Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Pannon Presztízs Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Pannon Presztízs Magazint! Keresse az újságárusoknál a Pannon Presztízs Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

A gyémántház

Lakat T. Károly írása

Lakat T. Károly | FORTEPAN | 2016.07.12. |
Budapest, Gyémántház
A gyémántház
Olyan kicsi voltam, hogy nem értem fel a csengőt. Egyedül a szomszéd Fóti Macának volt annyi esze, hogy egy kis sámlit tett ki a gangra, hogyha jövök, arra felállva jelezhessem érzekésemet anyai nagyszüleimnek. A sámli végignézte a történelmet, eredetileg állítólag a Schönéké volt, bár ezt hivatalosan nem erősítette meg senki.
A legenda szerint megjárta Auschwitzot, ám azt, hogy ki vitte oda, és hogyan került haza, nem tudtam meg soha.
Senki nem akarta magáénak tudni.
Nem volt senkié, és mégis mindenkié. Jelképpé nemesült.
Úgy tartozott a házhoz, mint a Reiszék lakásából gomolygó szivarfüst, amely keveredve a folyosóra néző, nyitott konyhaablaknál főző Fóti Maca pörköltjének illatával, valami olyan különös elegyet alkotott, hogy egy kémikus aranyban fizetett volna az aroma összetételéért.
Hatvan év múltán is pontosan érzem ezt, mint ahogyan a Ságodiék lakására rátelepedő illatot is.
A frissen pörkölt kávé, a vadonatúj tarokk kártya, a rezsón sütött vaníliás kifli bukéjának egyvelege volt ez, és annyi harmónia volt benne, mint egy Liszt-rapszódiában.
Ságodiékhoz szerettem bejárni, mert bár a vaníliás kiflit utáltam, de Margó néni egy stühmeres dobozból olyan bonboncsodákat varázsolt elő a jöttemre, amelyek egyenként és csapatban is nyertek volna egy édességipari világbajnokságon, bár ilyet – tudtommal – nem rendeztek akkoriban.
A világ mással volt elfoglalva, minthogy csokoládékat versenyeztessen egymással.
A második nagy világégés után még egy évtized sem telt el, és az előző tíz évben annyi minden történt a ház lakóival, ami egy más korban egy teljes életre is sok lett volna.
Az emberek a lelkükben, a házak, a lakások a falaikon viselték a borzalmak nyomait, de én, a magam öt-hat évével azt sem tudtam, hogy mi jelent a szó: háború. Az ott lakók meg túlélték az üldöztetést, a háború utáni rettenetes szegénységet, amelyben a legfőbb öröm maga az élet volt, aztán a politikai csatározásokat, a többük életét újra ellehetetlenítő államosítást, s az ötvenes évek mindenkiben félelmet keltő fél évtizedét.
Történelem tanárként is számon tartott apám mesélhetett volna azokról az évekről éppen eleget. De vagy gyorsan felmérte, hogy egy alig emberke árva szónyit sem értene a Don-kanyarból, Voronyezsből, a Vörös Hadseregből meg a Hitlerjugendből, és ugyan mit mondanának neki olyan nevek, mint Horthy, Hitler, Mussolini, Sztálin, Rommel vagy Szálasi, vagy akár Rajk, Gerő, Rákosi… De az is lehet: tudat alatt ő is szerette volna eltolni magától a közelmúlt borzalmait.
Presztízs MagazinÉn már a béke gyermeke voltam.
1950 márciusának közepén az a hír, hogy az akkor éppen ÉDOSZ-nak nevezett Fradi jobbhátvédje, bizonyos Rudas Ferenc, egy Postás elleni bajnoki meccsen, a fatribünös Üllői úti pályán a lábát törte, még a politikai lapokban is nagyobb terjedelmet kapott, mint a háborús visszaemlékezések. Bizonyos Rákosi Mátyás tömjénezése ömlött az oldalakról, ha meg az nem, még mindig ott volt „a nehézipar fejlesztésének elengedhetetlen fontossága”, vagy éppen az, hogy Soós Imre milyen remek volt a néhány héttel korábban bemutatott, Ludas Matyi című filmben.
A ház, amelynek lakói ugyancsak felettébb szerették a mozit, s amelynek egyik lakásába az ötvenes évek közepén csak a sámliról tudtam becsengetni, a Rákóczi út 56. volt.
Anyai nagyszüleim – Horváth Sándor és Erdélyi Júlia – laktak ott, akiket hetente egyszer vagy kétszer garantáltan meglátogattunk.
Inkább anyámmal, mint apámmal, hiszen utóbbit már régen bekebelezte a futballvilág.
Néha azért eljött ő is, de az már eseménynek számított.
Máig a fülemben cseng nagyanyám hangja: – Az ezüsttel terítünk ma, Sándor! Jön a Karcsi is…
„A Karcsi” aztán vagy jött, vagy nem – inkább nem, mint igen – de az ezüst maradt, ki tudhatta, hátha mégis betoppan.
Bennem fel sem vetődött, hogy „a Karcsi” akár én is lehetek, részint azért, mert csak „karcsikáztak”, részint azért, mert számomra édes mindegy volt, hogy nagyanyám felülmúlhatatlan túrógombócát ezüst vagy alumínium villával tömöm-e magamba.
Gondosan vigyázva persze arra, hogy degeszre ne egyem magam, hiszen akkor mi lesz a Ságodiék bonbonjával, nem is beszélve azokról a kivételes alkalmakról, amikor lefüleltem, hogy a Fóti Maca meg palacsintát sütött.
Presztízs MagazinA Rákóczi út 56. egy háromemeletes, nem tipikusan körfolyosós, de az emeletenkénti három lakás között amolyan közös fedett teraszokkal ellátott bérház volt, amelyet a családok – tavasztól a tél beálltáig – mintegy negyedik szobaként használtak.
Kitettek egy nagy asztalt – a viaszosvászon terítőn hatalmas rózsák virítottak, amelyen azért erősen fogott az idő, hiszen évről évre koptak a szirmai –, mindig volt rajta egy üvegkancsó háromnegyedig töltve csapvízzel, néhány csorba és hat, talán még a napóleoni időkből ottmaradt szék, amelyet kideríthetetlen okból egy-egy adott estén körülültek, hogy együtt vacsorázzanak.
Angyali békességben, barátságban, mondhatom kölcsönös szeretetben tették mindezt, az én református nagyszüleim és az emelet két echte zsidó családja, a Reiszék meg a Fótiék, a két asztalfőn Sándor nagyapámmal és a Reisz família fejével, Manó bácsival, akinél kedvesebb, tündéribb embert keveset ismertem életemben.
Amikor engem megpillantott, mindig úgy örült, mintha újra Orth Gyurit látta volna gólt lőni szívszerelme, az MTK – vagy a Hungária, a lényeg szempontjából teljesen mindegy – színeiben. Nagyapám akár féltékeny is lehetett volna Manó bácsira, hiszen őt meg minden a Ferencvároshoz kötötte, hosszú éveken át még komoly tisztsége is volt a zöld-fehéreknél.
Ő volt az úgynevezett B- közép vezére, vagy ahogyan nagyanyám nem csekély gúnnyal a hangjában rendre említette: „ A vén zászlótartó…”
Komoly alapja volt ennek, valóban nagyapám tiszte volt, hogy a B- közép centrumában állva a zászlót másfél órán át a magasba tartsa – és a mérkőzések diktálta legjobb pillanatokban lengesse – ezzel is jelezvén az ellenfél szurkolói felé a Fradi nagyságát, felsőbbrendűségét, tekintélyét, rangját és patináját. A legtöbb ellenfélnek bizony nem futotta saját zászlótartóra…
Természetéből, habitusából, magas, penge vékony, megnyújtott vonalzóra emlékeztető alakjából adódóan eleve az a típus volt, aki fantasztikus tekintélyt sugárzott magából.
Ha egy szobába belépett, ott egy csapásra csend lett, és mindenki arra figyelt, vajon, mint mond majd Horváth Sándor.
Nagyanyám volt talán az egyetlen, aki a szó szoros értelmében semmibe vette nagyapám zászlótartói rangját.
Presztízs MagazinSzületett dáma típus, aki a meccsekre is csak azért kísérte el „a Sándort”, hogy a legújabb kosztümjét, vagy kalapcsodáját felvonultassa, és megmutassa az Üllői úti pálya közönségének, ahol persze jól jött neki, hogy az urát végtelen tisztelet veszi körül, és a B- közép vezérének tiszteletéből fakadó fényből valamennyi – nem is kevés – rá is irányult.
A meccsről hazatérve viszont gyorsan megcserélődtek a szerepek.
– Ugyan, Sándor! Magát az Obitz Pipi mindig jobban érdekelte, mint az én marhapörköltöm! – hallom még mindig Juci nagyi hangját.
Őt a családban tilos volt nagymamának, s még inkább nagyinak szólítani, így lett az előkelő Júliából az inkább népies Juci, de az ügy érdekében még ezt is vállalta.
– A lábaimról már nem is beszélve… – tette hozzá szinte mindig. Igaz ezt már csak nagyon halkan, két felnőtt lánya felé hajolva mondta, mert az ő világukban az ilyen témákat érintve még erősen élt a „Nicht vor dem Kind” parancsa.
Amilyen erősen, legalább olyan feleslegesen.
Úgysem értettem volna, hogy mire gondol.
Öt, félig hatévesen sokkal jobban izgatott, hogy a Fótiék fiával, a nálam három, legfeljebb négy évvel, idősebb Tomival szoros barátságot kössek, hiszen ő már nagyfiúnak számított. Villanyvonatot kapott karácsonyra, és néha még gombfocizni is hajlandó volt velem.
Szerettem a Rákóczi út 56.-ba járni.
Jó volt ott, mert – legalább is velem – jók voltak az emberek.
Persze az is lehet, hogy csak a világ volt más.
Mindenki annak örült, hogy túlélte.
Ki „csak” a világháborút, ki Auschwitzot.
Utóbbi – így vagy úgy – a ház valamennyi lakóját érintette, hiszen az „56” olyan ház volt, amelyben az én famíliám kivételével csak zsidó származású emberek laktak.
A háború után a közeli EMKE-házból odaköltöző Horváthékat – erős a gyanúm, hogy nagyapám tekintélyt parancsoló fellépése, mindig végtelenül udvarias magatartása és szemrevaló külleme okán – azonnal befogadták, hiszen pusztán az a tény, hogy „a Sándor” amikor éppen nem zászlótartóskodott a Fradi-pályán, „civilben” a hajdani első magyar királyi betűnyomda cégvezetője volt az államosításokig, a szemükben olyan sokat nem jelentett.
A házban szinte mindenki összehasonlíthatatlanul vagyonosabb volt, mint ők. Manó bácsi 1948-ig egyenesen egy ékszerüzletet tulajdonolt és működtetett a Váci utcában. Élete egyik nagy fájdalma volt, hogy a ház névadójának számító üzlet sosem lehetett az övé.
Pedig ékszerüzlet volt az is…
A boltot Gyémántháznak hívták – a fölötte lévő emeletek, sőt, maga az egész ház innen örökölte a nevét – egyike volt Budapest legelőkelőbb ékszerszalonjainak.
Sajátságos módon mégsem ez az üzlet, vagy ennek az üzletnek a korhoz mért mérhetetlen gazdagsága lett a legendás ház veszte.
Nomen est omen, a Rákóczi út 56.-ot 1956 novemberének közepén két szovjet tank rombolta porig.
Két, akkori szóhasználattal élve, huligánnak az az ötlete támadt, hogy benéz egy kicsit az üresen maradt üzletbe, hátha maradt ott néhány jegy-, pecsét, vagy karikagyűrű, de ha az nem is, legalább egy nyaklánc.
Ennél már csak az volt rosszabb ötlet, hogy Molotov-koktéllal – a fiatalabbak kedvéért: az egyik leghatékonyabb eszköz volt a páncélozott járművek, tankok kiiktatásához (nem kellett más hozzá, mint egy üveg, amelyet benzinnel és petróleummal töltöttek meg, a végére egy rongydarabot csavartak, ami a becsapódás pillanatában berobbantotta az üvegben lévő anyagot) – felrobbantottak két, éppen a Gyémántház előtt álló szovjet tankot, melyek pillanatok alatt teljesen kiégtek.
A megtorlás nem maradt el.
Hamarosan két újabb tank jelent meg, csöveiket a Gyémántházra irányították és elementáris erejű lövéseket adtak le az épületre.
A lakók – köztük nagyapám, nagyanyám, a velük élő másik Horváth lány, keresztanyám és nagynéném Zsuzsi – hanyatt-homlok menekültek le az utcára. A tankok rájuk nem lőttek, csak a házra.
A Rákóczi úton állva tehetetlenül nézték, hogyan megy tönkre mindenük.
Az életük leginkább.
Zsuzsi – majd ő megmutatja alapon – még tett egy kísérletet, hogy a lángokban álló ház második emeletén lévő lakásból valamit kimentsen, de csak az elsőig jutott. Beszakadt alatta a padló, és ő a pincéig zuhant.
Kisebb sérülésekkel megúszta, a lakásban viszont minden – a házzal együtt – leomlott és porig égett.
Nagyapám még évtizedek múltán is könnyes szemmel mesélte, ahogy álltak az Osváth utca sarkán, és tehetetlenül nézték, amint a tűz éppen az ő lakásukig ért, és ahonnan a könyvtára – több mint ezer darabos gyűjteménye volt, a legtöbb közülük bőr- vagy halinakötésben, hiszen beosztásánál fogva az első példányokból kapott mindig tiszteletpéldányt – lángolva hullt a mélybe.
Néhány példány közvetlenül a lábuk elé.
Egyik percről a másikra jómódú polgárcsaládból földönfutókká lettek.
Mi már akkor, 1953 óta, az akkori Káplár (ma Tizedes) utcában laktunk, Budán.
Alig múltam hatéves, de az a néhány perc egy életre úgy belém vésődött, mint az intarzia mintája a bútorlapokba.
Csengettek.
Anyám, és valami véletlen okán apám is otthon volt, én meg közöttük lábatlankodtam.
Apám nyitott ajtót, ahol nagyanyám és nagyapám állt, egyetlen szatyorral a kezükben.
– Tönkrementünk, gyerekek… Annyink maradt, amit rajtunk láttok – mondta nagyapám, és életemben először akkor láttam könnycseppet lecsordulni ennek a végtelenül büszke, mindig egyenes tartású, rendíthetetlen és rettenthetetlen embernek az arcán.
Apámék pontosan tudták – nekem halvány fogalmam nem volt –, hogy milyen nagy a baj.
Talán csak a hatévesek tiszta őszintesége és romlatlansága mondatta velem:
– De jó, hogy itt vagytok, nagypapa! Mesélsz nekem Blum Zoliról? …
Átlag: 5