Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Pannon Presztízs Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Pannon Presztízs Magazint! Keresse az újságárusoknál a Pannon Presztízs Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

Nekünk a „Pala” volt a Riviéra…

„…és hatvanegy-két-há-négy-öt-hat-hét-hatvannyolc!”

Lakat T. Károly | FORTEPAN | 2015.07.08. |
Budapest
Nekünk a „Pala” volt a Riviéra…
„ Felhívjuk tisztelt vendégeink figyelmét, hogy egy kisfiút találtunk! A hat esztendős Okolicsányi Józsika várja szüleit strandunk 2-es számú bejáratánál. Figyelem! Egy kisfiút találtunk…”
Józsika aztán persze gyorsan meglett! Szegény anyja meg az apja ugyan lábon hordtak ki néhány infarktust a keresés percei alatt, hogy aztán annál nagyobb legyen a családi boldogság az egymásra találás pillanatában, és közösen csapjanak egy nagy lakomát, a nagyitól kölcsönkért piros-kék kockás pokrócot terítőnek használva („kérd el a pokrócot anyádtól Géza, csak azon férünk el mindannyian holnap a Dagályban!”). A két szelet kenyér közé tett rántott hússal tömték tele a hasukat, harapták mellé a kovászos uborkát, hogy aztán következhessék a desszert, a leggyakrabban meggyes-pite, ritkábban palacsinta.
Presztízs MagazinNem tudom, miért alakult ez így, de az én strandra járós koromban (az időszakot tegyük 1955 és 1970 közé) az emberek eleve úgy vágtak neki egy ilyen napnak, mint akik törvényszerűen éhhalálra lesznek ítélve. Az asszonyok, a barátnők néha bőségesebb menüt tálaltak fel a gyepen, vagy egy medence közeli padon a családjuknak, mint amennyit otthon álmukban se jutott volna eszükbe az asztalra tenni.
Tanult lélekgyógyászok (vagy képzett magatartáskutatók) biztosan ki tudnák mutatni, hogy azokban az években miért éppen a strandokon és a vonatokon(!) érezték úgy az emberek, hogy az otthonról hozott kaja nélkül vonatra szállni legalább olyan lehetetlen, mintha nincsen jegye az embernek az utazáshoz. Ki ne találkozott volna a vasúti fülkében lejátszódó jelenettel, amikor úgy negyedórával az indulás után már el is kezdődik a „nagy zabálás” és egymást percekkel ezelőtt még egyáltalán nem ismerő emberek kínálgatnak körbe finom falatokat, és nincs kellemetlenebb, mint ezt visszautasítani.
Presztízs Magazin„Jaj, csak egy csirkecombot fogadjon el tőlem, drága… Nagyon finom, magam rántottam, ez a derék állat hajnalban még a kertben kapirgált…” – mondták a vonatfülkék alkalmi „pincérei”. Mindez pontosan ugyanígy játszódott le a strandokon is, azzal a lélektani szempontból szintén megfejtésre váró különbséggel, hogy a medencék világában senkinek sem jutott eszébe vendégül látni a tőle alig néhány méternyire táborozó idegen családot.
Kissrác koromban engem mindig a Palatinusra vitt az édesanyám.
Nem igazán tudnám megmondani, hogy így 2015 nyarának elején melyik budapesti a „strandok királya”, de az ötvenes-hatvanas-hetvenes években ezt a pompázatos rangot nem lehetett elvitatni a Margitsziget egyik ékkövétől. Mi Budán laktunk, mehettünk volna a Gellértbe, a Lukácsba, a Császárba is. A Lukácsot szegény anyám kiváltképp preferálta, mert ott jelentős esélye volt annak, hogy „leányka-korának” egyik nagy szerelmi „fejezetével”, az akkor már régen befutott, népszerű színésznek számító és az említett fürdőintézményt jószerivel naponta látogató Kállai Ferenccel összefusson. (Akivel „lett volna mit megbeszélniük”, de ezt már csak felnőtt-fejjel, ráadásul a „páros” férfitagjától tudtam meg…). Egy 6-8 éves gyerek számára azonban az uszodák világa sohasem váltotta ki ugyanazt az érzést, amelyet a strand-feeling adott.
Presztízs MagazinA Palatinus (ahogy ezt a mai nyelvezettel ki szokták fejezni) nagyon ki volt találva! Minden ott volt, hogy a kor lehetőségei és igényei szerint egy kissrác remekül érezze magát, hiszen a kismedencéktől a hatalmas, játszásra alkalmas füves tereken át az élmény szempontjából verhetetlen hullám-fürdőig pazar szórakozások sorát nyújtotta.
(Mielőtt valaki azt hiszi, nem vagyok tisztában azzal, hogy az akkori Palatinusról egy mai gyerek „halálosan unatkozom, itt nem lehet semmit sem csinálni” felkiáltással menekülne el egy fertályórán belül – már, ha tudja, hogy a fertályóra kifejezés mit jelent egyáltalán… –, mint a sicc! No de amint azt a ma készült képeken látom, ez a Palatinus már össze sem hasonlítható az „én Palámmal”.)
Isteni szerencsére, anyám nem volt egy”batyuzós” típus (mi soha nem érkeztünk háromfogásos ebéddel a strandra)! Inkább fejedelmi módon megebédeltetett a strand kerthelyiségszerűen berendezett éttermében, vagy ha ehhez nem volt kedvem, akkor még mindig ott volt a lángosos, a palacsintás, a kürtős-kalácsos. Bármelyiknél degeszre tömhettem a hasam és hogy ez a gasztronómia-strand élmény mennyire nem elhanyagolható szempont, annak ékes bizonyítéka, hogy amikor késő délután hazafelé indultunk a 4-es (de lehet, hogy a hatos) villamoson megkérdezte tőlem: „Kisfiam, mi volt a legjobb ebben a napban?”, kapásból azt feleltem rá: – A csokoládés palacsinta! De, a túrós, és a lekváros sem volt rossz…
Presztízs MagazinMa már agg-fejjel pontosan tudom, mit érezhetett szegény, amikor a pusztító hőségben délelőtt tíztől este ötig mindent végigcsinált velem, amit egy anya a kisgyerekével egy strandon végigcsinálhat (és, amelyhez neki felnőtt fejjel nyilván már közel sem volt annyi kedve, mint nekem, a minden újra fogékony kissrácnak) az óránkénti hullámfürdőzéstől a szinte végtelen pöttyöslabda-dobáláson át, a bokáig érő vízzel feltöltött kismedencében való órákig tartó pancsolásig.
És ezen a ponton feltáró jellegű vallomásra kényszerülök!
Az a nagy igazság, hogy teljesen más műfaj szülői felügyelettel, kisgyerekként strandra járni, és megint más, amikor már tinédzser korba érsz és egyedül vagy a barátaiddal jársz ugyanoda. Nekem, és serdülőkorom baráti társaságának a máig népszerű slágerrel („Nekem a Balaton a Riviéra/ napozni ott szeretek a homokon/ nekem a jó estét a Buona Sera/ nem töröm más szavakon a kobakom” – énekel: Felföldy Anikó) szöges ellentétben, a „Pala” volt a Riviéra! Bár őszintén szólva, 16-17 évesen egészen más okokból jártunk nyaranta szinte minden nap a népszerű szigeti standra, mint amikor anyukám pöttyöslabdázott velem.
Az akkori „Okolicsányi Józsikákat”, persze a mi tini-korunkban is ugyanúgy várták a szüleik a 2-es bejáratnál, de nekünk akkor már inkább arra volt fülünk, hogy „Bálint várja Anikót a hullám-medencénél…”
Presztízs MagazinEl nem tudom meséli, micsoda élvezett volt azonnal a hullámhoz rohanni, és a temérdeknyi csinos hölgy közül kiválasztani, ugyan, melyikük is lehet az a bizonyos Anikó? Mi több, ha ez valami csoda okán kiderült, még azt is elhitetni vele, hogy közülünk az egyik a „Bálint”, ami persze eleve elvetélt vállalkozásnak bizonyult, hiszen a lány szőke volt ugyan és észbontó keblekkel rendelkezett – de nem volt teljesen hülye…
A szemünk kora reggeltől késő estig a placcot pásztázta és elképesztő trükkök sorával próbáltunk ismerkedni a lányokkal (hol kevesebb, hol több sikerrel) bár nem állíthatom, hogy akár egyetlen strandon szövődött komoly szerelemről is be tudnék számolni… Mégis, rútul arcon csapnám az igazságot, ha nem vallanám be: az meg sem fordult a fejünkbe, hogy fürödni járjunk a Palára! Annak (csak és kizárólag a korunkból fakadóan), a másik nem iránt való hirtelen támadt érdeklődésünk volt az igazi oka. Ha megláttunk egy lányt bikiniben (a kétrészes fürdőruha a hatvanas évek elején kezdett elterjedni Magyarországon, nagy köszönet érte a zseniális színésznőnek Brigitte Bardot-nak, aki Roger Vadim „És az Isten megteremté a nőt” című, 1956-ban készült filmjében, a világon elsőként vállalta be, hogy nem burkolódzik nyakig „nagykabátba”, hanem megmutat mindent magából, amelyet a kor ízlése különösebb botrány nélkül még elvisel), egyszerűen nem bírtunk magunkkal. Mindennél csak az volt izgalmasabb, amikor egyszer vettünk egy nagy levegőt és elmentünk a Gellért Szálló strandjára, amelynek felső teraszán az ország akkori egyetlen meztelen napozója működött.
Ne tessék ám teljes pucérságra gondolni, amit ott az úgynevezett meztelen-napozóban a bátrabb hölgyek megmutattak magukból, azt manapság 6-os karikával jelölve hoznák forgalomba a mozik, vagy vetítenék a televíziók gyermekműsorai.
Presztízs MagazinA dolog, persze úgy volt kitalálva, hogy férfiember megközelíteni sem tudta a meztelenkedésre kijelölt placcot, ahol a hölgyek a napozóágyukon feküdve maximum annyit engedtek meg maguknak, hogy a bikini-felsőjükből kibújtak. Egy kitűnő érettségi bizonyítványt cseréltünk volna el, ha csak egyszer végigsétálhatunk a napozóágyak között, és a tét tovább emelkedett, amikor a kor szexbálványát, a káprázatos Torday Terit láttuk a minimum pikánsnak mondható napozó felé igyekezni.
Miután esélyünk sem volt az „ingyen-mozira”, ott is hagytuk a strandot a fenébe, és gyorsan elmentünk jegyet váltani a Hattyúdal című filmre, mert abban volt egy olyan jelenet, amikor a pompázatosan kinéző Pécsi Ildikó egy hordóból előbújva, ha nem is mindent, de a kor szabályaihoz képest meglehetősen sokat megmutatott magából!
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az akkoriban szintén nagyon népszerű csillaghegyi strandra azért jártunk, mert az átlagosnál sokkal hidegebb vízéről volt híres. A Lukács, a Császár, a Széchényi szintén kiesett, mert ezeken a strandokon (meg nem mondom, hogy miért) sokkal inkább a víz, mint a medencében úszkáló, vagy a parton napozó hölgykoszorú volt a főszereplő. A Dagály pedig egyenesen tilos terület volt számunkra, mi magunkat tiltottuk ki onnan, mert nagy bután álmunkban sem jutott eszünkbe, hogy egyszer majd mi is leszünk nyugdíjasok…
Egy szó, mint száz: az ötvenes-hatvanas- hetvenes években káprázatos strand-élet volt Budapesten!
Presztízs MagazinA maival egy napon nem említhető kopárság, fantáziátlanság, kosz, piszok, rendetlenség, szervezetlenség, igénytelenség, választékhiány jellemezte ugyan (a manapság minden strandra nézve szinte kötelező úgynevezett aquaworld-világot, annak látvány- és eszköztárát nemhogy hírből sem hallottuk, de maga a kifejezés sem létezett), mégis imádtunk ott lenni.
A mi ’aquawörldünk” kimerült a hullámfürdőkben, a Palatinus hátsó részén kiépített (azt hiszem, ez talán még ma is meg van, bár ebben közel sem vagyok biztos) kisméretű futballpályákon való hatalmas lábtenisz-csatákban és a lányok kocsányon lógó szemekkel való bámulásában. És nekünk mégis a Pala volt a Riviéra, hiszen, ha nem az lett volna, akkor mondhatni kizárt, hogy több mint fél évszázad múltán, fejből idézzek egy reklámdalt, mely naponta vagy harmincszor hangzott fel a részint fülsiketítően hangos, részint állandóan recsegő-ropogó megafonból. (Kéretik a témához és a míves szöveghez méltó ihletettséggel követni az alábbiakat, mi több, miután alapslágerről van szó, akinek kedve van, olvasás közben megpróbálhatja elénekelni is!)
Arról van szó, hogy az akkor már befutott Illés együttes „Még fáj minden csók” címmel előadott egy nótát, amely a szövegében lévő sok „fáj… fáj… fáj… fáj… fáj…” miatt a negyvenesek körében azonnal kiverte a biztosítékot, a fiatalabbaknál viszont egy nap alatt a kedvencek közé került.
Egy roppant „szemfüles” (a tehetséges szót ebben az esetben mellőzném) reklámszövegíró nem volt rest, azonnal rácsapott az Illés dalra és miután az akkoriban kifejezetten népszerű Boy-szolgálat rendelt tőle éppen egy a szállítással foglalkozó céget népszerűsítő dalt, volt mersze az alábbiakat elkövetni.
 
Presztízs Magazin„Mindenki állítja,
ha kell, helyre állítja,
mindenki hívhatja,
azonnal megkapja,
mindig: Boy… Boy… Boy…
Mindig: Boy… Boy… Boy…
mindig, csak… Boooy…”
 
Nem állítom, hogy San Remóban fesztivált lehetett volna nyerni vele, reklámnak azonban nem volt rossz, hiszen lám, 2015 júniusában még mindig pontosan emlékszem rá.
El nem tudom mondani, hogy amikor a Boy-dalnak vége lett, micsoda felüdülést jelentett bizonyos Izsmán Nelly „Susu bolondság” című nótája. No meg persze az a lófarkas fruska, aki (bikiniben természetesen) úgy vonult végig a strand teljes területén, mintha egyenesen Brigitte Bardo kishúga lenne…
Nemcsak elsöprő sikere volt, de rádöbbentette a tini-korú férfinépet, hogy mennyire reménytelenül esélytelenek, mondhatni gyerekek vagyunk még bizonyos dologhoz valójában…
 
Átlag: 5