Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Pannon Presztízs Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Pannon Presztízs Magazint! Keresse az újságárusoknál a Pannon Presztízs Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

Szerelmes voltam a Füttyös Katiba!

„…és hatvanegy-két-há-négy-öt-hat-hét-hatvannyolc!” (5.)

Lakat T. Károly | FORTEPAN | 2015.07.30. |
Budapest
Szerelmes voltam a Füttyös Katiba!
Voltaképpen nem tudom eldönteni, örüljek-e vagy szégyelljem, de az úgynevezett „tujázós” korszak nekem valahogy kimaradt az életemből… Pedig kevés ennél vagányabb dolog volt a tizenéves srácok között (az ötvenes évek végén, a hatvanas esztendők elején). „Tujázni”, azaz: a villamosok ütközőjén ülve megtenni néhány megállót, hogy aztán el lehessen büszkélkedni a haveroknak: „Papuskáim (ez némi plágium volt a Pál utcai fiúk legendás alakjától, bizonyos Csónakostól, aki sok egyéb mellett arról volt híres, hogy még élő egereket is hordott a zsebében) tujáztam a Kaleftől a Margit-hídig!”
Kalefnak egyébként a korábban Széll Kálmánnak, később évtizedeken át Moszkvának hívott, manapság újra Széll Kálmán névre hallgató teret hívták, ami millió egyéb csodája mellett olyan volt, mint egy komplett villamos-remíz.
(Persze azokban az időkben, amikor még 3,60-ba került egy kiló barna kenyér, a Meggylé, valamint Narancsital néven – az addig a rossz nyelvek szerint kátrányból készült Bambi szörp helyett – már viszonylag tűrhető üdítőket is fogyaszthatott az ifjúság. A trafikok Gina Lollobrigida levelezőlap nagyságú fotóját árulták, az úgynevezett vetkőzős golyóstollak a reneszánszukat élték, az 1958-as Vasas–Real Madrid BEK-elődöntő után pedig az első, már fényképpel ellátott gombfocicsapatok is megjelentek az üzletekben.)
Presztízs MagazinIde futott be a 18-as Kelenföld felől, innen indult a budapesti villamosok sokszorosan megkoronázott királya és királynője (ők ketten valóban úgy működtek, mint egy házaspár…) a 4-es és a 6-os a Margit-híd, az 56-os Hűvösvölgy, az 58-as Zugliget felé.
Gyerekéveim, pontosabban az életre való, már komolyabbnak mondható eszmélésem korszakában a budapesti közlekedést nem lehetett a maival egy napon említeni.
Abban a korban (dacára annak, hogy ez manapság hihetetlenül hangzik) még volt némi bája, romantikája, amolyan semmi mással össze nem hasonlítható feelingje a buszoknak, a villamosoknak, a troliknak, a földalattinak, a vízibusznak, a dunai kis átkelő-hajóknak, hogy a pompázatos tájakat bejáró Fogaskerekűről és az Úttörővasútról már ne is beszéljek.
A felnőttek nevében nem nyilatkozhatok (hiszen egészen nyilvánvaló, hogy náluk ilyen szempontok már nem játszottak közre), de mi, akkori, immáron önálló közlekedésre érett srácok az esetek döntő többségében nem célirányosan valahová, hanem pusztán az utazás kedvéért buszoztunk vagy villamosoztunk – néha napokon át. A villamosra a jegy 50, az átszálló 70 fillérbe került, autóbusszal simán 1 forintért, átszállva 1.50-ért lehetett a városban csalinkázni.
A mi családunkban valahogy úgy alakult a helyzet, hogy soha nem volt autónk, még/már akkor sem, amikor ezt anyagilag bőven megengedhettük volna magunknak, így aztán valamennyien akarva-akaratlanul meglehetősen bensőséges viszonyba kerültünk valamelyik budapesti járat egyik-másik reprezentánsával.
Presztízs MagazinAmikor apám éppen Tatabányán edzősödött, hajnalban a Moszkva térről induló 18-as villamossal utazta végig a fél várost, hogy a Kelenföldi-pályaudvaron felszálljon a vonatra, este pedig visszafelé megtegye ugyanezt az utat. Még anyám volt a legkedvezőbb helyzetben, hiszen akkori munkahelyére, a Statisztikai Hivatalba, csak lesétált néhány száz métert a Keleti Károly utcán. Ő autóbuszra legfeljebb akkor ült, ha a szüleit látogatta meg a Rákóczi út 56-ban. (A Pallas szállóval szemben lévő ház története egyébként önmagában egy könyvért kiált! Gyémántháznak hívták, mert az aljában egy hatalmas ékszerbolt üzemelt. Aztán 1956-ban két szovjet tank az utolsó tégláig lerombolta, az első betűtől az utolsóig átírva ezzel vagy egy tucatnyi család, köztünk a nagyszüleim teljes addigi életét.) 
De akkor még mindig ott voltam én, az utazni és közlekedni szinte már csak egyedül hajlandó kissrác, aki pusztán azt a tényt, hogy felül a Mártírok útján a 12-es buszra és a legparányibb ok nélkül – mondhatni, csak úgy – elbuszozik az EMKE-kávéházig, hozzávetőlegesen olyan kalandként élte át, mintha maga Dobó István hívta volna meg harcosnak az egri várba, hogy ugyan szálljon már be kicsit a törökök elleni csatába.
Presztízs MagazinA buszok a maiakhoz képest természetesen ócskák, piszkosak, lepusztultak és elhanyagoltak voltak, ezzel szemben olyan fogalom, hogy „dugó”, nem létezett. Az emberek, ha tolakodtak-tülekedtek is a felszállásnál, vagy éppen a busz belsejében, de egy 10-12 év körüli gyereknek az égvilágon semmi félnivalója nem volt közöttük.
Szerettem a barátságos, atlétatrikós, jobbára mindig mosolygó sofőröket, a gyerekekkel kivételezetten kedves kalauz néniket, akik közül többen egy idő után már pontosan tudták: „A kissrác csak buszozik egyet”, és ahelyett, hogy a jegyemet kérték volna, megsimogatták a fejem, és a kezembe nyomtak egy almát.
A villamosozás is jó hecc volt, de sokkal veszélyesebb üzem!
A mai napig nem értem, hogy ma, amikor ha egy kabát csücske beszorul az automatikusan összezáródó ajtók szárnyai közé, minden azonnal leáll, sípolni, zakatolni, sivítozni kezd, és nem létezik, hogy a szerelvény elinduljon, hogy a jó fenébe utazhattam én alig tízévesen a 6-os lépcsőjén, egy szál vaskapaszkodóba csimpaszkodva úgy, hogy ezt mindenki magától értetődő természetességgel vette tudomásul.
Presztízs MagazinMíg az autóbuszok (legjobb emlékezetem szerint) már akkor sem indultak el addig, amíg az ajtók be nem záródtak, addig a villamosozás „hőskorában” voltaképpen minden szabad volt, pontosabban minden, ami szabálytalan, hogy azt ne mondjam: életveszélyes.
Jelen írás egyik képén remekül látszik, mert hogy anno a villamosok peronjára és egymásba(!) kapaszkodva szinte többen utaznak, mint a szerelvényen belül. Fel nem foghatom, hogy a villamosvezető hogyan vállalhatott ekkora kockázatot, pontosabban: milyen szabályzat volt az, amely az ilyen egymásba csimpaszkodós utazást megengedte, és nem büntette az égvilágon semmivel.
A sok futballmeccset látott szem azonnal kiszúrja, hogy ilyen, majdnem azt mondtam, horrorisztikus módon csak meccsre menet utaztak az emberek. Ám ez még akkor is hátborzongató, ha pontosan tudom: Puskásék, majd később Albert játékának látványáért nagyon sok mindent megkockáztattak akkoriban az emberek… Rólam nehéz lenne azt állítani, hogy távol állok a labdarúgás világától, ám egy ilyen utazást nemhogy gyerek, de még tinédzser koromban sem mertem volna bevállalni.
A Népstadion kettős rangadóira azonban hétről hétre így utazott a tömeg, komolyan mondom, isteni szerencse, hogy szinte soha sem történt komolyabb baleset.
Összehasonlíthatatlanul biztonságosabb tömegközlekedési eszköz volt az én „házi buszom”, a 39-es járat.
Presztízs MagazinAmikor 14 évesen a Fradi igazolt játékosa lettem, ez nemcsak azzal a hihetetlenül nagy megtiszteltetéssel járt, hogy a legnépszerűbb magyar futballcsapat kölyök együttesében játszhattam, hanem ama naponként ismétlődő megpróbáltatással is, hogy a budai Káplár utcából (akkor még így hívták a mára Tizedessé „előléptetett” Marczibányi tér közeli utcácskát), hetente hatszor valahogy el kellett jutnom az Üllői úti Fradi-pályára. Akkoriban még nem létezett olyan, ami manapság a mindennapok gyakorlata, hogy a szülők autócsodákkal fuvarozzák csemetéiket a legkülönbözőbb sportágak tréningjeire. 1964-1965 táján a mi csapatunkban például nem játszott senki, akinek családja gépkocsival rendelkezett volna!
A 39-es buszt ebből a szempontból nekem találta ki az akkori BKV!
Azt nem tudom, hogy mostanság, 2015 nyarán is így van-e, de akkoriban dokumentáltan ez volt a leghosszabb menetidejű járat, ha minden jól ment, akkor egy óra alatt tette meg az utat a két végállomása között.
A Dániel útról indult, hogy aztán a Szarvas Gábor tér – Kútvölgyi út – Szilágyi Erzsébet fasor–Moszkva tér –Mártírok útja (ezen a ponton csatlakoztam jómagam a tisztelt utazóközönséghez) – Margit-híd – Szent István körút – Marx-tér –Bajcsy-Zsilinszky út – Kiskörút – Dohány utca –Rákóczi út –Luther utca – Nagyfuvaros utca – Mátyás tér – Szerdahelyi utca – Karácsony Sándor utca – Kulich Gyula tér – Diószeghy Sámuel utca – Mező Imre út – Nagyvárad tér – Üllői út (hoppá, ez volt az a pont, amikor én megérkeztem…) vonalon elvigyen engem a tréningre. Ám ha valaki azt hiszi, hogy ez volt a másik végállomása, az nagyon téved, hiszen a Pöttyös utca – Friss utca – Lobogó utca „megálló-belső hármas” még hátra volt.
Presztízs MagazinA 39-es nem kevesebb, mint 15(!) mozit érintett, „látott” kórházakat, színházakat, áruházakat, bankokat, pályaudvarokat, nem véletlenül nevezték „városnéző” járatnak. Az biztos, ha valaki akarta (nem tartoztam közéjük) a teljes másnapra feladott leckét megtanulhatta, amíg a Mártírok útjától a Fradi-pályáig ért, ám én ezt gondosan beraktam az elméleti lehetőségek dossziéjába.
Hosszasan mesélhetnék még a kisföldalattival való kalandjaimról, amelyek végén az Állatkert és a Vidámpark minden csodája várt. A gyönyörű tájakat érintő Fogaskerekű vasúttal tett utazásokról, amelytől már csak néhány lépésnyire volt minden akkori gyerek álma, az Úttörővasút (ide, valódi szolgálatra csak a tiszta kitűnő tanulókat osztották be, így esélyeim egyenlők voltak a nullával), vagy a Dunán közlekedő kishajókról, amelyeket a hét törpéről neveztek el, és naná, hogy a Kukát szerettem a legjobban.
A nagy utazás végére mégis egy őszinte, amolyan feltáró jellegű vallomást hagytam, amelyet évtizedeken át még önmagam előtt is titkoltam, mert élete nagy bakijaival, ugye, csak nagyon ritkán büszkélkedik az ember. Nem lehettem több hét vagy nyolc évesnél, amikor halálos szerelembe estem egy lánnyal, akit az újságok oldalain, a plakátokon láttam csak ugyan, de szent meggyőződésem volt, hogy egyszer személyesen is találkozhatok vele, ha türelmesen várok minden általam elérhető villamos megállóban.
Presztízs MagazinNem részletezném azt a tengermély csalódást, amikor apámtól megtudtam, hogy az én nagy szerelmem, a Füttyös Kati a valóságban nem létezik.
Hogy mit szerettem ezen a kicsit bumfordi, kicsit slampos, kicsit duci, letört zokniban, otromba cipőben feszítő, még csak nem is különösebben szép arcú lányon, azt meg nem mondhatom, de egy kisiskolás szívének titkait kutatni, vagy abban bármilyen ésszerűséget keresni, finoman fogalmazva is balgaság. Hogy mennyire az, arra akkor döbbentem rá igazán, amikor évekkel később, már nagyiskolásként az első igazi nagy szerelem rám köszöntött, és azt a lányt már nem Katinak hívták. Aki valódi volt, szép, mint Hófehérke a Disney-filmben, és soha nem vett volna fel olyan cipőt meg zoknit, mint amilyet a „füttyös” viselt.
Azért, „Katit” is meg kell védenem.
Felekiné Gáspár Anni szüleménye volt ő, a szocreál képzőművészet üdvöskéje álmodta ilyen formában vászonra a kalauzlányt.
És én őt vártam hóban, fagyban, szélben, napsütésben a 4-es, 6-os megállójában, hogy hátha egyszer valóban elindul a füttyére az okkersárga villamos…
Átlag: 5