Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Pannon Presztízs Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Pannon Presztízs Magazint! Keresse az újságárusoknál a Pannon Presztízs Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

„…és hatvanegy-két-hár-négy-öt-hat-hét-hatvannyolc!”

A fások, a „csöcsös” labdák és azok a bizonyos Feri bácsik

Lakat T. Károly | FORTEPAN | 2016.08.06. |
„…és hatvanegy-két-hár-négy-öt-hat-hét-hatvannyolc!”
Irgalmatlanul hosszú és pokolian nehéz út vezet addig, amíg valakinek a képe keretbe foglalva felkerülhet a magyar futball Pantheonjának képzeletbeli falára. Ha a tehetségből, a veleszületett adottságokból, az alapvető zsenialitásból indulunk ki, akkor még mindig nem tartunk sehol, hiszen a mára futballikonokká lett nagyságokon kívül a felsorolt adottságok mondhatni mindegyikével több százan rendelkeztek még azokban a bizonyos „császári” időkben – mégsem lett belőlük semmi. Vagy teljesen eltűntek, vagy megragadtak egy olyan szinten, amely meg sem közelítette azokat a magasságokat, ahová eljuthattak volna.
Akik a Puskásékat követő, úgynevezett Ezüstcsapat feltűnésétől kezdve követik nyomon a magyar futball eseményeit, egészen biztos, hogy fejből felsorolnak minimum öt csapatra való olyan futballistát, akikből akár ötvenszeres válogatott is lehetett volna, mégsem jutottak tovább a „nagy ígéret, komoly tehetség” státuszánál. Sas Gyulától Becsei Józsefen, Radics Jánoson át az Újpest egy Karácsonyi nevű futballistájáig könyvoldalakat lehetne megtölteni olyan játékosok neveivel, akiknek pályafutása torzó maradt. A jók (hogy a legjobbakról most ne is beszéljek) közé csak azok tudtak besorolni és közöttük megmaradni, akik egyéb emberi adottságaik és tulajdonságaik tekintetében is „NB I- esek” voltak.
1958 és 1974 között Magyarországon egyszerre volt nagyon könnyű és nagyon nehéz futballistává válni.
Könnyű volt azért, mert maga a sportág hihetetlen népszerűségnek örvendett az országban. Kis túlzással ki lehet jelenteni: mindenki futballozott. Megszámlálhatatlan rendű és rangú futballcsapat működött az országban. A Fradin, a Vasason, az Újpesten, a Bp. Honvédon, az MTK-n (most szigorúan csak a tárgyalt kor legmagasabban jegyzett gárdáit említem) kívül volt csapatuk a fodrászoknak, a vizeseknek, a gázosoknak, a telefongyáriaknak, a pékeknek, a kórházaknak, a fásoknak, a szeneseknek, a szövőgyáriaknak. A hazánkban élő görögöknek, a taxisoknak, az ipari tanulóknak, a buszsofőröknek, a sörösöknek, a postajavítóknak, a növényolajiparban dolgozóknak, s még vagy száz szakma képviselőinek, és akkor még egy lépés nem sok, de annyit sem tettem Budapest határain kívülre!
Félreértés ne essék, a taxisok teszem azt a pékekkel nem amolyan hobbimeccseket, „kövérek-soványak”, „nősek-nőtlenek” alapon szerveződő bulipartikat játszottak, hanem a legszabályosabb bajnokságban, a legszabályosabb bajnoki találkozók keretében küzdöttek a legszabályosabb bajnoki pontokért.
Presztízs MagazinLétezett a legalacsonyabb osztály, az úgynevezett Kerületi Bajnokság szintje. Ezt követte az a BLSZ- bajnokság, amelynek a legfényesebb futballidőkben öt osztálya is volt (a kerületi bajnokságot megnyerő gárdák a BLSZ V-be jutottak, s ha ott is bajnokok tudtak lenni, akkor léphettek a BLSZ IV- be, és így tovább). Aztán jött a mindig változó csoport- és csapatlétszámot felvonultató NB III, majd az NB II, az NB I B, s végül az élvonal, vagyis az NB I.
Vidékről ugyanezt az utat a szintén többszintű járási, utána a megyei bajnokságok megjárása (és megnyerése) után lehetett megtenni, majd az NB III, az NB II, az NB I B sorrendben a legjobbaknak már azonos volt a sorsuk, a feladatuk és az útjuk fővárosi társaikéval.
Hihetetlenül népszerű volt az öregfiúk bajnoksága is. A tárgyalt korszakban előfordult olyan esztendő, amikor Budapesten belül nyolc csoportban egyenként 14-14 résztvevővel rendezték meg ezt a bajnoki sorozatot. A szurkolók szintén nagyon szerették, hiszen azokat láthatták újra meccs közben, akik néhány évvel korábban még a nagy kedvenceik voltak az első csapatok mezeiben.
Senkit nem érdekelt, hogy a hajuk megritkult, a lábuk már nehezebben engedelmeskedett a labdának, hogy egy-egy ritka kivételtől eltekintve a középcsatár vagy a középhátvéd nem a labdát dugta a meze alá, hanem jelentős pocakja volt, a hangsúly az együttléten, a közös élményen, az emlékek felidézésén, a múlt újraélésén (és egy kicsit azért magán a játékon is) volt.
Az öregfiúk csapatokba néha nehezebben lehetett bekerülni, mint a felnőtt I.-be, mert az önkéntes vagy kényszerű visszavonulása után szinte senki sem tudott elszakadni a futballpályáktól. Mindenki ragaszkodott az addig megszokott és megszeretett öltözői légkörhöz, a közösséghez, a csapathoz, a szurkolókhoz. Egy jó csel, egy gól, egy szép védés után újra lehetett egy kis tapsot kapni, a meccs után pedig annyi sört vagy fröccsöt ihatott az ember, amennyit csak akart, hiszen ő már „öregfiú”!
És megkerülhetetlenül ott voltak a „csak futballozunk egy jót” kategóriába tartozó tömegek.
Mert a futballélet pezsgett, virult és virágzott, a legalacsonyabb szinteken is.
Nem volt gyár, amelyiknek ne lett volna brigádbajnoksága, üzemi derbije (ezeket játszhatták kis- és nagypályán egyaránt). Az akkoriban rendkívül erős szakszervezetek büdzséjéből a sportra, s azon belül a futballra mindig jutott pénz, voltak, akik az élvonalbeli futballt támogatták jelentős összegekkel, voltak, amelyek megmaradnak házi szinten, saját üzemeik, gyáraik vállalati keretein belül.
A futball szempontjából az igazán sorsdöntő kérdés mégis az: hogyan juthatott el valaki egyáltalán odáig, hogy elérkezzen az áhított és istenáldotta pillanat, amikor „egy bácsi” (ez az esetek döntő többségében egy működő futballcsapat intézője volt) azt mondta neki: „Kisfiam, holnapra csináltass magadról két igazolványképet, menj el a sportorvosi vizsgálatra, mert leigazolunk!”.
A nehézségek ott kezdődtek, hogy „holnapra” akkoriban nem lehetett igazolványképet csináltatni, hiszen azt még a jobb fényképészek is két-három napos határidőre vállalták, de ezt valahogy lesírta az ember.
Sportorvosi vizsgálatra a Kállai Éva utcai orvosi rendelőbe kellett menni, a pecsétet egy vérnyomásmérés és tíz guggolás árán simán megadták. Miután az intéző bácsi a szövetségben kiváltotta, kitöltötte a kék színű Igazolás feliratú könyvecskét, már csak a fényképet kellett a megfelelő helyre ragasztani, hogy bajnoki mérkőzés lejátszására kész futballista váljék belőled.
Jó, akkor még mindig be kellett kerülnöd a csapatba, de már „hivatalos játékos” voltál, beléptél a futballpálya kapuján, teljes joggal használtad az öltözőben a néha meleg, de gyakrabban hideg vizet.
Korrajzzal ér fel persze az út is, ahogy, és ameddig az „intéző bácsi” klasszikus mondatáig valaki azokban az években eljutott.
Presztízs MagazinA személyes példa, ha szerénytelennek tűnik is, de néha illusztratívabban adja vissza a lényeget, mintha általánosságban beszélünk ugyanarról. Így legyen szabad elmondanom: edző családjában nőttem fel, nem hiszem, hogy különösebb gondot jelentett volna, ha megkérem édesapámat, ugyan szóljon már valakinek a Fradiban, mert ott szeretnék futballozni.
Ilyen mondat részint nem jött volna ki a számon, részint ha ki is jön, apám úgy engedi el a füle mellett, mintha nem is mondtam volna semmit. Azokban az időkben a „szóljál már valakinek” kezdetű mondatoknak a futballban egyszerűen nem volt értékük! Ezzel szemben (a jelennel szöges ellentétben) a legcsekélyebb gondot sem okozott egy futballozni akaró srácnak, hogy álmait megvalósítsa.
Mi egy kis budai utcában laktunk, s ha most, úgy fél évszázad múltán visszagondolok, százméteres körzetben legalább tíz olyan helyszínre emlékszem, ahol futballozni lehetett.
Egyérintőzhettél az akkor még Káplárnak hívott (ma Tizedes) utca háza előtt a házfal és az útszélére ültetett fa jelentette kapukra; lábteniszezhettél a Kisrókus utca betonjára felfestett pályán, és rendezhettél fejelő-bajnokságot ugyanott. Egy háznyira ott volt a Baka téri grund, mely kiválóan alkalmas volt a 6-6 elleni szabályos kiskapus játékra, téglákkal kijelölt kapukra. Adott volt a száz méterrel odébb lévő Marczibányi téri iskola mindig nyitva lévő tornaterme, de még inkább az iskola udvara, szabályos kézilabdapályával és kézilabdakapukkal (rajtuk háló!). Vagy az ötvenméternyire működő Rákóczi Gimnázium (ide volt a legnehezebb belógni) szintén a kispályás focira remek kézilabdaplaccával, s – szándékosan utoljára hagyva –, ott volt a fő „futball-paradicsom”, a Marczibányi tér a maga kohósalakos (annál durvább és annál feketébb salak nem hiszem, hogy létezik, ha az ember becsúszott, a bőr garantáltan a húsig horzsolódott le a combja külső oldaláról) pályájával. Ott lehetett nagypályázni; Viktóriázni (a mai generáció talán már a kifejezést sem ismeri, a játék lényege: félpályán, két csapat között, de csak egy kapura megy a játék, azaz mindenkinek ugyanabban a kapuba kell betalálni), a röplabda-pályán a lábtenisznek egy egészen sajátos változatát űzni, hiszen a labdát nem a tenisz, hanem a röplabda magasságra beállított háló felett kellett átjuttatni.
Egy futballozni igazán akaró kissrác azokban az időkben nem tudott nem futballistává válni. Lehet, hogy csak az iskolai csapatig vitte, lehet, hogy válogatott játékos lett belőle, a lényeg, hogy a lehetőség minden szinten adott volt a számára.
Ma, ha az unokáimmal passzolgatni akarok egy kicsit, akkor (ugyanabból a lakásból indulva) a legközelebbi erre minden szempontból alkalmas terület a margitszigeti nagy füves terület, vagy a Hűvösvölgyi Nagyrét.
Több mint tipikus egyébként az is, ahogy abban az időben a csapatok „játékost” igazoltak. Egy késő nyári délutánon, alig néhány nappal az iskolakezdés előtt, éppen a „Marczi” nagypályáján játszottunk Káplár utca, Keleti Károly utca–Retek utca, Garas utca meccset, és észre sem vettük, hogy az a bizonyos „bácsi” javában néz minket. A meccs végén aztán odajött hozzánk, s elmondta, hogy ő a Statisztika Petőfi nevű BLSZ- csapat intézője (külön mesét érdemelne, hogy a magyar futballban a legfelsőbb szintektől a legalsókig milyen szerepük volt a ma már nem létező intézőknek). Miután gárdája a BLSZ II- ből a BLSZ I-be jutott, csak akkor indulhat az új bajnokságban, ha úttörőcsapatot (akkoriban még „kölyök” volt a neve) is szerepeltet. Miután ez addig nem volt kötelező, ők meg nem számítottak arra, hogy feljutnak, most itt állnak a legnagyobb bajban, mert „kell egy csapat”.
Amíg élek, nem felejtem el: tizenhatunknak mondta, hogy „holnapra két fénykép, sportorvosi…”, ami aztán pontosan ebben a sorrendben meg is történt. Szeptember 5-én pedig, mint a Statisztika Petőfi hivatalos kölyökcsapata, lejátszottuk életünk első bajnoki mérkőzését az Óbudai Goldberger ellen (4-1). Csütörtök délután egy jót focizni mentem le a térre, vasárnap délelőtt 11-re már meg volt az első bajnokim és az első bajnoki gólom.
Erős a gyanúm, azokból az évekből mindenkinek van legalább egy ilyen története, mert azokban az években így mentek a dolgok a magyar labdarúgásban, pontosabban annak a leges-legmélyén…
 
(A régi futballpályákról szóló emlékezést a következő számunkban folytatjuk.)
Átlag: 5