Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Pannon Presztízs Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Pannon Presztízs Magazint! Keresse az újságárusoknál a Pannon Presztízs Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

Nyomot hagy és forog tovább

Az élet, mint egy film, az utazások epizódok benne

dr. Szász Adrián | dr. Szász Adriá-archív | 2020.05.28. |
film, mozi, utazás
Nyomot hagy és forog tovább
Húszéves koráig az ember általában oda utazik, ahová a szülei viszik, vagy ahová az iskolája, tanulmányai, rokoni kapcsolatai révén eljut. Ezután jöhet jó esetben az a szakasz az életében, amikor már maga választja ki, anyagi lehetőségei függvényében merre veszi szabadidejében az irányt. Tapasztalatból és mások elmondásából tudom: sokaknak ilyenkor filmek adnak ihletet. Ahol egy-egy jól elkapott, a szívünket megdobogtató mozis történet játszódik, oda magunk is szívesen ellátogatunk. Azt mondják, negyven felett még esélyesebb, hogy egy regény vagy más olvasmányélmény adja meg ugyanezt az inspirációt – kíváncsian várom! Most azonban még a harmincas éveim derekára tekintek vissza, amikor zsinórban (kb. tíz hónapon belül) öt akkori kedvenc filmem városát is felkerestem. Elmesélem az első négyet, az ötödiket legközelebb!
Csapó 1. Éjféli gyors Lisszabonba – Lassú esték az Alfamában
 
Svájci-portugál romantikus thriller, írják róla. A címe ellenére nem egy gyors film. Melankolikus, elmélkedős, le kell hozzá lassulni, de nagyon be tud szippantani az atmoszférája. Jeremy Irons jó értelemben véve képes a mozivászonról a zsigereinkbe mászni: van, hogy olyan irritáló figurát alakít (Végzet, Lolita) zseniálisan, hogy még a nézése is a bőrünk alá hatol, és van, hogy egy alapvetően normális, pozitív karakter bőrébe bújva ragad meg bennünk a szuggesztív ábrázata. Előbbi esetben „fel tudnánk pofozni”, míg utóbbiban inkább azonosulunk, együttérzünk vele. Ilyesmit élhetünk át a Pascal Mercier azonos című regényéből készült Éjféli gyors Lisszabonba című film alatt is, melyben egy svájci tanár egy titokzatos nővel való furcsa találkozástól felzaklatva hirtelen úgy dönt, feladja addigi életét. Felül az első Lisszabonba tartó vonatra, poggyászában egy könyvvel, amely egy portugál orvos-költő-filozófus feljegyzéseit tartalmazza. A tanár teljesen a hatása alá kerül a regény sztorijának és szerzőjének, s Lisszabonba érve kezdetét veszi élete legnagyobb utazása: önmaga megismerése.
Presztízs MagazinÉn természetesen nem vonattal érkeztem – Jeremy Irons nyomában – Portugália magával ragadó fővárosába, hanem repülővel. De az első pillanattól kezdve imádtam a helyet, amely még az év egyik leghűvösebb időszakában (ősz vége, tél eleje) is kellemes klímával fogadott. Különösen a szűk utcás, sikátoros Alfama negyed lopta be magát a szívembe, ahol esténként élő fado, azaz helyi népzene hangja szűrődött ki a kis konyhanagyságú bárokból, amelyekbe a legtöbben csak italt rendelni tértek be a pulthoz, de nem ültek le, mert épp csak megfordulni volt helyük a pohárral, így inkább kijöttek, s mindenki az utcán kortyolta csapatokban a vörösborát. Ezekből a színes, jellegzetesen csempézett piciny portákból a városba kifolyó vidám forgatag egyedi hangulatot kölcsönzött az esti Lisszabonnak. Amely természetesen nappal is egy csoda, de ha egyetlen benyomásban kellene összegeznem az ott átélt miliőt, alighanem azt emelném ki, hogy mennyire élnek, mennyire közösségi terek náluk az utcák is! A lakók a legforgalmasabb belvárosi részeken is a fejünk fölé teregetnek, személyes tárgyaikkal díszítik az erkélyeket és a társasházak falait, nyitva hagyják a kapubejárókat, amelyek előtt állva kiskötényben, otthonkában trécselnek. Kutyák figyelnek kifelé az ablakokból, épp csak bele nem nyalva a tányérunkba, ha valami jó kis tenger gyümölcseit majszolunk egy étterem macskaköveken billegő kisasztalánál. A kutyafáját, kellett nekem felidézni – most azonnal vissza akarok menni!
 
Csapó 2. Vicky Cristina Barcelona – Ahol minden rendben van
 
Presztízs MagazinEsküszöm, semmilyen szerelmi három-, pláne négyszöghöz nem volt közöm, mégis Woody Allen – a páratlan Match Pointot leszámítva – legsikamlósabb ezredforduló utáni romantikus mozija, azaz Scarlett Johansson, Penélope Cruz, Rebecca Hall és Javier Bardem összevissza egymás ajkaira nyomott csókjai kapcsán vettem meg a következő repjegyemet: Barcelonába. A Vicky Cristina Barcelona története: két amerikai barátnő – Vicky és Cristina – Barcelonába érkeznek egy hosszú vakációra (én csak rövidre mentem). A józan és jegyben járó Vicky a katalán kultúrát tanulmányozná, és nem akar kalandokba bonyolódni. A szertelen Cristina viszont a boldogságot és az élet értelmét szeretné megtalálni a maga keresetlen módján, miután első rövidfilmje a szerelemről nem hozta el számára az áhított sikert. Mindkettőjük életét felkavarja, amikor megismerkednek Juan Antonióval, a sármos festővel, s az ő lökött, szuicid és közveszélyes ex-nejével, Maria Elenával… Az igen megosztó személyiségű Woody mester rendezőként másodvirágzását élte a kétezres évek első évtizedében, amikor ezt a gyöngyszemet is alkotta. Privát botrányai, korábbi vagy későbbi gyengébb munkái nem befolyásolnak abban, hogy azt a néhány közel tökéletes művét, amiket letett az asztalra, szeressem.
Presztízs MagazinEzen persze a téli Barcelona zegzugos utcácskáiban elveszve aligha gondolkodtam. Élveztem, hogy nem a turistaszezon közepébe trafáltam bele, hanem a karácsonyra diszkréten és ízlésesen – néhol mélyen vallásosan, de ott is visszafogottan, épp csak megérintve a lelket, de nem hivalkodva – feldíszített várost járva volt számomra tér és idő. Nem sodort el a tömeg, bámészkodhattam, s olyan is előfordult, hogy beültem egy étterembe, ahol egyedüli vendégként két házigazda (felszolgáló, de annyira háziasak voltak, hogy na) sürgölődött körülöttem elképesztő vendégszeretettel. Ahogy előtte Lisszabonban, itt is vadásztam – nemcsak a tenger gyümölcseit és a jó helyi bort, hanem – valahogy a hely szellemét is, amit a lelkembe, mint egy palackba zárva örökre magammal vihetek. És azt hiszem, sikerült is megragadnom. A mosolyokban, a tengerpart végtelenségében, a vonattal egyórányira fekvő Montserrat „csipkézett” hegyének ködös misztikumában, a spanyol vagy épp katalán zászlós kapualjakban, s a köztéri padokon ücsörgő helyiek és hátizsákos vándorok nyugalmában. Sokakkal ellentétben nem az építészet nyűgözött le (bár az is kétségkívül egyedi), hanem a poharakba kitöltött, a fagylaltos tölcsérekben felszolgált meg az arcokon tükröződő „minden rendben van” életérzés.
 
Csapó 3. Éjfélkor Párizsban – Hánykolódva, de el nem süllyedve
 
Presztízs MagazinMár el is felejtettem, hogy az Éjfélkor Párizsban-t is Woody Allen rendezte. Nekem sokkal inkább Owen Wilson esetlen, esendő és esetleges főhőskaraktere, a francia főváros (huszadik) század eleji romantikája, Adrien Brody Salvador Dalíja, meg persze a két pólus, a két nő, Rachel McAdams és Marion Cotillard emlékezetes duója maradt meg belőle. Gil és Inez jegyesek, és üzleti okból Párizsba látogatnak. Időközben kiderül, hogy a pár nem egészen egymáshoz való. Gil esetleg Párizsban szeretne élni és komoly íróvá válni, míg Ineznél ez szóba sem jöhet. Gil szeret esőben sétálni, míg Inez nem. A történetben a fordulatot az hozza, hogy Gil felfedezi: pontban éjfélkor Párizs egy bizonyos pontján egy fiákerbe beszállva időutazásban vehet részt, amely visszarepíti az általa kedvelt 1920-as évekbe. Az a poén, hogy én Barcelona után még azon melegében – szilveszterkor – Párizsba is elrepültem, de csak utólag egy fotóról állapítottam meg, hogy Újév napján jártam azon a bizonyos ponton, ahonnan a filmben Owen Wilson időutazásai indulnak. Így sem kötöttem ki a húszas években – tán nem baj, most már így is azokban vagyunk, csak egy évszázaddal később –, hiszen előtte éjfélkor nem ott, hanem a Champs-Élysées-én tartózkodtam, a fény- és tűzijátékot nézve. Arra nem volt igaz, ami Barcelonára: ott volt tömeg, de január elsején a még alvó/ébredő, szinte üres Párizs kárpótolt!
Presztízs MagazinLakatokba zárt szerelmes szívekkel, konfetti borította falfestményekkel, reggeli „gyógysört” kortyoló művészarcokkal, a város Montmartre dombról elém táruló – akkor még az ép Notre Dame által is uralt – látképével. A Tuileriák kertjében „téli napozva”, galambokat hessegetve a Szajna-partról. Laza volt, bírtam, és itt sem maradt el a vörösbor, olívával. Azt gondolom, Párizs rengeteg arca közül talán „csak” kettőt – a zsúfoltan, csiricsárén ünneplőt és az újrakezdés csendjébe burkolódzót – láttam azon a minivakáción, így lenne még mit felfedeznem rajta/benne, de ez a két végletes feeling nagyon mélyen belém égett. Főleg, hogy a történelmi légkörű Pére-Lachaise temetőben sétálva köszöntem el a mottója („Fluctuat nec mergitur”) szerint „hánykolódó, de el nem süllyedő” francia fővárostól.
 
Csapó 4. In Bruges – És egy dobbanásnyit megpihen a szív
 
Presztízs MagazinMagyarul borzalmas címet kapott, de ez nem zavarta abban, hogy nemzetközileg szinte kultikussá, legalábbis gyakorta viszonyítási pontként emlegetett, örökérvényű darabbá váljék. Valakinek vígjáték, másnak dráma, egyeseknek krimi. Karcos-szúrós 107 perc nyers karakterekkel, nehezen feledhető beszólásokkal és zenével, igazi egyéniség: kilóg a sorból, a tömegből. Ha csak egy filmben nézed meg Colin Farrellt, ez legyen az (a másik lehet A fülke, az Őrült szív vagy a Kasszandra álma, mindegy)! Ray és Ken profi bérgyilkosok. Legutóbbi munkájuk kapcsán azonban támadt „egy kis zűr”, a góré emiatt jobbnak látta kényszervakációra küldeni őket. Londonból így a belgiumi Bruges-be utaznak, amíg tisztázódik a helyzet. Megpróbálnak turistaként viselkedni a flamand városkában. Ken élvezi a nyugalmat, Rayt azonban kísértik az átélt véres események. Miközben a főnök hívását várják, fura figurák egész sorával ismerkednek meg. Köztük van az Európában forgató amerikai törpe színész, néhány holland prostituált, valamint a titokzatos Chloe, aki elcsavarja Ray fejét… Sűrítve ennyi az In Bruges (magyarul: Erőszakik) története, kibontva persze sokkal több – még szép, hogy utánajártam!
Presztízs MagazinAgyonhasznált jelzőkkel tudom illetni a tényleg tüneményes Bruges-t: észak Velencéje, ékszerdoboz, festői, romantikus. Amit nekem jelent: egy hely, ahová, mindegy, milyen hangulatból, lelkiállapotból, élethelyzetből érkezem, képes tökéletesen ugyanazt adni. Egy dobbanásnyit megpihen rajta a szívem. Nem véletlen, hogy többször is visszatértem, és ennek a filmes-utazós tíz hónapnak is ez az édes illatokkal, kesernyés étcsokiízzel, sörhabbal és hattyúkkal teli kisváros lett a tavaszi „turnéállomása”. Érdekes, hogy a mozi, amely akkor engem is odavitt, úgy tette népszerűvé és szerethetővé egy csomó arra addig nem járó ember számára is Belgium ezen csücskét, hogy szürke kedélyállapotba csomagolt egy rakás színes emberi érzést. És működött ez a keserédes kontraszt a már-már mesebeli helyszín és a szökőnapon, február 29-én bemutatott, percenként átlagban 1,18 „fuck” szitokszócskát elsütő film között, melyben Colin Farrell mindvégig ugyanazt a ruhát viseli. Én viszont az ötödik utamra alaposan átvedlettem, mert oda már csupa nyári cucc kellett. De erről majd legközelebb, külön epizódban, mert az egymaga volt olyan hosszú – végül is (tévé)sorozat után mentem –, mint az első négy együtt!
 
Még nincs értékelve