Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Pannon Presztízs Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Pannon Presztízs Magazint! Keresse az újságárusoknál a Pannon Presztízs Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

Gyémántbányász, álarc nélkül

dr. Szász Adrián | ifj. Nagy György | 2021.06.02. |
Gyémántbányász, álarc nélkül
Kovács András Péter szerint a humor nem cél, hanem eszköz, és csak akkor vicces, ha őszinte Kovács András Pétert a Dumaszínház stand-uposaként, Karinthy-gyűrűs humoristaként ismerjük, na meg a műsoraiban elhangzó történetek alapján egy kicsit háromgyermekes édesapaként is. Azt már a mostani beszélgetésünk elején megtudom tőle, hogy az elmúlt egy évben – ahogy sok más szülő – tanárként és rendszergazdaként is helytállt otthon. Nevetve meséli, hogy ez teljesen új képességeit és indulatait hozta a felszínre. Nem véletlenül kezdem arról faggatni, ő vajon milyen gyerekből cseperedett ilyen sokoldalú felnőtté. Nem kerüli meg a választ, ahogy a többi kérdésre sem. Amit mond, az egyszerre vicces és komoly. Amilyen az élet. És amilyenek KAP estjei.
Kis dumásból nagy dumás   
 
– Meglepően jó gyerek voltam, csak sokat fecsegtem – ismeri el. – És ezt most viszontlátom a saját gyerekeimen. Amikor kisebbek voltak, nem tudtam őket magamhoz hasonlítani, hiszen négyéves koromból nincsenek emlékeim, de most már akkorák – a nagyfiam tízéves, az ikreim nyolcévesek –, amekkora koromból kristálytisztán emlékszem dolgokra, és bizony kísértetiesen emlékeztetnek rám. Úgyhogy sok mindenért megkövetném a szüleimet utólag, ha még élnének. Persze nem szerencsés, hogy minden szülő magához méri a gyerekét, mivel a magunkról alkotott emlékek megszépültek, és ezek fényében a gyerek rosszul jöhet ki az összehasonlításból. Én szeretném őket afelé terelni, hogy ne kövessék el ugyanazokat a hibákat, mint én. Hogy tudják, mikor kezdenek el idegesítők vagy rossz fejek lenni, mert ez meghatározhatja a kortársaikkal való kapcsolatukat, a barátságok kialakulását.
Presztízs Magazin– Te a beszédességeddel már akkor magad köré vonzottad a kortársaidat?
– Vagy eltaszítottam őket! (nevet) Azt is látom a gyerekeimen – ami szintén igaz volt rám is –, hogy felnőtt társaságban nehezen tudnak disztingválni. Anno én is belefolytam a beszélgetésbe, akár kérdeztek, akár nem, majd nekiálltam idegesítő vicceket mesélni. Nyilván, ha ez nem lett volna, most nem csinálnám azt, amit – pontosan ugyanezt… –, de mai szemmel nézve elég zavaró lehettem.
– Korán szóba került, hogy valamilyen szerepléssel járó hivatást kellene választanod? 
– A keresztapám tudatosan terelgetett az ügyvédi pálya felé, már kilenc-tíz éves koromtól ügyvéd úrnak szólított. Pont azért, mert mindent ki tudtam dumálni. Lehet, hogy ennek a finom, idejében elhintett magnak a virága lett az, hogy aztán tényleg el is végeztem a jogot. Az édesapám sofőr volt egyébként, az édesanyám pedig irodai alkalmazott, úgyhogy én lettem a családban az első diplomás.
– Mikor ébredtél rá arra, hogy nem a jog lesz az igazi utad?
– Már az egyetemre is ezzel a tudattal mentem! (nevet) A gimnáziumi években nagyon beszippantott a bölcsészet. Jártam színjátszókörbe, egy ideig a színművész pálya felé is kacsingattam, csak aztán beleláttam a színművészek életébe, ami ugye nem fenékig tejfel. Szerettem az irodalmat és a latint, ha nem jogra megyek, most valószínűleg magyar-latin szakos tanár lennék egy középiskolában. De a jogot pont azért választottam, mert tudtam, hogy sok mindent kezdhetek vele, még akár újságíró is lehetek, vagy találhatok más rokon területet. Gondoltam, a diplomával egzisztenciálisan egyenesbe teszem magam, és utána kibontakozhatok a bölcsészet valamelyik ágában.
– A diplomázást követő három évben azért jogászként dolgoztál?
Presztízs Magazin– Egy évet dolgoztam ügyvédi irodában, ám gyorsan kiderült, hogy a gyakorlatban a jogi pálya nem nekem való. Egyrészt nagyon nem vagyok precíz. Magyarország fakitermelésének a felét az én félrenyomtatásaim vitték el. A tárgyalásokon pedig olyan mérhetetlen empátiával viseltettem az ellenfél iránt, hogy mindenki látta: nem vagyok egy cápa… Úgyhogy egy év jelöltködés után vissza is mentem az egyetemre ösztöndíjas PhD-hallgatónak. Tanítottam, kutattam, tanársegéd lettem. Már a szakdolgozatomat is médiajogból írtam, tudatosan egyfajta hídnak vagy kapunak szántam ezt a média felé. Révész T. Mihály, az ORTT első elnöke fogadott be a témámmal a magyar jogtörténeti tanszékre, cserébe jogtörténettel is kellett foglalkoznom, amit szintén nagyon élveztem. A kettő „gyermekeként” sajtójogtörténetet is oktattam.
– Melyik volt az a pillanat, amikor mégis elkanyarodtál a stand-up felé?
– Két ilyen pillanat is volt. Az egyik, amikor édesanyám 2003-ban hallotta a rádióban a Komédium Színház felhívását, hogy indítanak egy házi kabaréműhelyt. Jelentkeztem, de pár alkalom után leállt. A másik, amikor ebből a műhelyből néhányan átmentek az akkor induló Dumaszínházba, és megadták a számomat Litkay Gergelynek. Ő eggyel felettem járt az egyetemre, látásból, névről már ismertem. Éppen egy szemináriumról mentem vissza a tanszékre, amikor az ő sms-e fogadott: „Stand-upot szervezek, ha van kedved, hívj!”. Hivatalosan ezzel az üzenettel kezdődött el a pályafutásom.
 
Presztízs MagazinA merészség fokai
 
– Mindaz, amivel a színpadra álltál, ösztönösen jött belőled, vagy tanulnod kellett?
– Az a baj, hogy ami ösztönösen jött volna, arról úgy éreztem, hogy kevés vagy nem érdekel senkit. Ezért más utakkal és módszerekkel próbálkoztam, ami miatt ma már úgy ítélem meg, hogy eleinte nem voltam igazán önazonos. Volt bennem egy félelem a bukástól, meg az ebből eredő görcsösség, és ez szükségszerűen önbeteljesítő jóslattá is vált. Ha nem is tényleges bukássá, de az átütő siker még elmaradt. Aztán egyrészt elsajátítottam a szakmai fogásokat, másrészt meg kellett tanulnom elengedni magam, és a félelem ellenére is halálugrást ugrani estéről estére. Bízni a közönségben és magamban annyira, hogy elhiggyem, hogy ami igazából én vagyok, az számukra érdekes lehet.
– Hosszú folyamat volt ez?
– Sok elvesztegetett évet tudok be annak, hogy nem a belső indíttatásaimra hallgattam, hanem másoknak próbáltam megfelelni. És ezt szerintem a gyerekeim születésével vetkőztem le. Amikor annyira fáradt voltam, hogy nem maradt energiám semmiféle pózra vagy álarcra. Ott elkezdtem nettó saját magamat adni, és ez azóta is erősödik. Egyre bátrabban beszélek olyan dolgokról, amik engem érdekelnek, de nem lehetek biztos benne, hogy a nézőt is. Sőt az sem biztos, hogy viccesek. Ez a merészségem újabb foka, hogy már évek óta olyan témákról is beszélek, amiknek a végén nem feltétlenül van nevetés, de szerves részét képezik az estjeimnek és az előadói személyiségemnek.
– Pusztán a humor eszközével is át lehet adni komoly üzeneteket?
– Át lehet, én is ezt tanulom éppen. Hogy hogyan tudsz úgy vicces lenni, hogy egyidejűleg legyél tartalmas, mély, elgondolkodtató és megható is. Pont az a csodálatos a humorban, hogy még jobban megnyitja az emberek agyát, még befogadóbbá teszi őket a mondanivalóra, csak érezni kell az arányokat, és mindig feloldani a helyzeteket egy nevetéssel. Mert nem szabad elfelejteni, hogy a nézők mégiscsak nevetni jönnek. De az egyik legfontosabb tanulság, amire rájöttem a pályám során, hogy a humor nem cél, hanem eszköz. Nem azért állunk kint a színpadon, hogy viccesek legyünk, hanem azért vagyunk viccesek, hogy amit mondunk, az annál erőteljesebben betaláljon a nézőnél.
Presztízs Magazin– Talán innen ered a mondás, hogy minden vicc fele igaz…
– Ez így van, azt is megtanultam, hogy ha olyan dolgot mondok, ami nem igaz, az hiába vicces, nem nevetnek rajta. A néző csak azon hajlandó nevetni, amit őszintének, igaznak, hitelesnek gondol.
– Mennyire éled olyan szemlélettel a hétköznapjaidat, hogy azt figyeled, miből lehet „téma”?
– Nem ezzel a szemmel járok a világban. Hétköznapi fejjel létezem, csak történnek dolgok, amik kizökkentenek vagy olyan érzéseket korbácsolnak bennem, amik miatt elkezdek foglalkozni velük a már jól bevált kis eszközeimmel. Ha kitalálok egy jó viccet, azon általában én nevetek először. Jó érzés, hogy amikorra mások is értékelik, addigra én már nevettem rajta. (nevet) Viszont amíg idáig eljutok, az nem egy vicces folyamat. Van, hogy ezek a viccek bánatból, bosszankodásból, indulatból, zavartságból vagy tehetetlenségből fakadnak. Amikor a közönség nevet rajtuk, csak azt látja belőlük, amit egy gyémántból látnak Hollandiában, de a mi vicceink dél-afrikai bányákban születnek. Persze ha már én is fel tudok kacagni rajtuk, az azt jelenti, hogy magamból is kihúztam egy tüskét.
– Előadás idején feszülten koncentrálsz, vagy pont, hogy ellazulsz?
– A kettő együtt. Ez egyrészt egy mérhetetlenül összpontosított és kiélezett állapot, amikor az érzékeim és az agyam is borotvaéles. Másrészt nagyon ellazult, pont azért, hogy ha bármilyen inger vagy input ér, arra rögtön tudjak reagálni. De már nagyon komfortosan érzem magam a színpadon. Lámpalázam ma is van, de nem félek sem a közönségtől, sem a bukástól.
Presztízs Magazin– Az foglalkoztat, hogy kik alkotják a közönségedet?
– Nem figyelem, de látom, hogy nagyon markáns a közönségem, bárhová menjek is az országban. Nagyrészt 25-50 közötti nők és férfiak, de az utóbbi években visszajelzést, kommentet, levelet 70 százalékban nőktől kapok. Na, nem erotikus célzattal. Ez azért érdekes, mert magamtól pont azt gondolnám, hogy amiket férfi stand-uposként férfi szemszögből elmesélek, azokkal a férfiakat szólítom meg, ám visszajelzések főleg a 40-60 év közötti nőktől érkeznek. De már tényleg nem a közönség kegyeit és ízlését keresem, hanem azt próbálom átadni szívből, ami igazán én vagyok.
– Miken tudsz a legnagyobbakat nevetni?
– A legegyszerűbb dolgokon is! A klasszikus banánhéjon elcsúszós tréfákon is a térdemet csapkodva tudok nevetni. A francia vígjátékokat is nagyon szeretem, és nyilván a stand-uposokat is, csak velük az a baj, hogy ha az ember valami nagyon-nagyon jót hall, akkor a nevetés mellett ott van egy jó értelemben vett irigység is benne, hogy basszus, de kár, hogy ez nem nekem jutott eszembe! A kollégákat mindig vegyes érzelmekkel hallgatom, mert egyrészt hihetetlenül jól szórakozom rajtuk, másrészt nem értem, hogy én hol voltam akkor, amikor ez vagy az a vicc megszületett? (nevet)
 
Hétköznapi, elfogadó, nihilista
 
– Említetted a bölcsész érdeklődésedet. Az irodalom még mindig a mindennapjaid része?
– Abszolút megmaradt, felváltva olvasok magyar írókat és amerikaiakat, kortársat és klasszikust, irodalmat és társadalomtudományt, non-fictiont. Utóbbiakból sok mindent megtudok a világról, az irodalom meg kell a saját érzékenyülésemhez, és ahhoz, hogy magamat is jobban megértsem.
– Olyan élményed volt már, hogy – mint az irodalmárok rád – valamelyik műsoroddal vagy poénoddal különösen nagy hatást tettél valakire, vagy valamiféle lavinát indítottál el?
– Szülést már indítottam be! (nevet) Magzatvíz már folyt el a műsorom hatására. És néha kapok leveleket nézőktől, akik teljesen őszintén leírják, hogy egyes életszakaszaikban ez vagy az a viccem milyen meghatározó volt, milyen jól passzolt az akkori zajlásaikba. És ez nagyon jó érzés. Én egy csomó kortárs magyar íróval is úgy vagyok, hogy a barátaimnak tekintem őket, pedig még sosem találkoztunk, csak olvastam a műveiket. De az mindig olyan, mintha személyesen beszélgetnék velük. Még sosem vettem a bátorságot, hogy megkeressem őket, noha biztosan nagyon örülnének nekem. Szóval, ha ugyanezt érzik azok is, akik engem hallgatnak, az jó visszajelzés.
Presztízs Magazin– Mennyire kell egy megtörtént eseményt kikerekíteni ahhoz, hogy a műsorban is jó sztori legyen?
– Egyrészt el kell emelni a konkréttól, általánossá kell tenni, pont azért, hogy mindenki magára ismerjen benne. Például a feleségem vagy a gyerekeim nevét még sosem említettem, nem tudjuk, hogy néznek ki, milyen a hajszínük. Pontosan azért, hogy mindenki a magáénak érezhesse a sztorit, ami csak az általánosság egy bizonyos szintjén működik. Másrészt, ha túl konkrét lennék, akkor a nézők nem azt gondolnák, hogy viccelődöm, hanem azt, hogy panaszkodom. (nevet) Nyilván jó egy kicsit színezni a történeten vagy két történetet eggyé összedolgozni, de a legjobb az, ha a teljesen hétköznapiból tudunk a megfelelő eszközökkel érdekeset csinálni. Amikor József Attila azt írta, hogy „tapsikolnak a jázminok”, akkor nyilván nem tapsikoltak, de el tudjuk képzelni, mit érezhettek.
– Ha a saját életed válik a színpadon érdekessé, az visszacsatolás arról, hogy színes életet élsz?
– Én nem annak örülök, ha színes az életem, hanem annak, ha valódi. Nem akarok színesebb vagy érdekesebb életet, mint bárki más, nem is árasztom el a közösségi médiát erre utaló tartalommal. Az esteken rendre azt a visszajelzést kapom, hogy hétköznapi életet élek, és ez jó, mert amíg nevetnek rajta, addig nem veszítettem el az arány- és valóságérzékemet. Olyan persze előfordul, hogy olvasok egy irodalmi sztorit, és belegondolok, hogy de hát ez az én életemben is megtörtént, csak nem ilyen grandiózusan, hanem jóval kisebb tétekben és hétköznapibban, hát, miért ne mesélhetném el én is?
– Mennyire könnyű vagy nehéz e mellett a hivatás mellett valóban hétköznapi életet élni?
– Az elmúlt egy évben könnyű volt, annyit voltam otthon! Amúgy okosan be kell osztani magunkat a három gyerkőccel. A feleségem is dolgozik, néha borotvaélen táncolunk, de mindig minden helyzetet megoldunk. A hétvégéken pedig ott vagyunk a gyerekeknek, hogy ne úgy szólítsanak, hogy „a bácsi a képről”. Vannak szigorú szabályok is, hogy mennyit vállalok, hány hétvégét hagyok ki, hogy tudjak töltődni és velük lenni. Július-augusztusban már évek óta teljesen leállok, pont azért, hogy ki tudjon tisztulni a fejem, és a gyerekek vakációját együtt tölthessük.
Presztízs Magazin– A feleséged az a karakter, aki, ha te épp nem vagy jelen, mindent elintéz?
– Ő nagyon józan típus, abszolút két lábbal áll a földön. Általában ő látja át annyira a dolgokat, hogy irányítani tudjon egy családot, én pedig a végrehajtó, a kápó vagyok otthon. De ha este elmegyek, akkor délelőtt még bevásárolok, berakok vagy kiszedek egy mosást, főzök valamit ebédre vagy vacsorára. Szóval teljesen elmosódnak otthon a női-férfi szerepek, megoszlanak köztünk a feladatok, de nem kiosztjuk ezeket, hanem mindenki azt csinálja, ami éppen jut neki.
– Az megfogalmazható, hogy milyen értékrendet szeretnél a gyerekeidnek átadni?
– Ezzel a kérdéssel darázsfészekbe nyúlunk. Mert egészen mostanáig nem tudtam magamnak megfogalmazni, hogy tulajdonképpen mi bajom van. Most tudtam csak a nevén nevezni, hogy valószínűleg nihilista vagyok. De nem abban az értelemben, hogy nem hiszek semmilyen értékben, hanem abban, hogy relatívnak tekintek minden értéket. El tudom fogadni azt, hogy a saját értéke mindenkinek fontos, és nem biztos, hogy csak egy értékrend vagy igazság van. Épp ezért az a fajta nihilista vagyok, aki végtelenül toleráns, és boldogan elfogad bármit, amit az élet eléje gurít. Annak ellenére, hogy a saját értékeim, amelyek mentén élek, nekem is fontosak, ha kell, áldozatként le tudok mondani róluk. Amióta ez tudatosodott bennem, a gyerekeimet nem szeretném erre nevelni. De szerintem teljesen normális, átlagos család- és érzelemközpontú világot adunk át nekik otthon.
– Van bármi, amit még nem értél el, ami hiányzik az életedből?
– Ezen is sokat gondolkodtam, és arra jutottam, hogy igazából megvagyok. Amit Magyarországon ezzel a hivatással el lehet érni, azt már elértem, a gyerekeim egészségesek, hamarosan be is oltanak, úgyhogy benne vagyok a tutiban! (nevet) Ha az értékek mellett a becsvágy vagy egy új cél hiányozna, akkor időről időre kitalálok magamnak valami jó kis feladatot, ami leköt, és aminek a sikeréből aztán táplálkozhatok. De abban is hiszek, hogy ha én nem, az élet akkor is mindig elém rakja a megfelelő kihívást. Ezért aztán ajándékként tekintek mindenre, és nem csalódom, ha valami nem jön össze.
Még nincs értékelve