Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Pannon Presztízs Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Pannon Presztízs Magazint! Keresse az újságárusoknál a Pannon Presztízs Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

Megjött apuci!

Az egészségről

Sz.A. | Profimédia-Red Dot | 2021.02.11. |
apa, apablog, apaság
Megjött apuci!
Csak egészség legyen, kisfiam! Nagymamámtól és édesanyámtól gyakran hallottam ezt a mondatot, és szerintem sokak nagymamája és édesanyja mondogatja ugyanezt időről időre. Fiatalon, amikor a fantázia szárnyal, a tank tele és csurig a padlás önbizalommal, az ember nem egészségre vágyik, azt magától értetődőnek tartja, mondhatni, járulékos kedvezmény a tinédzserkorhoz. Kösz, anyu, de inkább a lottóötöst kérem! Aztán felnő az ember, lesznek ilyen-olyan bajai, és kezdi átértékelni a helyzetet. Ha pedig gyermeke születik, akinek az egészségét fehér köpenyes idegenekre kell bíznia, a villám erejével hasít belé a demagógnak hitt felismerés, hogy kell a francnak a lottóötös – csak egészség legyen!
Még meg sem született a gyerek, amikor először fordult elő, hogy a babavárós rózsaszín felhőinket az élet sötétre satírozta. Gond volt a méhlepénnyel, túl korán kezdett öregedni. Az okát a mai napig nem tudjuk, de a terhesség utolsó két hónapja szó szerint vészterhes volt, minden nap azzal keltünk és feküdtünk, hogy megint közelebb jutottunk a célhoz anélkül, hogy megtörtént volna a baj, amitől annyira féltünk. Hálaistennek egészségesen született meg a kisfiunk, aki kitartott bent majdnem az előirányzott ideig, de már akkor megtapasztaltuk, hogy milyen az igazi, szívbe markoló aggódás. Ami nem olyan, mint amikor amiatt idegeskedsz, hogy vajon sikerül-e a rettegett szigorlat, vagy hogy mennyibe fog fájni az alkatrészcsere az autón. Nem, szülőként az ember találkozik az aggódás magasabb dimenziójával.
 
– Nyugi, ez innentől mindig így lesz – kaptuk meg a nálunk rutinosabb, már gyakorlott szülőktől. Úgy tűnik, apaként és anyaként kötelező megosztani az otthonunkat az aggódással. Olyan, mint egy rossz albérlő, akit nem lehet csak úgy kitenni az utcára. Nálunk például kitartóan duruzsolt a fülünkbe a fiunk születése óta folyamatosan, ugyanis már a legelső vizsgálaton kiderült, hogy valószínűleg szükség lesz egy műtétre. Nem szállt le az egyik here, amit kétéves korig illik lehozni – ha magától nem jön, akkor a sebészi szike erejével. Először olyan távolinak tűnik az egész, két év sok idő, hol van az még?! De azért végig ott munkált az ember agyában az elkerülhetetlen, mint mikor hallod, hogy az autóban kattog valami, és hiába gurul szépen, sejted, hogy mi lesz a vége.
 
Persze nyugtattak minket, hogy ó, ez csak rutinműtét, fél óráig sem tart, még bent aludni sem kell a kórházban, reggel megyünk és délután már mehetünk is haza. Úgy is lett, de szülőként irtó nehéz feldolgozni, hogy a 23 hónapos fiadat elaltatják, aztán elviszik oda, ahová te nem tarthatsz vele, hogy aztán felvágják. Oké, ez így eléggé ridegen hangzik, mint valami pszichothriller, de lecsupaszítva végül is tényleg ez történt. Az egésznek ráadásul adott egy furcsa csavart a koronavírus-járvány, ami miatt csak az egyik szülő tartózkodhatott a kórház épületében. 
 
Nem volt sok kérdés, hogy annak az egynek az anyának kell lennie. Imádom a fiamat, és hiszem, hogy ő is csípi a búrámat, jókat bandázunk együtt, de ha megnyugvásra van szüksége, akkor anya az első, és ez így természetes. Nem mondom, hogy néha nem fáj ez a másodhegedűs szerep, de azzal a kötődéssel, ami anya és gyermeke között kialakul a pocakban töltött kilenc hónap alatt és utána, lehetetlen versenyezni. És normál esetben nem is kell. 
 
Presztízs MagazinSzóval adtam egy puszit a fiamnak a kórház bejárata előtt, amikor ő még nem sejtette, hogy mi következik majd, és csak álltam ott néhány percig némán, miután becsukódott mögöttük a hatalmas, kopott, sárgás kapuajtó. Ilyenkor azért sok minden átfut az ember agyán, ami nem egy könnyed, délutáni családi vígjáték témája, ráadásul közben eszeveszetten magatehetetlennek és magányosnak éreztem magam. Legszívesebben egy tapodtat sem mozdultam volna az ajtó elől, mint a kutya, akit kikötnek a bolt elé, és szuggerálja a bejáratot, mikor jön végre a gazdi. Végül azonban hazamentem, mert alsó hangon félnapos programra lehetett számítani, és ezt diktálta az észszerűség, meg az utca másik oldalán lármát verő légkalapács. Otthon próbáltam dolgozni, de idegőrlő volt, hogy nem lehetek a fiam mellett, és folyton az járt a fejemben, hogy amikor felébred, nem leszek ott, és kvázi cserbenhagytam. Elég szar érzés volt.
 
A kórházban mellette lenni sem lehetett könnyű, látni, ahogy fájdalmasan felsír, és mondogatja, hogy kuki, kuki, kuki, rámutatva a lényegre, hogy hol bántották. Nem irigyeltem a feleségemet sem, akinek az elcsukló hangján éreztem a telefonban leadott helyzetjelentés közben, hogy próbálja tartani magát, de már megrepedt a mécses. A fiunk a nap 99 százalékában olyan, mint egy felhúzott Duracell-nyuszi, egyfolytában futkározik, dumál, és néha azért szívesen megnyomnánk rajta a képzeletbeli pause gombot. De a műtét napján, amikor hazavittük, elesett volt, csendes, csak elfeküdt a kanapén a nappaliban, és bújt hozzánk. Megviselte őt is és minket is. 
 
Másnap persze már a régi volt, ezek a kis krapekok gyorsan regenerálódnak, és most, hogy már több mint egy hét eltelt a műtét óta, csupán egy gyógyulóban lévő heg jelzi, hogy mi történt. Remélhetőleg ő nem is fog emlékezni az egészre felnőttkorában, mi viszont biztos, hogy sosem feledjük el azt a napot, amikor megértettük, miért az egészség a legnagyobb ajándék a világon. Főleg, ha az ember gyerekéről van szó.
Még nincs értékelve