Megjött apuci!
A gyerekkel csajozásról

Mostanában gyakran eszembe jutnak az epizód poénjai, mert belőlem is gyerekfelvigyázó lett. Persze ha a saját fiával bandázik az ember, az alapvetően más, mint amit Joey és Chandler előadott. Egyrészt én azért felismerném a saját gyerekemet, másrészt nem csajozom a délutáni portyáink közben – és ezt most nem csak azért írom, mert a feleségem is olvashatja! Ugyanakkor találkozom nőkkel, sőt igazság szerint szinte csak nőkkel találkozom az utunk során, úgyhogy Joey és Chandler biztos a földi paradicsomban érezné magát a helyemben.

De nemcsak ezért fontosak a délutáni apa-fia idők, hanem a férfiszakasz miatt is. A járványidőszakban otthonról dolgoztam, és be kellett zárkóznom az egyik szobába, különben a fiam egyfolytában a nyakamon csüngött volna. Így is jó érzés volt hallani, ahogy hívogatott a szobán kívülről az „apa, apa” felkiáltásokkal, és néha odacsapott az ajtónak. Tudtam, hogy ő is vágyik a közösen töltött időre, legalább annyira, mint én. Egész télen vártam, hogy kitavaszodjon, végre jó idő legyen, és később sötétedjen. Elképzeltem, ahogy munka után kimegyünk a játszótérre és nagyokat kacagunk a homokozóban. Az ősszel még túl kicsi volt ahhoz, hogy a hintán kívül bármit is kipróbáljunk, aztán pedig végtelennek tűntek a kicsi lakásba zárt téli esték. Mire megjött a tavasz, érkezett vele együtt a koronavírus is, a játszóterek pedig bezártak.
Így aztán „utcagyerekek” lettünk, a lakótelepen kószálva ütöttük el az időt. Szerencsére fiúk vagyunk, úgyhogy másra nem is volt szükségünk, csak egy labdára. Szinte a járással együtt tanult meg labdába rúgni, pedig esküszöm, hogy nem akarok belőle megszállottan Cristiano Ronaldót faragni. Valószínűleg még földön forgolódó korában elleste, hogy apa mindig egy labdát rugdos körülötte a lakásban (mert hát minden férfi örök gyerek), így ő is rákezdte. Mint egy kismajom, mindent utánoz, úgyhogy most kell figyelnünk magunkra is, nehogy olyan mintát mutassunk neki, amit később nem szeretnénk viszontlátni tőle.
Szóval kettesben rugdostuk a labdát, ő pedig gyakran huncut mosollyal az arcán azzal szívatott, hogy begurította az autók alá, így mászhattam be alájuk. Aztán egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy már nem ketten vagyunk, hanem négyen, hatan, nyolcan… Hozzánk verődtek kezdetben ismeretlen lakótelepi gyerekek és anyukák. Bizony, anyukák, ugyanis valamilyen furcsa oknál fogva mifelénk többnyire ők járnak a gyerekkel a szabad levegőre. Nem volt ellenemre a társaság, mert így azért gyorsabban eltelt az idő, hiszen bármennyire szeretjük is a labdát, játszótér nélkül kellett kitartás és kreativitás ahhoz, hogy félóránál tovább lekössünk egy másfél éves gyereket.
