Műhelyében nyugszik meg az asztalosból lett restaurátor
Lelki béke – fából faragva

„A véső mindig éles legyen, fiam! Csakis életlen szerszámmal vághatod meg a kezed” – ez volt Kispál Sándor asztalosmester édesapjának egyik legfontosabb intelme és tanácsa fia számára, aki önként, mi több a legnagyobb örömmel követte az atyai mintát és életpályát. 1982-ben letette a bútorasztalos-mesteri szakmunkásvizsgát, s mintegy tizenöt éven át dolgozott a Középületépítő Vállalatnál. Előbb egyszerű asztalosként, majd a brigád vezetőjeként. Napjainkban a Nemzeti Galéria főállású asztalosmestere, de dolgozott a Szépművészeti Múzeumnál is. Igazi szerelmének, a restaurálásnak, azonban főleg munka után és hétvégén, a háza pincéjében hódolhat. Itt várják az egyedi megrendelésre készülő szépülő-gyógyuló különleges bútorok. A majd’ három méter belmagasságú, több részre tagolt helyiséget már építésekor úgy tervezték, hogy gazdája kedvére fúrhasson, faraghasson, reszelhessen, polírozhasson benne. Az egészen pici hajóládától kezdve a létező legnagyobb beépített szekrényig bármit. Korától, nagyságától és állapotától függetlenül.
Játékból hivatás

Kispál Sándor ugyanezzel a mozdulattal és látható szeretettel simítja végig a műhelyének központi helyét elfoglaló, gazdájára immáron régi pompájában várakozó reneszánsz kisszekrényt. A több száz éves remekművet hiányosan, repedésekkel tele, letörött faragásokkal hozta be a tulajdonosa, és a legjobb kezekre bízta. A mintegy harmincöt éve állandó megrendelők számára dolgozó, régi vágású mesterember büszkén mutatja a kulcslyuk körüli díszítést. Két szárnyait kitáró sas fogja közre a zárszerkezetet. A régi fémműves iskola mintapéldája a szépen megmunkált lapocska. A látszat azonban csal. Csupán a bal kéz felőli az eredeti, a másikat Kispál Sándor készítette saját maga. Merthogy nemcsak örök szerelméhez, a fához nyúl a legnagyobb szakértelemmel, de minden vasalást, minden apró csatos pántot is maga készít. Ha kell.

„Az a baj, hogy ezermester vagyok, és ezt a vevők bizony kihasználják. Én pedig nem tudok nemet mondani, ha egy gyönyörű régi darabról van szó. Mindig arra törekszem, hogy pontosan olyan legyen, mint ahogy azt a hozzáértő szakember százötven éve életre hívta. Ha kikerül a műhelyemből, újabb százötven évre rendben lesz.”
A pontosan ugyanolyan Kispál Sándor szerint nem azonos az újszerűvel, az újjal meg végképp nem. Még akkor sem, ha az „átlagos megrendelő” annak örül a legjobban, ha csillog-villog a régi darab. A restaurálásnak ugyanis éppen az a lényege, hogy minél kevesebb beavatkozás történjen, és ne okozzon visszafordíthatatlan változásokat. Egy menthető részt újra cserélni főbenjáró bűnnel ér fel.
A mester ismét végigsimítja a műhely közepén trónoló reneszánsz kisszekrényt, és egy apró hibát mutat rajta. Fogja a festőpalettáját, majd finom mozdulatokkal korrigálja a már megjavított rész színkülönbségét.
„Akvarell” – tekint fel sokatmondóan Kispál Sándor. Nekem azonban fogalmam sincs, miért olyan fontos a festék fajtája.
Csak természetes forrásból

A bútorasztalos helyét szép lassan vette át a restaurátor Kispál Sándor lelkében. Pontosan abban az ütemben, ahogy szakmájának egyre inkább a mestere lett. A gyakorlat azonban nem minden. Az elméleti tudás is fontos volt a szentimrei vállalkozó számára, ezért a Nemzeti Múzeumban műtárgyvédelmi asszisztensi végzettséget szerzett.

„Egy órán keresztül kell így simogatnom, majd két nap pihenő következik, újabb egy óra simogatás, újabb két nap pihenő. Ezt a felületet, ebben az ütemben, körülbelül két hét alatt tudom teljesen felpolírozni. Minden egyes rétegnek meg kell száradnia, nehogy felszakadjon. A sellakhoz kevert alkohol épp csak annyira olvasztja meg a legfelső részt, hogy az új tökéletesen hozzáköthessen. Néha kicsit szédülök a párolgó szesztől, de megszoktam már. Ilyenkor nem is merek autóba ülni. Ha egy rendőr megállítana, nem hinné el, hogy egy kortyot sem ittam.”
Megmentett gyermekkor

„Csinálj belőle egy újat!” – hangzik néha a megrendelői utasítás, s ilyenkor Kispál Sándor rezzenéstelen arccal tud nemet mondani. Ám aki a nagymamájától megörökölt és eddig a padláson vagy a kamrában féltve őrizgetett darabjait azzal a kéréssel hozza be, hogy mentse meg az enyészettől, annak gondolkodás nélkül mond igent. A restaurátor szelleme legyőzi az asztalost, aki mechanikusan és lélek nélkül újítaná fel a jobb sorsra érdemes értékeket.
Van, hogy az elveszett gyerekkor egy darabját hozza vissza a műhelybe zsákokban, kisebb-nagyobb darabokban cipelt régi szekrények, komódok pontos rekonstrukciójával.

„A mai napig rácsodálkozom az anyag, a fa esztétikumára. A belőle készült bútorok utánozhatatlan szépségére. Bármi történik is velem a nap folyamán, lejövök ide a műhelybe, és megnyugszom. Ahogy végigsimítom ezeket a páratlan történetüket sérüléseikben hordozó régi darabokat, a világ minden gondját elfeledem.”

A sellak
Természetes állati eredetű gyanta. Származási helye: Délkelet-Ázsia. A laccifer lacca nevű, fákon tenyésző növényélősködő rovar, a lakktetű váladékából készül. Gyantákat, viaszt és színezőanyagot tartalmaz. Természetes polimer, mely nagyon hasonlít a mai hőre lágyuló műanyagokra. Elektromos szigetelőképessége kiváló. A pecsétviasz legfontosabb összetevője. Élelmiszerek és gyógyszerek bevonóanyagaként használatos E904-es adalék. Alkoholban oldódik, ebben a formájában lakknak használható. Az oldhatatlan viaszrészecskék miatt lágy gyöngyházfényű.