Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Pannon Presztízs Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Pannon Presztízs Magazint! Keresse az újságárusoknál a Pannon Presztízs Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

Zwackcina

„Bármi történjen is az életben, mindig embernek kell maradni.”

László Nicole | ifj. Nagy György | 2021.04.19. |
Unicum, Zwack Sándor
Zwackcina
Neve: Zwack Sándor Születési helye: Firenze Idő: 1974. május 18. (még kölyök, és naná, hogy egy hedonista Bika) Külső: 186 centi magas, barna hajú, kék szemű, pimaszul jóképű Beszélt nyelvek: magyar, angol, olasz anyanyelvi szinten, német és spanyol igen-igen jól, portugál és francia társalgási szinten (szerintem Bábelben zűrzavar esetén őt hívják tolmácsnak)
A futásban és az írásban az a közös, hogy a két ellentétes pólusú hangulat a legjobb katalizátor mindkettő számára. Futni egészen remek feldobott jókedvben, mikor az ember végigrepül a kilométereken, ugyanakkor roppant célravezető és hasznos dühödt elkeseredettség esetén is, mert a napi penzum befejezésére a futócipőnk mögött hagyjuk a feszültséget, sőt szerencsés esetben egy komplett kis megoldókulccsal a tarsolyunkban megyünk zuhanyozni. Ugyanakkor neutrálisan szürke hétköznapokon csigalassan araszolnak velünk a méterek. Ugyanez vonatkozik az írásra is: olyan emberekről valódi bravúr írni, akik nem, vagy csak alig keltették fel az érdeklődésünket, mert őket ebből kifolyólag nem egyszerű különleges fényben megcsillantani.
Presztízs MagazinAz esetlegesen felvetődő ellenszenv már nem rossz kiindulási opció, mert Isten határtalan jókedvében megteremtette az iróniát, ami lehetővé teszi, hogy vitriolba mártott pennával megírjuk az igazat a humor álcájába bújtatva. Ám természetesen a legszerencsésebb szélesvásznú szimpátia esetén fellebbenteni a fátylat valakiről, hiszen ilyenkor a féktelen és elfogult szeretet vezeti a kezünket a billentyűzeten, papírra vetve a belőlünk áradó szó- és érzelemdagályt. Naná, hogy ez utóbbi van itt készülőben, hiszen a címlapsztorim egy igazi rajongható figura, akit ugyan nem ismerek gyerekkorom óta, de az a típusú ember, akivel kapcsolatosan néhány óra beszélgetés után az a furcsa érzésünk támad, hogy barátságunk évszázadokban mérhető.
Régóta van egy elméletem, mely szerint a magyar nép a vérkeveredés miatt egy hivatalosan is szépnek kikiáltott náció. Közép-Európa szívében, a nagy jövés-menésben, aki csak erre járt, letette a khmmm, genetikai névjegyét itt, a tatároktól a svábokig, a törököktől az oroszokig. Sándor tökéletesen alátámasztja a vérkeveredésbe vetett szent hitemet, hiszen egy angol anyától, magyar apától származó, a napsütötte Toscanában nevelkedett, a világot körbe-körbe bejárt, pedigrés neveltetésű, női szemnek sem kellemetlen, talpig úriember kozmopolitáról beszélünk. Mi itthon azzal az alapvetéssel nőttünk fel, hogy a köszönést követő, hogylétünkre vonatkozó kérdésre akkor is a kötelező #köszönömjól a válasz, ha egyébként nemhogy hullámok, de egyenesen cunamik csapkodnak a fejünk felett. Ő először is üdvözlésül megölel, amitől azonnal jobb napokat látott jégszoborként olvadozom, másrészt az önazonos, manírmentes őszinteségébe simán belefér, hogy elmondja a filtermentes igazságot olyan részletességgel, hogy a tősgyökeres magyar fülünk zavartan ismételgeti, hogy #toomuchinfotoomuchinfo. Kendőzetlenül osztja meg örömét, bánatát, mer gyengének, már-már kisfiúsan esendőnek látszani, elismeri, ha téved, tud bocsánatot kérni, dicsekvésmentesen képes büszkének lenni, és sikerrel konzerválta a gyermeki huncutságot a szeme sarkában. Hát, imádni kell, na.
Presztízs MagazinLezser könnyedséggel ül az ebédlőasztalunknál kávézgatva, könyökével a szék háttámláján támaszkodva, másik kezét a farmernadrágos lábán nyugtatva. Minden mozdulata nyugalmat, otthonosságot áraszt, ami nem is csoda, hiszen nem először fordul meg nálunk. Ettünk, ittunk, utaztunk, nevettünk, sopánkodtunk és tervezgettünk már együtt, ezért kérem elnézni a közvetlen hangvételt, tegeződő nexust.
Ha róla van szó, ugyanazt érzem, mint egész Itália kapcsán: új, dizájnosra fésült lóerőkkel robognak a múlt macskakövein. Hatodik generációt képvisel egy világszerte szépen csengő brand élén, úgy lapozgatva a család és a cég képeskönyvének megsárgult lapjait, hogy az utolsó fejezetekben ő maga is felbukkan, ráadásul főszereplőként:
– II. József német-római császár udvarában dolgozott orvosként Zwack doktor, aki a „kalapos királyként” elhíresült uralkodó gyomorproblémáira keverte ki gyógynövényekből az Unicum elődjét, egyfajta gyomorkeserűként a közeli 1790-ben – tekint egészen messzire Zwack Sándor. – Ami ebben igazán elképesztő, hogy ez a receptúra a gyógynövényeket tekintve a mai napig szinte változatlan maradt. Persze a technológia terén modernizációk történtek, de a Malawiból származó kalumbagyökér vagy a Közép-Amerikából beutazó guayaki-gyökér, a gyömbér, a vidrafű ugyanúgy a receptúra részét képezte akkor, mint ma. (Upppsz, négyet elárult, ideje jegyzetelnem!)
 
Szimbólumok oltalmában
 
– Mikor alakult a cég?
– 1840-ben alapította meg Zwack József, aki a mai Erzsébet téren állt Marokkó-udvarban kezdte meg a gyártást. Az akkoriban gróf Festetics Antal tulajdonában levő épület Pest második legnagyobb bérháza volt. Itt töltötték patikákba szánt apró üvegcsékbe az Unicumot. Viszont akkoriban kezdett külföldről begyűrűzni az édes gyümölcslikőrök, desszertlikőrök kultusza, ezt is gyártani kezdték, így azonban kinőtték az ottani telephelyet. Ekkor, 1892-ben költöztek át a mai Soroksári úti gyárba, azonban az akkori látvány távolról sem a mai utcaképet mutatta. Kimondott gyártelep volt, füstöt köpködő kéményekkel, munkásemberekkel.
Presztízs Magazin– Eddig csak úgy tudatlanul, élvezetből ittam az Unicumot, de mielőtt jöttél, kicsit kiművelődtem belőletek, úgyhogy tudom, hogy a századfordulóra már a cég igen menő, Európa-hírű likőrgyártó lett, tekintélyes üzleteket bonyolított, és a bravúros marketingmunkának köszönhetően – lásd a gömbölyű üveget és a legendássá vált plakátot – az Unicum a legismertebb, legnagyobb mennyiségben gyártott termékké vált. Sokan nem is gondolják, hogy az unicumos üveg például azért lett gömb alakú, mert a platonista filozófusok szerint a gömb a legtökéletesebb alakzat és egyben a lélek formája. A védjegyen látható arany Szent István-kereszt a négy égtájat szimbolizálja, de ezzel együtt a négy őselem emberi testre gyakorolt jótékony hatását is megjeleníti.
– Jól van, leülhetsz, ötös. Ekkor már Lajos, a dédnagyapám vezette a gyárat. Ő a Gellért-hegyen, a Gellért Szálló mögött lakott, kilátással a szálloda medencéjére. Ezért aztán apukám, mikor a nagyszülőknél volt látogatóban, rendszeresen átlógott stikában a kerítésen keresztül strandolni. 1914-re aztán belépett a cégbe a következő generáció is Lajos két fiával, Bélával, majd a később csatlakozó Jánossal. A két fiú, nem kifejezés, hogy utálta egymást, viszont a cég vezetése kapcsán tökéletes párost alkottak. János, a nagyapám egy nagy lábon élő igazi világfi, extrém figura volt, minden társaság motorja, vitte a szót, vitte a prímet. Az Operában éves bérletből egyszerre hármat is váltott, csak hogy ne tudjon mellé ülni senki; több mint 200 selyemingét Svájcba küldte tisztíttatni, szóval egy igazi extravagáns partiarc volt. Ehhez képest Béla egy afféle unalmasabb szürke kis eminenciás, aki azonban igazi szaktudor volt az Unicum gyógynövényeinek terén, ámbár némi kis kattanásért neki sem kellett a szomszédba mennie: állítólag több mint 150 zenélő doboza volt, és mikor hazatért a munkából, akkor a napi feszültséget úgy vezette le, hogy elindította az összeset, és ott ücsörgött a zenebona közepén. Egyikőjük a gyártás, másikuk az ital népszerűsítése terén jeleskedett, de két teljesen külön világ voltak.
– Te melyik vagy inkább? János vagy Béla?
– Hmmm, semmiképp sem Béla.
 
Presztízs MagazinReceptúrával a világ körül
 
A töretlen fejlődésnek aztán a második világháború vetett véget, mivel 1944-ben a gyár bombatámadás áldozatává vált, ami csupán a pincét hagyta nagyjából érintetlenül. Mikor a németek már aggasztónak érezték az oroszok közeledését, akkor kis infrastrukturális gubancot okozva felrobbantották a hidakat, az oroszok viszont mégis forszírozták a túlpartra való átjutást, ezért egy egyszerű einstanddal rátették a kezüket a gyár hordóira, hogy pontonhíd építésére hasznosítsák. Egyedül egy 1937-es hordót hagytak a helyén, amit a hatalmas, 16 ezer literes mérete miatt képtelenek voltak megmozdítani. Ma ebben érlelik a Riservát. 
– Újraépítették a gyárat, és amikor minden készen állt az átadásra, akkor jött az állam, és mondták, hogy köszönjük szépen, tessék szépen elhagyni az objektumot. Ekkor János, a nagyapám, látva, hogy lehet ez ennél még akár rosszabb is, lefizetett egy szovjet katonát, aki a receptúrával a zsebében segített neki Bécsig szökni, mint a kémfilmekben, egy teherautó platóján, egy felfordított olajoshordó alá bújva, onnan pedig meg sem állt New Yorkig. Az akkor 21 éves apám egy könnyű kis sétával elgyalogolt Triesztig, és hajóval érkezett a Nagy Almába, míg nagyanyám, Vera megint egy külön úton. Ott aztán megtörtént a nagy családegyesítés, és mindenki igyekezett ott is boldogulni. Vera például egészen gyorsan sikerre vitte a vállalkozását: a Fifth Avenue sarkán nyitott egy kis boltot, mautner drucke-öt, ezt a tipikus osztrák textilt árusítva, amit a New York-i elit asszonyai mint afféle európai különlegességet gyorsan felkaptak, így aztán egészen hamar Rockefellerek adták egymásnak a kilincset. 
– És Bélának mi lett a sora?
– Ő nem mert nekiugrani ennek a szökés című nagy kalandnak, és inkább maradt. Őt érte a megtisztelő feladat, hogy az újraépített gyár kulcsa mellé bónuszként a receptúrát is átadja, amiből persze egy csomó mindent – főleg az egzotikusabb gyógynövényeket – kihagyott. A turpisság eléggé gyorsan kiderült persze, és hálából elmehetett munkaszolgálatra, majd ezt követően – nyilván a jó magaviseletéért – hazatérve dolgozhatott a saját gyárában munkásként. Ezt a nyomást már végképp nem bírta. Megbetegedett. Az 50-es években végre elengedték, akkor már volt mersze elindulni, és meg sem állt Milánóig. Ott élt haláláig. A két örökké egymással viaskodó testvér, akik időnként úgy vezették a gyárat, hogy még csak nem is voltak beszélő viszonyban, akik még ugyanannak a focicsapatnak sem voltak hajlandók drukkolni, mindössze két hét különbséggel haltak meg.
Közben itthon a meglehetősen hézagos receptúra alapján gyártották, amit ki tudtak belőle hozni, viszont ugyanúgy Zwack Unicum néven, amiért János beperelte az államot, és minden bizonnyal a kevesek egyike volt, akiknek külföldről a kommunista magyar állam ellen sikerült pert nyerniük, védjegyrontás címén. Nagy duzzogva lekerült róla a Zwack név, s a helyére rákerült a Buliv, azaz a Budapesti Likőripari Vállalat, és persze kizárólag Magyarországon, na meg a Szovjetunió által jó szemmel nézett szocialista országokban kerülhetett értékesítésre.
– Vera visszaköltözött Európába, apám azonban egy darabig még maradt az Egyesült Államokban akkori feleségével és öt gyerekével, ám amikor az a házasság zátonyra futott, átköltözött Olaszországba, hogy felügyelje a Zwack Unicum olaszországi gyártását és marketingjét. 
 
Zwackúrenneksemmiakadálya – helyett – vissza Firenbe!
 
Presztízs Magazin– Miért érezte úgy, hogy újra fel kellene vennie itthon a kesztyűt?
– Egy 1988-as pesti délutánon a két üzleti nehézbombázó, Munk Péter és Demján Sándor együtt iszogatott az akkori Fórum Szálló Bécsi Kávézójában, mert ott volt a legfinomabb a kapucsínó, mikor Demján egyszer csak azt javasolta, hogy igyanak egy Unicumot. Munk azonnal hárított, mondván, ő aztán ezt az itthoni vacakot meg nem issza, csakis az eredetit, és elmesélte Demjánnak a hamis és a valós receptúra történetét, ő pedig fantáziát látva ebben másnapra meg is szerezte apám telefonszámát. Apám eleve óriási patrióta volt, aki a világ minden táján élő magyarral boldogan tartotta a kapcsolatot. El tudod képzelni, hogy mekkorát dobbant a szíve a visszatérés lehetőségére, pedig gondolhatod, hogy Olaszországban milyen szép kis életünk volt, úgyhogy apámat mindenki próbálta lebeszélni a hazatérésről.
– És te mit szóltál?
– Viccelsz? 14 éves voltam, Firenzében, a világ bizonyosan egyik legszebb városában éltem, volt barátnőm, fociztam, teniszeztem, voltak barátaim, akikre egyébként a mai napig a legszorosabb barátságokként tekintek, tökéletes kis életem volt, amit apám egy szóra borítani akart, hogy elmenjünk egy számomra idegen országba, aminek én a nyelvéből is csak egyetlen szót ismertem, hogy „igen”. Végül aztán ezt az igent mondtuk apámnak is beleegyezően, mert elmagyarázta, hogy neki 40 éve egy tátongó lyuk van a szívében a honvágytól, és most lehetősége van visszavenni és újraépíteni azt, ami eredendően egyébként is a miénk volt. Nem volt mit tenni, betuszkoltuk az egész életünket egy autóba: apám, anyám, a húgom, én, két kutya és egy papagáj, majd elindultunk. Félre ne érts! Én ma már ezt a várost semmiért sem cserélném el, szeretem és otthonomnak gondolom, de akkor hirtelen minden hiányzott a régi életemből, még az iskolai füzetek megszokott széles választéka vagy a tonhal is a tésztámról. Minden. Nagy nehezen találtunk magunknak házat Hűvösvölgyben, de az iskolák kérdése továbbra is megoldatlanul állt, viszont legalább apám is megtanulhatta, hogy a #Zwackúrenneksemmiakadálya szaporán ismételgetett mondat súlyának értéke a nullával egyenlő. A húgom elkezdett a Radnótiba járni.
– Uhhh, az mondjuk jó iskola.
– Jó, csak épp egyetlen szót tudott magyarul.
– Akkor mit csinált?
– Ott ült és bambán nézett. Nekem az akkor újdonságnak számító, kísérleti jellegű Karinthy Frigyes iskolában találtak helyet, ami angol tagozattal is bírt, csakhogy a nem túl közeli Pestlőrincen volt, amihez alig négyszer kellett átszállnom és hajnalban kelnem, mégis gyakran a szigorú pedellus és a nem kevésbé zord tekintetű németjuhász kutyája előtt kezdődött a reggelem, aki kiabálva írta össze a késők nevét. Na, neki mondd, hogy „in English, please”. Már inkább reggel 6-kor indultam otthonról, csak megússzam – ma is emlékszem rá – Karcsi bácsit. Nem ragozom, egy évig bírtuk, aztán anyámmal és a húgommal visszamentünk Olaszországba, de mindentől függetlenül, mai fejjel, higgadtan visszagondolva, ez egy fontos periódus, fontos tapasztalás volt. Apám maradt, és teljes figyelmével a gyár visszavásárlására tudott összpontosítani, ami a privatizáció során sikerrel teljesült is.
 
Presztízs MagazinSzamárlétra, Fiorentina és az a „hülye maszk”
 
– És akkor hogyhogy végül mégis a családi cég és a hagyományok mellett döntöttél?
– Nézd, sokáig nem volt egyáltalán egyértelmű, hogy én mit szeretnék kezdeni magammal. Kriminálpszichológus, diplomata vagy kém szerettem volna lenni leginkább. (Persze leplezhetetlenül nevetgélek – a szerk.) Most miért?!? Szerintem nagyon is kiváló diplomata lettem volna! Beszélek jó néhány nyelven, és gyakorlatilag bárkivel megtalálom a hangot a vad dél-amerikaitól a befeszült finnig.
– Jól van, James Bondkám, végül mégis itt kötöttél ki.
– Igen. Amerikában jártam egyetemre politikatudományt és nemzetközi kapcsolatokat tanulva, mikor egyszer meglátogattam apámat a gyárban, ott és akkor volt valami a levegőben, amitől gyakorlatilag szerelembe estem, és megkérdőjelezhetetlenül tudtam, hogy ezzel akarok foglalkozni, ez az én utam. Apám egyébként soha nem várta el, hogy a céget vigyük tovább. Azt szerette volna, ha olyannal töltjük az időnket, amitől boldogok vagyunk, mindössze a „becsületesség, kitartás, céltudatosság” szentháromságot tartatta velünk mindig szem előtt. Ebből a szempontból nagyon szigorú volt. Megmondta azt is kerek perec, hogy ha nem vagyok alkalmas a feladatra, akkor nincs helyem a cégben. Az volt a feltétele, hogy a Zwack előtt három különböző helyen kell dolgoznom, végigjárva a szamárlétrát. Angliában például targoncásként kezdtem egy borkereskedésben. A tél kemény volt. Hajnalban érkeztek a kamionok, én pedig símaszkban ültem a targoncán és káromkodtam magamban, de ma már másképp nézek vissza azokra az időkre, látom, hogy milyen komoly haszna volt. Később voltam gasztronómiai képviselő és üzletkötő szintén Angliában, majd Olaszországban brand manager, előbb Genovában, majd Milánóban. Mind hasznos tapasztalat volt, melyek után 2002-ben jöttem haza. Dolgoztam különböző pozíciókban a családi cégben 2008-ig, amikor azt mondta apám, hogy eljött az idő.
– Egy efféle stafétabot-átadás, gondolom, örök mérföldkő az ember életében…
– Hiába dolgoztunk egy épületben, állandóan különböző ügyeket intézve futkosott. Az viszont biztos pont volt, hogy hétfő reggel leültünk kávézni. Mindketten óriási Fiorentina-drukkerek voltunk, de olyan felfokozott idegállapotban éltünk meg egy-egy olasz bajnokit, hogy inkább külön néztük, és csak hétfőn beszéltük meg. Azon a napon is azt hittem, csak a szokásos focimegbeszélés jön, de elém tolt egy papírt. Az Unicum titkos receptúrája volt az, így adta a tudtomra, hogy visszalép, én pedig átveszem a helyét.
– Tehát rögtön fejest ugrottál egy jóízű világgazdasági válságba. Ehhez a mostani vírusterhelt periódushoz mit szólna vajon? Most talán még inkább érzed a hiányát...
– Igen is, és nem is. Természetesen minden nap minden órájában elképesztően hiányzik, a megingathatatlan, dacos optimizmusa különösen, ugyanakkor tudom, hogy egy percet sem lenne hajlandó otthon tölteni, állandóan szökésben lenne, én pedig rohangálhatnék utána a lelkére beszélve. Szinte hallom, ahogy mondaná, hogy hagyjál már, fiam, a hülye maszkoddal.
 
Presztízs MagazinKeresd a nőt!
 
– Nem vagyok egy kék harisnyás szüfrazsett, de imádom, hogy ebben a családban a női ág és a véleménye is megkerülhetetlenül fontos.
– A női kéz nélkül hová is lennénk…! Persze már húsz éve dolgozik három ember a gyártáson, akik tudhatják, melyik fűszernövényből mekkora mennyiség szükséges. Van viszont még egy előre ledarált keverék, amit az Unicum szívének nevezünk, és ennek az összetételét kizárólag a család ismeri. Mindez le van írva egy papírra, melyet egy páncélszekrény őriz. A speciális mixet már a háborúk előtti időkben is a női családtagok adták hozzá, ez ma sincs másként, édesanyám, Anne látja el ezt a feladatot. Talán csak szimbolikus szerep, de annál fontosabb, a családi összetartozást jelképezi. A húgom, Izabella pedig, amellett, hogy hozzám hasonlóan igazgatósági tag, alaposan kivette a részét a borüzletág felépítéséből, illetve exporttal is foglalkozik, főleg a jelenlegi legfontosabb külpiacunkon, Olaszországban. Emellett van egy saját borászata Tokajban, a Dobogó Pincészet.
– És itt még nem fejeződik be a női kezek sora.
– Noémi… – mondja olyan forró mosollyal, ami mellett napozni is lehetne akár. – … egy rendkívül hektikus, talajt vesztett időszakban került az életembe két lábon járó erőként, határozottságként. Ő számomra egy természetes nyugtató, egy állandó ambíció. A másik felem, a hátországom, a karom, a gondolatom, a merszem. Nélküle nem is tudom, hogy hol lennék most. Társ a szó legnemesebb értelmében, aki nyugalmat hoz a hétköznapjaimba, és családdá kovácsolja az életemet a fiaimmal. Nekem nagyon fontos a szeretet. Apám is minden adandó alkalommal elmondta ezt nekem, és én is, ha csak lehet, biztosítom erről a gyerekeimet. Megölelem őket, amit szerencsére hagynak és igényelnek is. Szicíliában tartja magát egy mondás, hogy fiúgyereket legfeljebb álmában puszilj és ölelj, különben nem lesz belőle eléggé kemény és harcedzett ember. Hát, én nem vagyok szicíliai… És tudom, mindjárt rákérdezel, úgyhogy igen, nem nagyon sokára betoppan az életünkbe még egy apró női kéz, akit még kimondani is alig merünk, annyira várunk. Ezzel minden pont felkerül az i-re. Boldog vagyok.
Miközben kifelé kísérem, halkan kérdőre vonom a fejemben lakó, állandóan a legrosszabbkor a fülembe suttogva kellemetlenkedő pikírt kis narrátoromat, hogy mégis mi a véleménye. Dacosan a vállát rángatja rosszat mondani képtelenül, majd végül tőle szokatlanul kedves hangon csak egy kis Müller Péter Sziámit dünnyög szinte csak magának:
„Azzá szeretne minden lenni
ami benne kódolva van
hogyha a sorsát meg tudja élni
akkor érzi, hogy jó dolga van”.
 
Még nincs értékelve