Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Pannon Presztízs Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Pannon Presztízs Magazint! Keresse az újságárusoknál a Pannon Presztízs Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

A karácsonyfadísz-készítő meséje

Akinek minden napja, s aminek minden lapja ünnep

dr. Szász Adrián | ifj. Nagy György | 2020.03.25. |
A karácsonyfadísz-készítő meséje
A karácsonyi angyalok élete sem csak szárnyalás, bizony nekik is meg kell tanulniuk legyőzni a sors által eléjük gördített akadályokat. Van, hogy többet is, mint gondolnánk. Ám ha jól küzdenek, előbb-utóbb jön valami, amibe kapaszkodva felülemelkedhetnek még az igazán „angyalt próbáló” helyzeteken is. Szabó Lajos, a Szabó Üveg Kft. 87 éves tulajdonosa gyermekként átvészelt egy háborút, majd – már feleségével, Mariannával az oldalán – igen nehéz körülmények között, 1963-tól felépített egy saját vállalkozást. Amit a rendszerváltozás pillanatok alatt elsöpört. Más már a nyugdíjas éveire készül, amikor ők ketten a nulláról újrakezdték: karácsonyfadísz-készítőként váltak sokak ünnepeinek ékesítőivé. Marianna tavaly váratlanul – karácsony előtt néhány nappal – angyalból angyallá változott, azóta Lajos (nem is írom, hogy bácsi, mert annyira fiatalos) egyedül áll helyt a tárnoki üzemben. A telephelyen él, még a hálószobája is a bemutatóteremből nyílik. „Otthonába” november elejétől karácsonyig idén is szeretettel vár – bárkit…
Presztízs MagazinAz ünnepek előtti időszakban tartja ugyanis a cég a hagyományos éves vásárát, ilyenkor – előzetes jelzéssel – gyárlátogatásra is be lehet jelentkezni hozzájuk. A gyerekek akár saját üveggömbdíszt is készíthetnek maguknak a helyszínen. A programok lebonyolításában a család tekintélyes része közreműködik: Lajos lánya és veje, valamint két fiúunokája (az öt unoka és két dédunoka közül) is szorgalmasan ügyködik a vállalkozásban. – Dolgoznak, mint a muraközi lovak – kacsint Lajos, jelezve, hogy a hasonlatot bóknak szánja –, még a vejem is, aki cukrász, de esztergál, hegeszt, mindent megcsinál! Korábban sok exportlehetőségünk volt, még Hongkongba is szállítottunk; büszke voltam rá, hogy ők mindent idehoznak, mi meg visszük nekik a díszeket. De most már főleg a belföldi piacra dolgozunk. A legkisebb pöttyöt is kézzel rakjuk fel a kis gömbökre, s ha van annyi időnk, egyedi dekorációval is ellátjuk őket. Kiállítottunk anno egy milánói vásárban, ahol a helyiek pénzért, mi meg ingyen feliratoztuk a díszeket személyes üzenettel – énekelve álltak sorba érte az olaszok! De valaha kamionszám vittük még Ausztráliába is a termékeket, csak aztán a kínaiak – akik amúgy roppant ügyesek – „tönkretették” a szakmát. Hálaistennek így is évről évre elkészülhet nálunk pár százezer darab, s van, aki a nagy-magyarországosért, más a repesztett lakkos speciális díszemért van oda. Szibériából pedig például a szentképes változatokért érkeznek a köszönőlevelek. 
 
Műbársonyos forradalom
 
Presztízs MagazinItt tart ma a Szabó Üveg, de a jelen – e vállalkozás esetében különösen – a múlttal együtt érdekes. 56 éve a budai házuk pincéjéből – szó szerint mélyről – indultak, műbársonyozóként. A gépésztechnikus végzettségű Lajos felvonógyárban dolgozott mint tervező, Marianna pedig, akivel ekkor már öt éve voltak házasok, textiltechnikusként segítette őt. – A feleségem fantasztikusan kitartó ember volt – emlékezik a férj elérzékenyülve. – Még a harmadik emeleten laktunk, amikor esőkabátokat hegesztett otthon egy géppel, megszállottan dolgozott, éjjelente három-négy órákat aludt. 11 után szóltam neki, hogy „fejezd be, mert már nem bírod”, mire ő ellenkezett, mondom, akkor kidobom a gépből a biztosítékot. Csak nem hagyta abba, így a nyitott ablakon át tényleg kihajítottam. Erre ő lement egy zseblámpával, megkereste, és folytatta… Nem volt számára lehetetlen, az apja belvárosi cipészüzemének az államosítása után a padlóról álltak fel, és nem volt olyan koszos-piszkos munka, amit becsülettel el ne végzett volna! Pedig amikor indultunk, két társaságot volt divat szidni Magyarországon: a patyolatot meg a maszekokat – repít vissza az időben a magát később játékgyártó kisiparossá fejlesztő mester. Előtte főként csomagolóanyagokat készítettek, de a nevükhöz köthető a régen minden második autó kalaptartóján látható „bólogató kutya” hazai gyártása is. 
 
Vállfákat is vontak be műbársonnyal, a legkülönbözőbb színekben – erre úgy lett holland megrendelőjük, hogy az úr egy esős őszi napon besétált az exportvállalathoz, ahol ilyenre akasztotta fel a kabátját. Majd annyit rendelt belőle, hogy hét alkalmazottat is fel tudtak venni Szabóék. Ám jött a tragédia: a partner autóbalesetben meghalt, így ugrott a biznisz. A házaspár gürcölt tovább, de mire kialakult a „szocialista” vevőkör, jött a rendszerváltozás, ami sokaknak új kaput nyitott, de nekik szinte 24 óra alatt bezárta a régi piacot. – Szerencsére még a 80-as években vettem pár lerobbant gépet olcsón a Tungsram-gyárból, amiket átalakítottam olyanná, hogy félkész üveggömbökből díszgömböket tudjak készíteni – meséli tovább a történetet Lajos. – Volt olyan berendezés is, amivel ezüstözni tudtunk, így jött az ötlet: miért ne csinálhatnánk karácsonyfadíszeket? Mert hiába szeretik sokan – főleg ma már – a matt díszeket, az emberek karácsonykor elsősorban a fényes csillogásra vágynak, ehhez pedig megvolt a megfelelő technikánk. Közben autodidakta módon kitanultam az üveggyártást, eleinte összevissza égettem magam. Azt hittem, az üveg is csak egy anyag, mint a műanyag, pedig nem. Itt az ember sem tudja, meg az üveg sem tudja sokszor, mit kellene csinálnia… 
 
A vállalkozás lelke
 
Presztízs MagazinA mesterség kitanulása is kitartó próbálkozást igényelt tehát, és a további váratlan csapások sem kerülték el a szerencsére mindig újra talpra álló vállalkozást. Sok más mellett autókhoz cseresznyeizzókat gyártó gépet is tervezett át úgy Lajos, hogy azzal hétcentis angyalkákat készíthessen. Ám amikor néhány évvel ezelőtt kigyulladt a műhelyük, hét saját maga által épített, felbecsülhetetlen – pénzbeli és eszmei – értékű gépe is leégett, odaveszett… – Húsz évembe telt létrehozni őket, és még most is ott hevernek a díszek, amiket már nem tudtam befejezni velük – mutat az egyik gyártóterem felé a fejét csóválva. – Nyolcvanhét éves vagyok, kedvem még lenne is, ám időm meg erőm már aligha lesz újra megcsinálni őket. Most inkább egy egyedi ezüstöző berendezésen dolgozom, hogy az időigényes folyamatokon valamicskét gyorsíthassunk. Nagyon sokszor újrakezdtük – gondolkodik el. – És a feleségem mindig azon aggódott, hogy hogyan fizetjük ki az alkalmazottakat, ha tönkremegyünk. Hogy akkor mi lesz az emberekkel, hova mennek majd… Igazából az a pénzünk is elfogyott, ami már nem volt, mire létrejött a mostani telephely, és – a házunkat is eladva– ideköltöztünk.
 
Lajos vallja, hogy a vállalkozás lelkét Marianna adta – hiánya ellenére, vagy épp azért – jól esik neki beszélni. – Minden előképzettség nélkül állított elő a díszekhez különleges színeket. Tudta, hogy a szín adja a díszt. Ha kellett, hetekig kísérletezett, úgy nézte, hogy ez is divat, mint a ruháknál. Jöttek az új autók, azoknak a színeit figyelte, s amelyiket kiszúrta, azt megalkotta a műhelyben. Bizonyos készítőket meghívtak Frankfurtba egy trendkiállításra, az újdonságaikat bemutatni. Odament a szervezőkhöz azzal, hogy „magyarok vagyunk, először járunk itt, szeretnénk bejutni. Nem baj, ha nincs hely, ha valaki két nappal előtte lemondja, mi akkor is felkészülünk, és jövünk!” És egyszer csak hívtak. Már az első évben 28 díszünket kiállították, a német gyártók pedig csak lestek, hogy kik vagyunk. Aztán megismerték a munkánkat, szerepeltünk a kinti sajtóban, azóta tavasszal mindig küldenek új füzetet a divatos színekről, és német gyártól is tudunk beszerezni speciális festékeket, szóval könnyebb a dolgunk.
 
És a mester mesél…
 
Presztízs MagazinMindez jól mutatja az elhivatottságot, amelyet mindvégig mindketten hozzátettek a közös boldoguláshoz. Mert Lajos is jó értelemben véve nyughatatlan típus, akit mindig visz valami előre: – Nem lehet megfogalmazni, mi az, ami űzi-hajtja az embert. A mai napig előfordul, hogy éjjel eszembe jut valami, felkelek, kimegyek a műhelybe és kipróbálom. A korábbi éjjeliőrünk mondogatta: „Szabó úr, láttam, már megint egész éjjel dolgozott”. 75 évesen kezdtem el esztergálni is, mert nem tudtam esztergályost fizetni. De az igazi „világszabadalmak” félálomban jönnek, olyankor nem értem, a „sok hülyének” ez eddig hogyhogy nem jutott eszébe? Aztán reggel rájövök, mekkora marhaságot találtam ki, és még én néztem le a többieket! Mert hiába működik valami félálomban, az még nem a valóság. Talán mindezt otthonról hoztam – véli megtalálni a titok nyitját, miután rákérdezek. – Édesanyám mindig mondta édesapámnak, aki nem tudott lassan menni, hogy „nézd, már megint szalad! Hova szaladsz?”. És én is mindig rohanok, ez egy adottság. Ha bezárom az agyam, s nem gondolok semmire, egy perc múlva úgyis megint jön valami, ami sarkall, ami nem hagy nyugton. 
 
Nem tudom félbeszakítani a mestert, annyira érdekes az, amit – és ahogyan – mesél. Pláne a személyes múltjáról, mert abból az is kiderül, mi tette olyan állhatatossá, amilyen. És hogy a gondviselés már akkor is vele volt, amikor még nem Mariannával viselték egymás gondját, hanem „csak” a szülei az övét. – Mátészalkán laktunk, s Debrecenbe jártam iskolába. Faipari technikus szerettem volna lenni, mert egy srác, aki annak tanult, mindig olyan szép kék bársonysapkával a fején jött haza a nyári szünetre, amire hatalmas cizellált aranybetűkkel az iskola monogramja volt felírva. De a közelünkben nem volt ilyen iskola. A gépész szakra 35 diákot vettek fel, én a 36. lettem, pont kiestem. Aztán kaptam egy papírt, hogy indítanak még egy osztályt. Ez is úgy oldódott meg, hogy a bajból az utolsó pillanatban kihúzott valami! 
 
Presztízs MagazinVisszajutunk az egyik legtragikusabb emléksorozatig, amely események átélése azonban később is mindig reményt adhatott a nehéz pillanatokban. – Édesapám anyakönyvvezető volt, és mikor visszakaptuk Erdélyt, Szatmárnémetibe költöztünk. Ott ért a háború, a partizánok már fent a hegyekben lőtték az embereket. Apámat elvitték katonának, s minket két szekérnyi holmival Pusztadarócra költöztettek a nagybátyámhoz. A borzalmas felszabadításkor az összes értékünket – ágybetétet, varrógépet, rádiót – elvették. Egy éjszaka meg is támadtak, el akartak vinni robotra, s ahogy menekültünk, lőttek utánunk. Ma is emlékszem a lövések hangjára. Végül átjöttünk a nagyanyámhoz Tyukodra, egy picike szobába öten. Majd édesapám letette a fegyvert, és két héten át gyalogolt hazáig, de megtalált minket – hajtja le, majd emeli fel újra a fejét Szabó úr, ahogy oly sokszor az élete során. Ma pedig mindazt, amit átélt, kicsiny gömbökké formálja, s díszként az emberek karácsonyfáira helyezi. És miközben ő idelent afféle földi angyal nekünk, őrá odafentről egy másik – egy igazi – angyal vigyáz… 
 
 
Presztízs MagazinA díszek és Amerika
„Az USA a legnagyobb felvevőpiac, de az európai ízlés ott nem él meg. Ők csúnya, gagyi dolgokat tesznek a fákra – fantasztikus minőségben! Sosem feledem, hogy amikor lelőtték Kennedy-t, olyan sószórót csináltak, amiben benne volt a három golyó helye” – nevet Lajos.
 
A díszek és Kína
„A frankfurti kiállításra hosszú évekig jártunk. Egyszer jött egy elegáns, feketehajú hölgy világos kosztümben, két nyakkendős, sötét ruhás úrral. Kínaiak. Standról standra jártak egy jegyzetfüzettel, felírták, kinek mire van szüksége. Mert azt majd ők szállítják. Járták a világ vásárait, és pontról pontra listázták az igényeket, ezért is tarthatnak ott, ahol.” – véli a mester.
Még nincs értékelve