Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Pannon Presztízs Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Pannon Presztízs Magazint! Keresse az újságárusoknál a Pannon Presztízs Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

Szerelem – tárgyas ragozásban

Salat Vince | Profimédia-Red Dot | 2019.05.19. |
tárgyiasítás
Szerelem – tárgyas ragozásban
Harold Zidler mulatójában a földkerekség válogatott széplányai közül szemezgethet a kalandra vágyó bohém, de a csábítást paradox módon nem elsősorban az erkölcsi kötelékek hiánya, sokkal inkább a valószerűtlen és a világot rajongással szerető különcök eredeti szexepilje fokozza. Christiant (Ewan McGregor), az ifjú párizsi írót hirtelen fejen találja ez a végletekre „szakosodott” kabaré, amely első látásra inkább hasonlít luxus „húspiacra”, mint szabad szerelmi fészekre. Persze, semmi sem az, aminek látszik – különösen a művészetben – és a Moulin Rouge-ról is hamar kiderül: nem az orgiái miatt érdekes, ahogy Satine (Nicole Kidman) sem gyémántokról álmodik. Nyilván, a férfiak sem csak „arról”, különben Christian nem hagyná ki a nagy lehetőséget a káprázatos kurtizánnal a földi szerelem elefántcsonttornyában.
A nő vajon mi?
 
Az olyan helyek, mint Chicago (2002), a Cabaret (1972), vagy a Moulin Rouge (2001) természetes ösztönnel választanák le a szerelmet az érintésről, hogy az érzelmeket minél távolabb tarthassák a fiziológiai gyönyöröktől, csakhogy… Szóval, ez a tárgyiasítás vádnak súlyos ugyan, valóságnak viszont igen gyenge lábakon áll. Férfilétünk becsületének próbája a női esztétikum csodálatával kezdődik, és az elköteleződés jelenti a sikeres vizsgát, ami a Presztízs Magazinnyugati világ sztereotípiái szerint nyilvánvaló. A nő – hacsak nem vér szerinti rokon – szerető vagy feleség. Más eset nincs. A barátság nem létező minőség ellenkező neműek között, mert bezzeg a biológia ilyenkor azonnal mentségként szolgál. Így azon sem kellene fennakadni, ha férfi a nőben elsősorban a nőt látja, és minden más érték, szerep és funkció másodlagos számára. Az ettől eltérő sorrend egyes kultúrákban még sértő is volna a szebbik nem számára.
 
Cheers, Bukowski!
 
Ismerünk néhány bátor szellemet az örök Pantheonból, akinek a tolla markáns vonásokkal skiccelte a nő-férfi viszont, de Bukowskinál nyersebben kevesen merészelték. Első olvasatra úgy tűnhet, ilyen a tökéletesen érzelemmentes ragaszkodás, és a nagy kujon meg is kapta a kritikát, nem egyszer. Elsőre lehet, de valójában ritkán látunk ilyen tiszta ábrázolást a férfiról, aki a természet törvényei szerinti ritmusban függ a nőtől – vágyai és szerelme tárgyától –, akit az összes lehetséges kulccsal megpróbál nyitogatni – olykor sikeresen. Ha ez túlságosan egyszerűre sikerül, vagyis hiányzik az eufemizálás, könnyen rásütik a hímsoviniszta bélyeget, ha szentimentális a hangvétel, ugyancsak gyanakvóvá teszi a nagyérdeműt, az arany középút pedig tényleg kincset érő polgári törekvés, de valahogy sem a valóságban, sem a művészetben nem tudott még kiteljesedni.
 
Control freak fantáziánk csődje
 
Presztízs Magazin„Az intelligens embereknél nagyon ritka a boldogság” – maga Hemingway mondja ezt Gellhorn-nak egy finom délutáni együttlét alkalmával, amikor Martha bejelenti: Finnországba megy, hogy a háborúról tudósítson. A XX. század egyik epikus szerelmi történetétben az ünnepelt író nárcisztikus énje a poklok poklát is megjárja, míg végül kiderül: a végzet asszonya nem vágyik házasságra, és az első adandó alkalommal lelép, amikor saját útja izgalmasabbnak tűnik. Vagyis nem lehet birtokolni, pedig Hemingway mellett boldog, és a Papa minden lehetséges eszközzel próbálja magához láncolni. Clive Owen és Nicole Kidman játéka a Hemingway és Gellhorn-ban (2012) Martha emlékei szerint ábrázolja két szenvedélyesen élő ember nem mindig felhőtlen viszonyát, a birtoklás és a leegyszerűsítés korlátait úgy, hogy a végére mi is tudjuk: a kontroll csakis bennünk létezhet, a másik fél ragaszkodása szerencsés egybeesés csupán.
 
A fejünkben élő másik
 
Presztízs MagazinAkárki is legyen a nő, már akkor megszólal bennünk, amikor még csak elképzeljük. Olykor képes akár teljes mértékig magához ragadni a szót és minden más hangnak csendet parancsolni, különösen, amíg meg nem ismerjük és meg nem értjük – ami persze ritkán sikerül tökéletesen. Így működik a fantázia, ráadásul, aki bent lakik és aki a valóságban létezik, nem feltétlenül találkoznak. Ezt nevezzük csalódásnak, és ettől próbáljuk megvédeni magunkat jól bevált módszerek ismétlésével, amivel viszont sikeresen elriasztjuk a becserkészett zsákmányt. A receptek nem működnek, és talán pont az ilyesfajta modoros viselkedési „trükköknek” köszönhetjük a billogot, a leegyszerűsítés női verzióját, Marilyn Monroe szerint: „Minden férfi egyforma. Csak az arcuk más, hogy ne keverjük össze őket.”
 
Egyszerűen bonyolult
 
Mike (Gerard Butler) véleménye a nőkről igazán egyszerű: elcsábíthatók. Mindannyian és könnyedén. Pimasz, tenyérbe mászó, túlhájpolt – gondolja Abby (Katherine Heigl), csakhogy pont erre a gátlástalan fickóra lesz szüksége legújabb hódításához. Vagyis a tuti módszerre, amit nyilván az országos hírű nőcsábásztól tanulhat el, bár – mint kiderül – ilyen nem létezik. Nos, minden erőfeszítésünk ellenére egyetlen lépést sem lehet megspórolni a fantáziától a valóságig tartó úton, ez A csúf igazság (2009). Lássuk be, néha még a sokéves ismeretség is képes olyan újdonságokkal szolgálni, amitől hirtelen minden Egyszerűen bonyolult (2009) lesz, különben pedig a nők még a Könyvklub (2018) ötletétől sem riadnak vissza, ha a csábítás legújabb trendjeiből terveznek erőt meríteni az érzékek nagy kalandjaihoz.
 
Mikor és hol ér véget az ingovány?
 
Presztízs MagazinMinden bizonytalanság hóhérja a „hivatalossá” avanzsált viszony, amely már nem tűri az aprócska kételyeket sem. Mintha csak erre találták volna ki a családot: elvileg mentesítenie kellene a „leegyszerűsítéstől”, meg kellene védenie a felületességtől, de legfőképpen maximális teret kéne kapnunk valódi egyéniségünk megmutatásához. Sablonok, tárgyiasítás nélküli élet, mely csakis védett közegben lehetséges. Ehelyett mi van? Augusztus Oklahomában (2013), Fekete hattyú (2010) vagy Az utolsó tangó Párizsban (1972) – a lehetetlen küldetés iskolapéldái: képtelenek vagyunk levetkőzni zsigeri természetünket a „biztonság kedvéért”, és ha nem is készakarva, de vissza-visszatévedünk az újdonságok ingoványos talajára.
 
Értelem és érzelem
 
Csakis azt tudjuk leegyszerűsíteni, amit nem lehet vagy nem érdemes megismerni. Az amit helyett mondjunk inkább: akit. Az elérhetetlen sokféle formában kísért, és minél nagyobb a távolság, annál valószínűtlenebbnek tűnhet a sikeres találkozás. Valószínű, mindenki számára létezik egy láthatatlan, ám annál fontosabb határ, amin belül képes és hajlandó erőfeszítéseket tenni a másik megismerésében, és nincs szüksége instant sémákra. Valójában az intelligencia és a szerelem képes a legyőzni az egyszerűsítés csábító lehetőségét: minden más esetben szívesen használunk „olcsóbb” megoldást.
Még nincs értékelve