradjon. Nem egészen úgy lehet „csajozni” egy gyerekkel, ahogy azt Joey és Chandler elképzelte, de nekem örök emlék marad ez az időszak. Egyrészt azért, mert ebben a két hónapban annyi időt tölthettem a fiammal, amennyire normál esetben, rendesen munkába járva nem lett volna lehetőségem. Másrészt azt is megtanultam, hogy a ruhák mérete azt jelenti, hány centi hosszú a gyerek. Végül is logikus…