Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Pannon Presztízs Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Pannon Presztízs Magazint! Keresse az újságárusoknál a Pannon Presztízs Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

A Vasas Turbó–Csillaghegy rangadóra még a pályagondnok is nyakkendőt kötött…

Lakat T. Károly | FORTEPAN | 2015.09.30. |
futballpályák
A Vasas Turbó–Csillaghegy rangadóra még a pályagondnok is nyakkendőt kötött…
Amikor először futballpályát vonalaztam (lehettem úgy hat, legfeljebb hét éves) szentül meg voltam győződve arról, hogy ennél nagyon tisztesség nem érhet engem az életben. A Rózsadomb utolsó lankáinak végében megbúvó Marczibányi téri pálya gondnoka és mindenese, az amúgy a térnek a Garas utca felé eső oldalába épült kunyhóban lakó Józsi bácsi (akinek nagyságát talán Napóleonhoz, vagy Montgomery tábornokhoz tudnám hasonlítani) olyan hatalmat gyakorolt birodalmának néhány száz négyzetmétere felett, hogy a tudta és belegyezése nélkül egy nádiveréb sem repülhetett át rajta, nemhogy valaki nekiálljon pályát vonalazni…
Az öreg kiszúrta, hogy futballmániás vagyok, hiszen egyetlen edzést sem tarthattak, egyetlen meccset sem játszhattak azon a pályán úgy, hogy én ne lettem volna jelen. Vagy díjazta megszállottságomat, vagy jól jött neki még az a kis segítség is, amelyet egy alig gyerekember nyújthatott azzal, hogy a meszes vödröt cipelte utána.
Mert magát a vonalazást nem engedte volna át senkinek a világ minden kincséért sem.
A pálya-felvonalazás volt az ő életének a főműve! Felnőttfejjel tökéletesen megértem, hogy miért ragaszkodott hozzá mereven és karcolhatatlan szilárdsággal, mint ahogy bizonyos Petőfi Sándor sem engedett volna át egyetlen sort sem a Nemzeti dalból Arany Jánosnak, pedig ők igazán szerették, tisztelték és becsülték egymást…
Presztízs MagazinA pálya amúgy a közvetlen közeli, akkor még álló és javában üzemelő Ganz Villamossági és Gépgyár tulajdonában volt (ma már nem létezik, porig rombolták, a Millenáris park pompázik a helyén). Annak csapata, a környék egyik legelőkelőbb egylete, a Vasas Turbó játszotta rajta bajnoki mérkőzéseit, no meg (miként az a filmek főcímlistájának legvégén áll) még sokan mások…
A „sokan mások” úgy kerültek a „Marczira”, hogy – saját „stadionjuk” nem lévén – a hétvégi meccseikre kölcsönvették a placcot a Turbótól, s miután az ötvenes évek végén, a hatvanas esztendők elején a maihoz képest paradicsomi futballállapotok uralkodtak Budapesten, a hétvégéken rendszeresen tíz mérkőzést is rendeztek a pályán.
Azon a pályán, amelynek talaja a lehető legdurvább szemcséjű, éjfekete kohósalak (!) volt. Aki azon elesett, vagy akár csak egy csatár elé becsúszott a szerelés szándékával, hetekig várhatta, hogy friss bőr nőjön újra a lábszárán, vagy a combjai oldalán.
A futballkapuk, melyek akkoriban még nem alumíniumból, hanem nevükhöz hűen fából készültek, a szú nevű rovarok svédasztalai voltak, és az esztendők előrehaladtával komoly esély mutatkozott arra, hogy egy erősebb lövés nyomán összeomlanak.
A hálókon a lyukakat Józsi bácsi felesége próbálta meg cukorspárgával összefoltozni, ám még így sem múlt el hétvége, hogy néhány esetben ne kerekedett volna parázs vita arról: a lövések vagy a fejesek után a labda mellé, avagy fölé ment-e, vagy csak egyszerűen átszakította a hálót…
Presztízs MagazinÖltözőül egy, a Keleti Károly és a Kis Rókus utca felé eső oldalon álló, pontosabban minden eresztékében nyikorgó-nyekergő, minden pillanatban összedőlni készülő faház szolgált. Két öltöző, egy közös zuhanyozó (bárki könnyen elképzelheti, mik történtek abban a zuhanyozóban egy-egy brusztosabb mérkőzés után a két érintett csapat játékosai között). Oda bejutni nekünk, a környék kissrácainak nagyobb tisztesség volt, mint amikor kisdobossá, majd később úttörővé avattak bennünket…
A Vasas Turbó, majd később a pályát elsőszámú albérlőként használó, a BLSZ-bajnokságba feljutó Statisztika Petőfi játékosaira úgy néztünk fel, mint akik egy másik galaxisról érkeztek közénk. A mi szemünkben és értékítéletünkben a Turbó balszélsője, Bíró „Rütyü” Antal, vagy a hórihorgas fedezet Lengyel „Stafli” Antal toronymagasan verte a kor sztárjainak (a táncdalénekes Németh „Reszket a hold a tó vizén” Lehelnek, vagy Kovács „Rejtély, ez a szív egy nagy titok” Erzsinek) a népszerűségét. Miként egy házi rangadó, a Vasas Turbó–Statisztika Petőfi bajnoki sem vetekedhetett a szemünkben egy Fradi–Újpesttel, vagy a Május 1 moziban éppen futó „A három testőr” című világsikerű filmmel, pedig abban a kor első számú szívtiprója, bizonyos Jean Paul Belmondo játszotta D”Artagnant.
Presztízs MagazinDe hogyan is lehetett volna, Belmondót egy napon említeni mondjuk azzal a Stettner Gyulával, aki a Statisztikában játszott jobbszélsőt, és egyszer még az is szóba került, hogy a Tatabánya (!) leigazolja. Vagy azzal a szintén „Statos” Marton „Kuki” Zoltánnal, aki egy felejthetetlen vasárnap délelőttön győztes gólt fejelt a László Kórház elleni meccsen, majd évekkel később feleségül vette azt a gyönyörű lányt, aki minden meccsén ott szurkolt a pályát körülvevő csőkorlátnak támaszkodva, és egyáltalán nem mellékes módon, sok-sok évvel később Marton Éva néven futott be világkarriert, mint operaénekes.
No, de ez egy másik, talán külön fejezetet is megérdemel! Mi most azonban maradjunk”A térnél”, mert az a tér a mi életünk legfőbb színhelye volt, de hogy a lakásunk után a közvetlenül második, arról vitát sem vagyok hajlandó nyitni. A pálya melletti Marczibányi-téri iskolába jártunk, de életünk fő színtere a futballpálya volt.
Minden időnket, amelyet fel tudunk szabadítani az otthoni szülői nyomás alól, a kohósalakos pályán töltöttük. Amikor nem volt edzés vagy meccs, akkor mi játszottunk, amikor volt, akkor néztük a nagyok futballját. Ki feledhetne egy olyan az emléket, hogy volt december 24-e, amikor pályán ért bennünket az este, és drága édesanyáink meg édesapáink onnan cipeltek haza bennünket a karácsonyfa alá… Vagy feledhető-e a szotyolás-tökmagos néni csorbult szélű üvegpohara, amelyből a meccsek idejére 2 forinttért annyi magot öntött a zsebünkbe, hogy az az első, általában reggel 9-kor kezdődő meccstől a délután 5-kor induló utolsó „rangadóig” kitartott? Kihullhat-e az emlékezet rostáján akár több mint öt évtized múltán az a pillanat, amikor egyszerű osztálycsapatból szinte egyik napról a másikra hivatalos klubcsapattá lettünk, csak azért, mert a Statisztika az NB III-ba jutott, de csak akkor indulhatott a magasabb osztályban, ha legalább egy kölyökcsapatot is működtetett.
Presztízs MagazinMinket, egy osztályba, de minimum egy iskolába járó, a téren mondhatni éjjel-nappal focizó srácokat a csapat intézője szólított le egy délután és azt mondta, holnaptól mi vagyunk a Statisztika Petőfi hivatalos kölyökcsapata! Ez olyan pillanata volt az életünknek, mint a nyolcadikban a ballagás, aztán az érettségi, később az egyetemi diploma, vagy a doktorátus, hiszen egyszerűen csak a futball imádatától vezérelten, egymás között, hol kiskapura, hol (ha megvoltunk létszámban) nagy pályán, de csak hobbiból focizó srácokból igazolt(!)játékosok lettünk. Kaptunk mezt, nadrágot, sportszárat (futballcipőt nem, az már drága lett volna a klubnak, így mindenkinek magának kellett beszereznie). Az én első „meccscipőmet” például a Keleti Károly utcai cipész készítette, igazi postamunkában, hiszen a szerdai leigazolásunk után vasárnap már bajnoki meccset kellett játszanunk a Kismotor és Gépgyár ellen.
Igazi edzőnk is lett, drága jó, szépemlékű Keresztényi Józsi bácsi, aki „civilben” a legnevesebb magyar olimpiatörténészként dolgozott. Mind a mai napig képtelen vagyok megfejteni, hogy egyetemi tanári munkája és a több tucatnyira rúgó könyve megírása közben hogyan jutott ideje 13-14 éves srácoknak heti négy délutánon edzést tartani, majd vasárnap a bajnoki meccsünket is levezényelni.
Presztízs MagazinDe ezek már olyan öregemberes gondolatok, nem is igazán fontosak rá a válaszok, maradjunk „A Térnél”, ami sokkal, de sokkal többet jelentett számunka egy egyszerű futballpályánál.
A lakásunkon és az iskolán kívül ez volt az igazi életterünk. Itt köttettek az életre szóló barátságok, itt születtek az első, soha sem feledhető szerelmek, ám hogy csak a „saját térfelemen” maradjak, életem első csókja is itt csattant el, naná, hogy az egyik kapufának támaszkodva…
Ugyanerről a kapufáról egy bepattanó labda néhány héttel később (ha jól emlékszem, és igenis, jól emlékszem…) az Óbudai Goldberger elleni meccsen a fejesem után életem első bajnoki gólját jelentette. Így talán nem csodálható, ha a két emlék úgy kapcsolja életemhez azt a már réges-régen a pusztítás martalékává lett szúette, kapufának hívott fagerendát, ahogy Rómeó kötődik Júliához, vagy, ahogy a Lánchídhoz kötődnek a nyelvnélküli oroszlánok.
Aztán teltek múltak az évek, mi „téri srácok” az általános iskola befejezése után gimnáziumba, technikumba mentünk, a banda szétesett, az életutak ezerfelé vették irányukat. Megszűnt a Statisztika Petőfi, majd néhány évvel később a Vasas Turbó is! A pályán már nem játszottak meccseket, a mi terünk a szemünk láttára ment tönkre és halt meg. A legtovább a kapufák tartották magukat, de aztán eltűnt az egyik, majd a másik is, amire kiértem, hogy egy darabot hazahozzak belőlük, már nyomuk sem maradt. Még később dózerek jöttek, felszántották az akkor már nem kohósalakos, hanem agyagos talajú pályát, és egy élelmes vállalkozó műfüves, kispályákkal teli, csili-vili sportparadicsomot alakított ki belőle. A mai kor kívánalmainak minden tekintetben megfelelő komplexumot épített, ahol télen fedett pályán teniszezni, futballozni és korcsolyázni is lehet. Nagyon gonosz ember az, aki egy rossz szót tud mondani rá! Hogy nekem speciel az égvilágon semmi közöm nincs hozzá, és hogy mikor naponta elmegyek a pálya mellett, elfordítom a fejem, az legyen a múlt édes terhe és az én legmélyebben őrzött, soha el nem temethető emlékeim következménye.
Az én terem az „a rongyos régi” volt, ahol még az is megesett, hogy a pályagondnok Józsi bácsi, aki élete hatvan évét élte le egy lyukacsos atléta-trikóban, a Vasas Turbó-Csillaghegy meccsre fehér inget húzott magára és nyakkendőt kötött.
Nem urizálásból, csak azért, mert a meccs rangja ezt így kívánta!
Mégis csak a BLSZ II-be jutás volt a tét…
 
Presztízs MagazinUtóirat. Amikor az írás jelen pontjához értem, szinte láttam magam előtt a lap főszerkesztőjének csalódott arcát, akinek azt ígértem, hogy a régi budapesti futballpályákról írok majd a sorozatnak ebben a fejezetében. Aztán ”A Tér”, az „Én Terem” emlékei olyan súllyal telepedtek rám, hogy nem volt előlük menekvésem. Ha szerencsém van, akkor kapok még egy futballpályás fejezetet, hiszen azt most nem tudtam elmesélni, hogy már a Fradi kölyök játékosaként játszottunk egyszer a Kőbányai Sörgyár pályáján, ahol a szertárosnak volt egy szamara… A szertáros is, a szamár is kint laktak a pályán. S hogy egy szamárnak mi volt a dolga egy külterületi futballpályán, az lenne a következő mesém… (A következő fejezet – az érzelemgazdag írás után – garantálva!)
 
Átlag: 5