Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Pannon Presztízs Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Pannon Presztízs Magazint! Keresse az újságárusoknál a Pannon Presztízs Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

A Pista bácsi fia

KOLTAI RÓBERT

Dr. Borbély Zoltán | Lékó Tamás | 2015.02.26. |
Koltai Róbert
A Pista bácsi fia
„Hogyan nem találkoztam Bartók Bélával?” – szinte a fülünkben cseng Agárdy Gábor hangja a nyolcvanas évek kabaréjából. A szellemes tréfa így végződik:„És kiment azon az ajtón, amin be se jött!”. Röviden így foglalható össze Koltai Róbert Jászai Mari-díjas érdemes művész, színész, rendező labdarúgó-karrierje. Élete azonban összefonódott a sporttal, hiszen édesapja, Koltai István elismert és közkedvelt sportvezető volt, keresztapja pedig nem más, mint a legendás szövetségi kapitány, a Vasas-pálya névadója, Illovszky Rudolf.

– Újra elkezdtek járni a nézők a Vasas-meccsekre, nagy dilemmát jelent számodra, hogy Vasas, Kaposvár vagy Dunaújváros?
Én mindig annak a csapatnak szurkoltam, ahol az apukám dolgozott, így eredendően Vasas-drukker voltam, de utána meg sem fordult a fejemben, hogy ne a Csepelnek szurkoljak, amikor édesapám ott a labdarúgó-szakosztályt vezette. Mivel 25 évig játszottam Kaposváron, nagyon kötődtem a Rákóczihoz, és most, mivel Szombathelyen rendezem az „Én és a kisöcsém”-et, fél szemmel a Haladás felé is kacsingatok.

Álom a válogatottságról

Presztízs Magazin

– Mi a véleményed a válogatottról?   
Utoljára a magyar–dán meccsen voltam, még Erwin Koeman kapitánysága idején, amikor még Huszti is játszott. Nekem, aki még ma is arról álmodom néha, hogy válogatott mezben futok ki a pályára, elképzelhetetlen, ha valaki hazahív, akkor nem jövök a válogatottba, ugyanakkor tudom, hogy Huszti Szabolcs egy „szívember”, aki tartja magát az elveihez.

– Egervári Sándor, Pintér Attila vagy Dárdai Pál?
Egervári Sándorral nagyon jó viszonyban voltunk, olyan kedvesen köszöntött mindig, mintha régi ismerősök lennénk. Nem értem ugyanakkor, hogy mi miért egy eredményből, illetve egyes eredményekből ítéljük meg a válogatottat, amikor „elszáguldott” mellettünk a világ, én már annak is örültem, hogy Dzsudzsák elszáguldott a finnek ellen! Most mi múlik azon, hogy 38.-ak vagy 47.-ek vagyunk a világranglistán, amikor a magyar közönség az olimpiai sportágakban még a bronzérmet sem tudja elfogadni? Dárdai Pálban látok valamit, amivel motiválni tudja a játékosokat, de nem egy-két meccsen múlik a magyar labdarúgás jövője. Pintér Attila pedig a magyar mezőnyben biztosan tudja fanatizálni a játékosait, mint egy jó rendező. Óriási dolog, amit a Győrrel elért. Noha nem ismerem személyesen, ő inkább egy fanatizáló, semmint okoskodó típus. Ha egy csapat fanatizálható, akkor az ilyen edzővel mennybe tud menni, de abban a csapatban, ahol sok a kétkedő, a megsértődő, az okoskodó játékos, azokat nem tudja beilleszteni a céljai szolgálatába, ahogy Móricz Zsigmond írja.

– Csak a foci játszott szerepet az életedben?
Meg a vízilabda, mivel édesapám nemcsak a Csepel SC labdarúgó-szakosztályának vezetője volt, hanem a Vasas vízilabda-szakosztályát is vezette egy ideig. Természetesen azonban a foci volt a meghatározó, és nemcsak a Csepel, hanem a Sztálin Vasmű Építők – a későbbi Dunaújvárosi Kohász –, amelyik apukám segítségével feljutott az NB I-be még 1951-ben. Erről az időszakról született a Csocsó című filmem. Azután, amikor jött egy fordulat, hogy a nehézipart le kell építeni, ki is estek. Az egész család leköltözött Dunaújvárosba, anyukám, a két húgom és a nagymamám is, aki a lemondás és az aggódás szobra volt, és mindenkitől azt kérdezgette, hogy „Drága kisapám, van-e mit ennie?”. A család 1952 és 1957 között lakott az akkori Sztálinvárosban, innen merítettem a film alaptörténetét. Természetesen itt is játszottam az iskolacsapatban, még a visszavonulásom előtt.

Taccsra játszani a tepsi-előkészítővel

Presztízs Magazin

–    A Csocsó című film focistás jelenete honnan származik? (Az egyik kulcsjelenetben a focistát alakító Stohl András, azaz Veréb Gusztáv félreérthetetlen helyzetbe kerül Kováts Adéllal, azaz „Lidikével”, Gubinyi Dezső ÁVH-alezredes kikapós feleségével.)
Amíg apukám profi sportvezető volt, az egész család élete arról szólt, hogy nyer-e a csapat, ez létkérdés volt! Az ’50-es években mindig ezt hallottam: „kiesés-bejutás”. „Bejutunk”. Amikor ezt egy edző mondja, az természetes, de amikor az iskolában egy tanárnő, az már más, vagy amikor egy párttitkár magyarázza az öltözőben. Az igazi „bejutás” a Stohl András alakította Veréb Gusztávé volt. Na, ő bejutott…

– Édesapád a mai napig meghatározza az életedet?
Nem telik el nap, hogy ne jelenjen meg előttem, idézem, néha keresem a szavait! 2000. február 8-án halt meg. Olyan kollégáim is rajongva szerették őt, akikkel én nem is voltam annyira jóban. Szerettek vele „focizni” még akkor is, amikor ő nem akart. Kérdezgették, hogy „Pista bácsi, játszik a Kalmár Laci?”, vagy „Pista bácsi, hogy van az, hogy a Fatér a válogatottban jól véd, a Csepelben meg nem annyira?”.
Képzeld, egyszer Fatér Károly a csepeli válogatott kapus úgy gondolta, hogy trükközik egyet, és a honvédos Tóth Kálmán lágy fejesét egyik kezéből, a jobból hanyagul átdobja a másikba, a balba, lepattintja és kirúgja a labdát a mezőnybe. Csak éppen elfelejtette felemelni a bal kezét! Így a meghökkent közönség csak annyit látott, hogy az egyik kezével bedobja a labdát a saját kapujába!

Presztízs Magazin

– 2000. február nyolcadika…
Ez a nap nagyon megmaradt bennem. Tudod, anyukám 1970-ben, negyvennyolc évesen halt meg rákban, így én harminc évet éltem apukámmal, aki nem nősült meg újra, ezért általában egyedül volt az ünnepeken, különösen akkor, amikor én Kaposváron játszottam. Nagyon közel kerültünk egymáshoz. Mindig én voltam a Koltai Pista bácsi fia, majd ő lett a Koltai Robi papája, aki minden darabom bemutatóján ott volt, és nagyon büszke volt a filmjeimre is. Néhány nappal a halála előtt nagyon különös dolog történt: egy önálló kabaréestem volt a Budaörsi Színházban, és elindultam az M7-esről az M0-s felé, és felhívtam telefonon. Akkor már 87 éves volt, és ha két napig nem beszéltünk, akkor azt mondta: „Mi van, már egy hete nem hívtál?!”. Nagyon szeretett rádiózni, mindig arra aludt el, de amikor beszéltünk, egyszer csak nem hallottam őt, csupán a rádiót. Kiabáltam, hogy „apu, apu!”. Nagyon megijedtem, a sztrádáról visszafordultam, felrohantam hozzá a harmadik emeletre, és csodával határos módon bejutottam az ajtón, benyitottam a szobájába, és láttam, hogy le van csúszva a telefonkagyló. Majd megfogtam a homlokát, és éreztem a megnyugtató meleget. Még ma is érzem a homloka melegét… Elaludt. Betakartam, majd elmentem. Másnap erre egyáltalán nem emlékezett, megkérdezte hogy „mikor jössz?”. A vége felé Ő gyakran mondta: „Apukám, ez már nem frankó! Lassan meg kell barátkoznom lényegileg – ezt mindig hozzátette: lényegileg – a tepsi-előkészítővel, bár jó volna egy kicsit még taccsra játszani!” Tudod, ezt a február negyedikei vagy ötödikei jelenetet elneveztem „próbahalálnak”. És akkor néhány nap múlva hívott a húgom, ő találta meg. Holtan.

Testvérek

Presztízs Magazin

A szálloda halljában, ahol a recepciós, Eszes Tamás – aki négy nyelven beszél, és három éve vár a Koltai Róberttel való újabb találkozásra – egyszer csak előveszi a Csocsó című filmről készült könyvet és a Robi különböző korszakából készült dedikált fényképeket. Érdekes, hogy legutóbb is itt voltunk, ő pedig azóta várta a találkozást.
Majd váratlanul megcsörren a telefon, én pedig óhatatlanul bekapcsolódom a beszélgetésbe. A vonal másik végén a legjobb barát, Sándor György:

– Te Robi, láttam az „Én és a kisöcsém”-et Szombathelyen, és arra gondoltam, hogy „Te és a nagybátyád” – ez lesz az önálló estem címe…
Ha a Robiról csak egy szót kellene mondani – a terjedelmi korlátok miatt – csak annyit mondanék, hogy szeretem! Ha ezt meg kell indokolni: az ember a testvérét szereti, és ő az én testvérem! Ez a két mondat esetleg még arra is engedhet következtetni, hogy én egy olyan hatást szeretnék elérni az olvasónál, hogy milyen jó ember vagyok. Ha a terjedelem még bírja, gyorsan hozzáteszem: az igazi jó ember az manapság már nagy ritkaságszámba megy… Az a Robi!
Ha még egy pirinyó időm van, akkor már csak annyit, hogy mi ezen az önmutogató, jellemrontó pályán, hogy a saját „nagyságunkat” adminisztráljuk, ezért előszeretettel sinfeljük, bagatellizáljuk a másik céhen belüli játszótársunk sikerét. Koltai Robiban ezekből a nemtelen indulatokból, az önfényezésből egy mákszemnyi sincs! Ennyire önzetlen (vessző), ennyire a másikban gondolkodó (vessző), együtt érző, a pályatársaiért ennyire lelkesedő, csupaszív (csupa nagybetűvel írd!) EMBERREL én még sajnos nem találkoztam. De hála a jóistennek, a Robival igen!

(Sándor György humoralista, 2014. november 23-án, telefonon és nyomdakészen)


Koltai–Albert

Presztízs Magazin

– Hogy is állt fel a Madách Gimnázium csatársora 1959. április 16-án, a nagy rivális Puskás Tivadar Távközlési Technikum ellen?
Annyit pontosítanék, hogy csak az utolsó öt percben, mivel az összes szóba jöhető, mozgatható játékos megsérült, így engem mint kiselsőst beküldtek a jobbösszekötő helyére, így összeállt a Vadász–Koltai–Albert (a későbbi és egyetlen magyar aranylabdás játékos – a szerk.) –Moláth–Gyulai csatársor. Ekkor azonban megrendítő dolog történt! Berohantam a dinamónadrágomban, és pechemre egy tért ölelő kapuskirúgás engem talált meg a félpályánál. Én pedig ahelyett, hogy félreugrottam volna, egy technikai bravúrral, „dropból” szerettem volna levenni a labdát és továbbrobogni vele, mindezekkel mély nyomot akartam hagyni az edzőben. A mozdulatom tökéletesre sikeredett, erről egyedül a labda nem volt hajlandó tudomást venni. Röviden szólva akkora luftot rúgtam, hogy a dinamógatyámból szinte kiesve elterültem a félvonalon, a közönség hangos röhögésétől kísérve. Ez a mozdulatom le is zárta a labdarúgó-pályafutásomat, mivel a nézők között ott ült keresztapám, Illovszky Rudi bácsi és apukám is, akik finoman „letereltek” a pályáról.

– Hallani azt is, hogy a legfiatalabb „visszavonuló labdarúgó” címe is Koltai Róberté volt.
A profi pályafutásomat még ezt megelőzően, 1958-ban, tizenhárom évesen befejeztem, vagy ahogy a sportsajtó írta volna: mint hivatásos futballista „szögre akasztottam a futballcipőmet”. Pontosabban apukám határozott instrukciója alapján visszavonultam mint igazolt játékos! Egy közeli barátja kérdőre is vonta, hogy „miért vagy ilyen szigorú a Robikával?”, mire ő azt mondta, „dehogy vagyok szigorú, csak láttam őt focizni!”.


Majdnem labdaszedő Bernben

Presztízs Magazin

Az ötvenes években a nyarakat a Vasas rómaiparti csónakházában töltöttük kabinokban lakva, szinte a részei voltunk a „Duna-parti csónakháznak”. A hétvégeken gyakran pihengettek itt a Vasas akkori közép-európai kupagyőztes sztárfocistái: Szilágyi Gyula, Csordás Lajos és a többiek. Bemesélték nekem, hogy az 1954-es berni labdarúgóvébén kívül megrendezik a Hivatásos Labdaszedő Világbajnokságot is, és mivel ők elég ügyesnek láttak, már be is neveztek a készülő keretbe, de csak azzal a feltétellel, ha a futógyorsaságomat fejleszteni tudom. Ők kártyázás közben stopperrel a kezükben mérték a kézilabdapálya körüli „köridőimet”, én pedig elhittem, mivel apukám is vastagon benne volt az ugratók csapatában.

A cikk a Presztízs Sport magazin 2/12-es számában jelent meg.
 

Még nincs értékelve