„…és hatvanegy-két-há-négy-öt-hat-hét-hatvannyolc!” (1.)

Ezerkilencszázhatvannégy októbere (legfeljebb novembere) lehetett, a történet lényegét illetően ez édes mindegy, elsős gimnazista voltam a Vár aljában megbújó, nagy tekintélyű Toldy Ferenc Középiskolában, amikor egy esős, lélekölő, tipikus, mindent, de legjobban iskolát-gyűlölős hétfőn elhatároztam: ma forradalmat csinálok!

Mert azt kikérem magamnak, hogy az oktatásügy egy Fizika, Biológia, Kémia, Orosz, Matematika, Angol órasorozattal indítsa a hetemet. Esküszöm mindenre, ami szent, ha csak egy testnevelést, egy művészettörténetet, vagy egy magyar irodalom órát betesznek közéjük (pontosabban az egyik helyett), akkor ezt a napot sohasem élem meg úgy, ahogyan megéltem!

Forradalmat lehet, de meglehetősen babrás egyedül csinálni.

Szerencsére akadt egy minden tekintetben kifogástalan tettestársam.

Buza Jancsi (ma sikeres, befutott, nagy tekintélyű ügyvéd), akit már a szeptemberi évnyitón kiszúrtam magamnak, részint azért, mert az igazgató nagy ívű beszéde közben fúvócsővel lövöldözte a szomszéd osztály ijedségtől és a tisztelettől sóbálvánnyá meredt lánykáit, részint azért, mert útban hazafelé kiderült: hatalmas Vasas drukkerként (jó, mindenkinek lehetnek jellemhibái) imádja a futballt és a filmeket.

A biztonság kedvéért azért felmondattam vele az Ózdi Kohász múlt vasárnapi összeállítását (egy hibával tudta), és megkérdeztem azt is: a 2x2 néha 5 című filmben mi volt Kazal László neve? Amikor kapásból rávágta, hogy „Pufi bácsi!”, barátságunk megköttetett (megjegyzem tart, azóta is, immáron több mint fél évszázada). Így nem is lehetett vitás, hogy az „Ezt a napot kihagyjuk!” jelszót viselő magán-forradalmamat vele viszem végig.

A lázadást az akkor még Mártírok útjának hívott mai Margit körúton, a Május 1 moziban kezdtük.

A korábban Átrium nevet viselő, történetünk idején Május 1-nek hívott, manapság újra Átriumként működő filmszínház volt az én alap mozim. Ez esett legközelebb a lakásunkhoz, nyolcévesen ide engedtek el édesanyámék először egyedül filmet nézni (Kati és a vadmacska volt a „remekmű” címe). Emlékszem, az első sor 9-es székébe kértem jegyet, mert ez volt legközepén. Két forintot kellett fizetni, viszont nem ült előttem senki, aki akár csak egy centit is kitakart volna előlem a vászonból, itt láttam mindent, amit látni kell, pontosabban, amire aktuális korom miatt egyáltalán beengedtek.

A „forradalom napján”, dacára annak, hogy a Május 1 úgynevezett premier-filmszínház volt, a reggelt Gertler Viktor egyik „klasszikusával”, az „Én és a nagyapám” című filmmel indították.

Palotai Boris regényének köszönhetően kifejezetten szerethető film volt, dacára annak, hogy Sztálinváros felépítése állt a cselekmény középpontjában, de azt olyan színészzsenik adták el egy jó történet keretében, mint Gózon Gyula, Balázs Samu, Ruttkai Éva, Agárdy Gábor és a kor gyerekszínész sztárja, Koletár Kálmán. Volt benne foci (osztály-meccsek formájában, a későbbi sokszoros magyar válogatott Göröcs János is feltűnik benne néhány remek csel erejéig). János és én is már láttuk vagy tízszer, de ez az a film, amelyet nemhogy tizenegyedszer, de száztizenegyedszer úgy vagy képes végignézni, mintha akkor látnád először.

Lévén reggel 9 óra, és a dühöngő szocializmus kellős közepe (fontos tudni: a mozik reggel kilenckor kezdték a vetítéseket és este hétkor indult az utolsó film, de egy idő után már szenzációszámba ment, hogy a Bástyában 9-kor is kezdődik még egy előadás). Az emberek jobbára dolgoztak, a nézőtéren nem voltunk többen, mint tíz-tizenöten, abból is két pár az utolsó sorban vadul csókolózott, de mi diszkréten egyszer sem fordultunk hátra.

A 11 óra már a Mártírok útja és a Török utca sarkán lévő, azóta nagy történelmet megélt Bem moziban talált bennünket.

A Bem kultmozi volt akkor is, tipikus utánjátszó, de nekünk szerencsénk volt, mert nem valami számunkra akkor még megemészthetetlen francia újhullámos filmet, hanem Mario Soldati „Oké, Néró” című fergeteges komédiáját adták. A filmet ugyan 1951-ben mutattak be, de még a hatvanas évek közepén is ”betegre röhögte magát” mindenki, aki végignézte a két tengerész kalandját, akik Rómában elszöknek a hajójukról. A Colosseumnál aztán leütik őket, és amikor felébrednek, Néró császár birodalmában találják magukat a keresztényüldözés kellős közepén.

A „Bem mozi és én” címmel hosszabb könyvet tudnék írni, mint amekkorát kerekített bizonyos Mihail Solohov Csendes Don címmel, de most erre nincs idő, hiszen az egy órás kezdésre már Pesten, a Vígszínház tövében működő Tanács moziban volt jelenésünk. Azt ugyanis előre elhatároztuk, hogy a Május 1-től indulva a Nagykörúti mozikat járjuk végig, már amennyi az időbe egyáltalán belefér.

A Tanács tisztességesen tartotta magát a politikai főcsapásirányhoz, a szovjet filmgyártás egyik remekét, a Tarkovszkij rendezte „Iván gyermekkora” című filmet adták. Ezt aztán a November 7-i ünnepségek keretében az érettségig (és mindig a Május 1-ben) még láttunk vagy négyszer, ám klasszikus mivolta dacára, ez tipikusan nem az a mozi, amiért egy teljes napot lóg az ember az iskolából.

Miután akkoriban a nagyfilmek előtt minden moziban kötelezően levetítették az adott hét bel- és külpolitikai, valamint kulturális és sporteseményeiből összeállított Magyar Filmhíradó címet viselő összeállítást, és ezt addig már láttuk kétszer, így nyugodtan kihagyhattuk. „Megebédelhettünk” viszont a Marx-téren akkor még működő és nagyon is virágzó Tejvendéglőben. (Madártejet ettünk tejberizzsel és túrós palacsintával, de 14 és fél éves korában sok más örültséget is elkövet az ember.)

A Tanácstól csak egy ugrásnyira volt a Szikra (ennek az idők során több neve volt, mint Ságvári Endrének, pedig ő a történelemkönyvek szerint 32-vel is rendelkezett), amelyet imádtunk, mert szétnyitható volt a teteje és egyébként is az igazi, nagy, felnőttes mozik közé tartozott, ahová rang volt járni. A Nyugati-pályaudvarral farkasszemet néző Szikra kifejezetten utazott a magyar gyártású közönség-filmekre, azokból meg 1964 vége táján annyi volt, amennyit manapság egy évtized alatt sem képes összehozni a honi filmipar.

A 3 órás vetítésre nekünk Bacsó Péter „Nyáros egyszerű” című mozija jutott, lényegi mondanivalójának megértéséhez jóval több élettapasztalatra (és észre…) volt szükség, mint amennyivel mi bírtunk akkoriban, de feszítette mellünket a büszkeség, hogy ilyen komoly film vetítésére járunk.

Öt óráig kellett lebonyolítanunk a kötelezőket (telefon haza, hogy egy kicsit elhúzódott a kémia szakkör, most néptáncra mennénk), megjegyzem ez volt a legorbitálisabb hazugság. Utána pedig, ha nem baj, felugornánk egy kicsit oroszozni a Csáp Mártiékhoz, amiből, persze szintén egy szó sem volt igaz, de úgy este fél tízig kellett alibit produkálni! Így négy pereccel, két Bambi szörppel és egy a szülőknek beadott kapitális hazugságözönnel később már a Royal Szálló közvetlen szomszédságában üzemelő Vörös Csillag pénztáránál kértük a jegyet az öt órakor kezdődő Hattyúdal-ra, amely aztán mind a mai napig elkísér bennünket, hiszen azt már az ötéves unokám is tudja, hogy: „A Villa Negra nem apácazárda, a Villa Negra nem fényes lokál…”.

Drámai válaszút elé a hét órakor kezdődő filmmel kerültünk, hiszen mehettünk volna a Mátra mese moziba, de azt eleve elvetettünk, hogy 14-en is túl, az amúgy valóban bűbájos őzike, Bambi történetét nézzük végig. Töredelmesen be kell vallanom, hogy a szintén útba eső Zrínyihez is hűtlenek lettünk, mert valahogy egyikünket sem vonzott a hős partizán Csapajev története. (Majd elmondják oroszórán…)

Ott volt egy ugrásnyira a Körút és a Dohány utca sarkán működő Híradó mozi, amely unikumnak számított abban az időben, hiszen folyamatos volt benne a vetítés. Bármikor bemehettél, és amikor a film ismét elért arra a pontra, amelyet már egyszer láttál, fogtad a cókmókodat, és kisétáltál a teremből. Ki tudja miért, ezt valahogy olyan bizonytalannak éreztük, így maradt a vele srégen szemben lévő Bástya filmszínház. Ez szintén az akkori mozi-elithez tartozott, sőt erős harcban volt a mozi-király címért az Urániával, a Puskinnal, a Corvinnal, és akkor a Körúttól távolabb eső „nagyágyukat (amelyek felsorolása ennek az írásnak a teljes terjedelmét elvinné) még nem is említettem.

A Bástyában Gaál István Sodrásban című filmjét vetítették (megjegyzem, ez volt az első hely, ahová alig kaptunk jegyet), és a pusztán a cím láttán és hallatán még húztuk is kicsit a szánkat, mondván, talán mégiscsak a Híradót kellene választani.

Ha valaki reggel 9 és este 9 között gyakorlatilag egyfolytában csak filmeket néz, az a nap végére legalább olyan állapotba kerül, mintha a gimnázium felkínálta hat órát ülte volna végig, ám túl a hatvanon be kell vallanom, nemcsak az agyi tompultság okán érzékeltünk akkor vajmi keveset a Gaál-film remekéből.

A mára kultfilmmé nemesült alkotás témájában és mondanivalójában még nagyon sok volt két 14 éves srácnak, a Kozák András, Drahota Andrea fémjelezte kockák megértéséhez minimum 25-30 évesnek kellett volna lenni.

A Nagy Mozinap végén (és akkor a lehetséges Nagy-körúti lehetőségek közül még kihagytuk a Bányász A- és B- termet, no meg a Corvint…) úgy fél tíz tájban értünk haza. Apám szerencsére nem volt otthon, anyámnak meg nagy dühödten magyaráztam, hogy a Csáp Márti milyen nehezen verte belénk bizonyos Szása Tüskevics szovjet pionír hősies történetének pontos orosz ragozását…

Egy hete sincs, hogy Búza Jancsi (aki már régen János) azt volt képes a szemembe mondani, hogy „Ilyen napunk nem is volt!”, arra viszont határozottan emlékszik, hogy egy szombat-vasárnapon 12 futballmeccset néztünk végig a Marczibányi téri pályán…

Csak azért mondtam neki, hogy az nem létezik (pedig, dehogy nem), mert a mi nagy, közös mozis kalandunkat „megtagadta”.

No, azért nem egészen.

Szerinte a Hattyúdal után már hazamentünk…