Műhelyében nyugszik meg az asztalosból lett restaurátor

„A véső mindig éles legyen, fiam! Csakis életlen szerszámmal vághatod meg a kezed” – ez volt Kispál Sándor asztalosmester édesapjának egyik legfontosabb intelme és tanácsa fia számára, aki önként, mi több a legnagyobb örömmel követte az atyai mintát és életpályát. 1982-ben letette a bútorasztalos-mesteri szakmunkásvizsgát, s mintegy tizenöt éven át dolgozott a Középületépítő Vállalatnál. Előbb egyszerű asztalosként, majd a brigád vezetőjeként. Napjainkban a Nemzeti Galéria főállású asztalosmestere, de dolgozott a Szépművészeti Múzeumnál is. Igazi szerelmének, a restaurálásnak, azonban főleg munka után és hétvégén, a háza pincéjében hódolhat. Itt várják az egyedi megrendelésre készülő szépülő-gyógyuló különleges bútorok. A majd’ három méter belmagasságú, több részre tagolt helyiséget már építésekor úgy tervezték, hogy gazdája kedvére fúrhasson, faraghasson, reszelhessen, polírozhasson benne. Az egészen pici hajóládától kezdve a létező legnagyobb beépített szekrényig bármit. Korától, nagyságától és állapotától függetlenül.

 

 

„Tízéves koromtól szinte minden szabadidőmet édesapám műhelyében töltöttem. Az is itt volt Szentimrén, néhány utcával odébb. Többnyire játszottam vagy imitáltam a mozdulatait, de ha kellett, a munkából is kivettem a részem. A nagyobb darabok enyvezésénél néha az egész család segítségére szükség volt, így az enyémre is. Számomra ez sohasem volt kényszer, örömmel csináltam. Nincs a földön annál természetesebb dolog, hogy a kezembe fogok egy darab fát, és abból bármit meg tudok csinálni. Csak a képzelet szabhat határt a nemes anyag megformálásának.”

Kispál Sándor ugyanezzel a mozdulattal és látható szeretettel simítja végig a műhelyének központi helyét elfoglaló, gazdájára immáron régi pompájában várakozó reneszánsz kisszekrényt. A több száz éves remekművet hiányosan, repedésekkel tele, letörött faragásokkal hozta be a tulajdonosa, és a legjobb kezekre bízta. A mintegy harmincöt éve állandó megrendelők számára dolgozó, régi vágású mesterember büszkén mutatja a kulcslyuk körüli díszítést. Két szárnyait kitáró sas fogja közre a zárszerkezetet. A régi fémműves iskola mintapéldája a szépen megmunkált lapocska. A látszat azonban csal. Csupán a bal kéz felőli az eredeti, a másikat Kispál Sándor készítette saját maga. Merthogy nemcsak örök szerelméhez, a fához nyúl a legnagyobb szakértelemmel, de minden vasalást, minden apró csatos pántot is maga készít. Ha kell.

 

 

„Az a baj, hogy ezermester vagyok, és ezt a vevők bizony kihasználják. Én pedig nem tudok nemet mondani, ha egy gyönyörű régi darabról van szó. Mindig arra törekszem, hogy pontosan olyan legyen, mint ahogy azt a hozzáértő szakember százötven éve életre hívta. Ha kikerül a műhelyemből, újabb százötven évre rendben lesz.”

A pontosan ugyanolyan Kispál Sándor szerint nem azonos az újszerűvel, az újjal meg végképp nem. Még akkor sem, ha az „átlagos megrendelő” annak örül a legjobban, ha csillog-villog a régi darab. A restaurálásnak ugyanis éppen az a lényege, hogy minél kevesebb beavatkozás történjen, és ne okozzon visszafordíthatatlan változásokat. Egy menthető részt újra cserélni főbenjáró bűnnel ér fel.

 

A mester ismét végigsimítja a műhely közepén trónoló reneszánsz kisszekrényt, és egy apró hibát mutat rajta. Fogja a festőpalettáját, majd finom mozdulatokkal korrigálja a már megjavított rész színkülönbségét. 

„Akvarell” – tekint fel sokatmondóan Kispál Sándor. Nekem azonban fogalmam sincs, miért olyan fontos a festék fajtája.

 

 

„Ha most asztalos szemmel nézném ezt a szekrényt, egyszerűen csak lefesteném és tartós szintetikus lakkal bevonnám. De ma már restaurátorként tekintek minden régi bútorra, így erre is. Ezért csak retusálok. És ez óriási különbség. Nem baj, ha jobban látszik a sérülés, hiszen ez az adott tárgy történetéhez tartozik. Értékesebb darabok esetében előfordulhat, hogy egy művészettörténész öt-tíz év múlva eredeti állapotában látni akarja. Ha lakkoztam volna, ezt soha többé nem tehetné meg. Az akvarell azonban lemosható, így bármikor visszakereshető minden sérülés. A rögzítéshez sellakot használok, amely teljes egészében természetes anyag. Reneszánsz bútort nem szabad lakkozni! Az egyszerűen életidegen lenne!”

A bútorasztalos helyét szép lassan vette át a restaurátor Kispál Sándor lelkében. Pontosan abban az ütemben, ahogy szakmájának egyre inkább a mestere lett. A gyakorlat azonban nem minden. Az elméleti tudás is fontos volt a szentimrei vállalkozó számára, ezért a Nemzeti Múzeumban műtárgyvédelmi asszisztensi végzettséget szerzett.

A reneszánsz kisszekrénytől balra egy barokk étkezőasztal már készen várja, hogy a hozzá tartozó vendéglapok is visszakapják régi fényüket. A műhelyt a tömény alkohol erős illata lengi be, amint a mester munkához fog. Széles ecsettel barnás árnyalatú csillogó szirupot visz fel a színtelen, kopott lapra. Lassú mozdulatokkal, a legnagyobb műgonddal halad balról jobbra, majd vissza, jobbról balra. A vendéglapnak nem marad egyetlen fényevesztett részlete sem. Az alkoholban oldott természetes sellak jótékonyan borítja be a bútorlapot. A munkának azonban még koránt sincs vége. Kispál Sándor valami furcsa, labdára emlékeztető gombócot vesz a kezébe. A fehér textilbe burkolt vattát tenyerével formálja gömbölydedre. Az előzőeknél is lassabb, megfontoltabb mozdulatokkal siklik vele a néhány perccel korábban felvitt, csillogó rétegen. 

„Egy órán keresztül kell így simogatnom, majd két nap pihenő következik, újabb egy óra simogatás, újabb két nap pihenő. Ezt a felületet, ebben az ütemben, körülbelül két hét alatt tudom teljesen felpolírozni. Minden egyes rétegnek meg kell száradnia, nehogy felszakadjon. A sellakhoz kevert alkohol épp csak annyira olvasztja meg a legfelső részt, hogy az új tökéletesen hozzáköthessen. Néha kicsit szédülök a párolgó szesztől, de megszoktam már. Ilyenkor nem is merek autóba ülni. Ha egy rendőr megállítana, nem hinné el, hogy egy kortyot sem ittam.” 

 

 

Egy helyesen restaurált darab általában nem szebb a felújítottnál, sőt! Az értéke azonban sokkal magasabb. Egy híres faragás helyére nem tehetnek ugyanis egy értéktelen újat, a lehető legkisebb beavatkozással kell javítani, megőrizni az eredeti alkatrészt és vele az ősi patinát.  

„Csinálj belőle egy újat!” – hangzik néha a megrendelői utasítás, s ilyenkor Kispál Sándor rezzenéstelen arccal tud nemet mondani. Ám aki a nagymamájától megörökölt és eddig a padláson vagy a kamrában féltve őrizgetett darabjait azzal a kéréssel hozza be, hogy mentse meg az enyészettől, annak gondolkodás nélkül mond igent. A restaurátor szelleme legyőzi az asztalost, aki mechanikusan és lélek nélkül újítaná fel a jobb sorsra érdemes értékeket. 

Van, hogy az elveszett gyerekkor egy darabját hozza vissza a műhelybe zsákokban, kisebb-nagyobb darabokban cipelt régi szekrények, komódok pontos rekonstrukciójával. 

„Ilyen kicsi?” – kérdezte döbbenettel vegyes csodálkozással egy megrendelő, amikor ismét régi pompájában csodálhatta meg a hosszú és gondos munkával újraépített tálalóját. Pontosan ötéves volt, amikor utoljára látta dédanyja bútorát annak vidéki házában. Az évek múlásával a kisgyermekből meglett ember, a félelmet keltő robusztus régiségből pedig zsáknyi fahulladék lett. Kispál Sándor keze nyomán azonban újból életre kelt a már halottnak hitt faanyag. Csupán a gyermeki képzelőerőből nyert nagyságától fosztották meg a tovatűnt évek, évtizedek. 

„A mai napig rácsodálkozom az anyag, a fa esztétikumára. A belőle készült bútorok utánozhatatlan szépségére. Bármi történik is velem a nap folyamán, lejövök ide a műhelybe, és megnyugszom. Ahogy végigsimítom ezeket a páratlan történetüket sérüléseikben hordozó régi darabokat, a világ minden gondját elfeledem.”

 

 

Természetes állati eredetű gyanta. Származási helye: Délkelet-Ázsia. A laccifer lacca nevű, fákon tenyésző növényélősködő rovar, a lakktetű váladékából készül. Gyantákat, viaszt és színezőanyagot tartalmaz. Természetes polimer, mely nagyon hasonlít a mai hőre lágyuló műanyagokra. Elektromos szigetelőképessége kiváló. A pecsétviasz legfontosabb összetevője. Élelmiszerek és gyógyszerek bevonóanyagaként használatos E904-es adalék. Alkoholban oldódik, ebben a formájában lakknak használható. Az oldhatatlan viaszrészecskék miatt lágy gyöngyházfényű.