Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Pannon Presztízs Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Pannon Presztízs Magazint! Keresse az újságárusoknál a Pannon Presztízs Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

Szívekbe és szalagba zárt vadság

dr. Szász Adrián | ifj. Nagy György | 2021.01.25. |
Szívekbe és szalagba zárt vadság
Koltay Anna és Turán Eszter komoly útravalóval indultak, s filmjeikkel ők is útravalót adnak másoknak Anna többek között televíziós szerkesztő és műsorvezető, Eszter Los Angelesben és Budapesten is működő – elsősorban – kreatív producer. Mindketten neves felmenőkkel rendelkeznek: Anna édesapja Koltay Gábor filmrendező, nagybátyja Koltay Gergely zenész-dalszerző, Eszter nagynénje pedig Venczel Vera színművésznő, édesapja Turán Róbert drámaíró, dramaturg. Megálmodtak egy dokumentumfilm-sorozatot, öt évvel ezelőtt az ötleteik találkoztak. Ebből a találkozásból született a BP Underground, amely immár négy részben (hardcore/punk, hiphop, elektronikus zene, rock) mutatja be a 90-es és 2000-es évek elejének budapesti zenei szubkultúráit. A rendezőpárossal a friss – eddigi leghosszabb, 160 perces (kétrészes) – rockepizód apropóján beszélgettünk.
Külsőre mi is látunk köztetek hasonlóságokat és különbségeket, de ennyi közös munka után ti már nyilván azt is tudjátok, a személyiségetekben mi közös, illetve mi nem annyira. Eláruljátok?
Eszter: – Abban mindenképp hasonlítunk, hogy már igen fiatalon mindketten komolyan vettük a különböző zenei szubkultúrákat, és a mai napig koncerteken tudunk igazán feltöltődni. Ez nem is csak zeneszeretet, inkább rajongás! Bírjuk a rock ’n’ roll életstílust, s mivel mindketten komoly útravalóval jövünk otthonról, nem kellett attól tartani, hogy elkallódunk. A gondolkodásunk, értékrendünk sokban hasonló, részben viszont más szemléletet hozunk. Az egymásra találásunk, a barátságunk, a közös alkotás szeretete jól mutatja, hogy az underground ügye közös.
Anna: – Szerintem az is közös, hogy mindketten a minőségre, a hitelességre törekszünk, hogy támadhatatlan legyen az, amit csinálunk. Egymást is hajtjuk: ha valamelyikünk elkalandozna más irányú feladatai felé, a másik biztosan visszahúzza a „közös gyerekünkhöz”, a filmhez. Egyikünk sem hozta volna létre egyedül így ezt a sorozatot, de ahogy kettőnk energiája összeadódott, az remek alapot teremtett hozzá. Eszterről tudni kell, hogy forróvérű, határozott egyéniség, én meg inkább nyugodt típus vagyok, ritkán keveredek konfliktusba. Ebben is ideálisan hatottunk egymásra: volt, hogy az én higgadtságom, máskor pedig az ő temperamentuma kellett a munka előrehaladásához.
 
Presztízs MagazinKalandra fel, avagy így kezdődött 
 
– A BP Underground projekt onnan indult, hogy 2015-ben egy koncerten egy nagyot beszélgettetek. Ha jól tudom, már másnap folytatódott az ötletelés a közös munkáról, amiből aztán egy (eddig) négyrészes dokumentumfilm-sorozat lett…
Eszter: – Azon a koncerten annyira egymásra hangolódtunk, hogy kivételesen nem is figyeltünk a zenére. Én anno az SZFE-n tévés osztályba jártam és egy zenei témájú dokumentumfilmmel diplomáztam Almási Tamásnál, majd producer lettem, 15 éve vezetek egy filmgyártó céget, és nem foglalkoztam rendezéssel. Egyszer csak úgy éreztem, szükségem van arra, hogy megfogalmazzam egy dokumentumfilmben, engem milyen közegek formáltak azzá, aki vagyok. Mik voltak azok az ikonikus szórakozóhelyek, ahová anno jártunk, milyen koncertekre, kikkel stb. Azt éreztem, ennyi idő távlatából jó volna visszatekinteni és tisztelegni az előtt, ahonnan jövök. Elkezdett foglalkoztatni, hogy vissza kellene kanyarodnom a rendezéshez ezzel a személyes sztorival... Anna szubkultúrákat szeretett volna bemutatni egy ilyen sorozatban, ezt a két elképzelést – ami lényegében ugyanaz volt – gyúrtuk össze. Bennem filmesként a szubjektív időutazás, benne televíziósként az objektívebb bemutatás motoszkált. Letettük az alapokat, amelyek máig sem változtak – helyek, emberek, zenekarok, boltok, csomópontok a városban –, és nagyon inspiráltuk egymást. 
 
Ez azt jelenti, hogy kezdettől fogva működött köztetek az összhang, megvolt úgymond a kémia? 
Anna: – Ha őszinték akarunk lenni, azért nem mindenben. A szimpátia nyilván megvolt, nem véletlenül vágtunk bele a projektbe nulla forintból, pusztán szerelemből. A „két dudás nem fér meg egy csárdában” mondás sem volt igaz ránk, hiszen egyikünk sem csinált egoharcot abból, hogy az akaratát a másikra erőltesse. Mindig is egyensúlyban volt, mi az, amit Eszter, és mi az, amit én érzek, tudok jobban. Pedig a nők eleve rivalizálnak egymással, de ránk még ez sem volt jellemző. Viszont két olyan ember került össze, akik az életben nem dolgoztak még együtt, egymás munkamódszerét sem ismertük. Össze kellett csiszolódnunk. Az első filmünk kísérlet volt, amiből kialakult, egyáltalán hány embert fog érdekelni az, amit csinálunk. Végül meglepve tapasztaltuk, hogy olyanokat is, akiknek fogalmuk sem volt az adott miliőről. Annyira jó volt a fogadtatás, hogy azonnal tudtuk: folytatnunk kell. Közben egyre jobban megismertük egymást. Én a tévés közegből érkezve nyilván másképp dolgoztam, mint a filmesek. Eszter egy hihetetlenül profi stábot hozott, a kamera előtti mélyinterjúzásban viszont nekem volt több tapasztalatom. Tanultunk egymástól, az együttműködés azóta is gördülékeny, noha vitáink nyilván vannak, de csak a minél jobb végeredmény érdekében.
Eszter: Én a filmes látásmódot és szemléletet hoztam, a profi stábon túl. Mindig nagy hangsúlyt próbáltam helyezni a vizualitásra, így jött a képbe az azóta állandó operatőrünk, alkotótársunk, Bálint Dani is. A 15 évnyi filmes tapasztalatomat jól tudom a BP Underground projektben is kamatoztatni mint rendező, de úgy is, mint producer. Anna tévés „know how”-ja is nagyon jól jön, szóval elég jól kiegészítjük egymást.
 
Presztízs MagazinA rockzenéhez és más szubkultúrákhoz – meg a velük járó közegekhez – fűződő szoros kapcsolatotokat mennyire fogadta el a családotok, vagy éppen, hogy tőlük jött valahol ez a fajta kötődés?
Eszter: – Nagyon toleráns családból jövök, elsős-másodikos lehettem, amikor édesapám megvette az A.E. Bizottság „Kalandra fel!” című nagylemezét. Ijesztő volt hallani otthon, hogy „Egy lány kéne nékem, aki koszos és büdös”. Eközben még kb. Dolly Rollt hallgattam, és pfujolva mentem az iskolába, ahol viszont az osztálytársaim azt mondták, hogy „képzeld, nálunk is ez szól”. Apám, nagynéném bohém, színházi emberek, kis túlzással a fél gyerekkoromat a Madách-ban vagy a Vígszínházban töltöttem, de anyukám is elfogadta a hóbortjaimat. Igaz, 15 évesen kicsit bevadultam, piros hajjal meg orrbavalóval, akkor érezték, hogy baj is lehet, de aztán lenyugodtam. 16 évesen már a színház érdekelt, elkezdtem egy színiiskolába járni, az megszelídített egy kicsit. A barátom kapcsán, akin akkor már voltak tetoválások, mondjuk leültetett apukám, hogy beszéljen velem, hogy ugye nekem ilyen nem lesz. De nem féltett, az ambíció mindig igen erős volt bennem, hogy elérjek valamit az életben. Gyerekként nyomasztott is, hogy meg tudom-e ugrani a családom által magasra emelt lécet, de ugyanez sok helyzetben meg is óvott. Mindig tudtam, hol a határ, pedig voltak vad időszakok.
Anna: – Valahol mindenki sorsát meghatározza a családi háttere, én jóformán a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon nőttem fel rockoperákon, forgatásokon, színészek vagy épp Deák Bill Gyula, Nagy Feró, Vikidál Gyula, Varga Miklós között. A rockzene iránti szeretet már az anyatejjel belém ivódott. A rockzenei életbe persze csak a kétezres években csöppentem bele, de már előtte is Junkies meg Sex Action szűrődött ki a bátyám szobájából, és már akkor is figyeltem. Most a film kapcsán borzasztó érdekes volt addig visszaásni, amit én még nem láthattam személyesen. Nagyon kíváncsi voltam a kilencvenes évekre, Eszternek meg talán pont az maradt ki, amibe én érkeztem. Egymásnak is meg tudtuk mutatni, mi miért volt érdekes, így a néző is egy széles palettát kap.
Eszter: – Szerintem is előnyére szolgál a filmnek, hogy különböző korban éltünk meg hasonló dolgokat! Ahogy a személyiségem fejlődött, úgy volt jelen ez vagy az a szubkultúra erősebben az életemben. Lehet, én pont kijöttem valamiből, mire Anna odaért. Az én utam ez: Óbudáról jövök, ami egy kemény, vad vidék volt. A Flórián téren punkok lógtak, és nyilván más zenék is szóltak, mint a belvárosi tinidiszkókban gyerekkoromban. Aztán ahogy szelídültem, ezt felváltotta a rock, aminek persze a punk-rock is a része. Én egy orrbavalós, Martens bakancsos lány voltam a Totalcar klubból, és már a Moszkva téren töltöttem az időmet Óbuda helyett. Érettségi után külföldre kerültem, ahol beszippantott a hiphop. De a hiphop meg a rock között sincs annyira éles határvonal, sokszor keverednek a stílusok. A társadalomkritikusság nagyon tetszett a hiphopban is, mindig is volt bennem egy ilyen fajta nyitottság és érzékenység, meg az, hogy nem kell beállni a sorba, járjam a saját utam, hallgassam a saját zeném, és ne azt a sz.rt, amit sokan mások. A kétezres évek elején visszataláltam a rockhoz. Amit tizenévesen hallgat az ember, az azért egy életen át meghatározó.
 
Presztízs MagazinA tükör, a térkép és a saját út  
 
Anna, nálad az is különös ízt adhatott ennek a munkának, hogy az édesapád ismert filmrendező. A BP Underground egyfajta lehetőség is volt, hogy kilépj abból a státuszból, hogy az ő lányaként tartsanak számon…
Anna: – A húszas éveimben ezt még nem mondhattam el magamról, de mostanra valóban kiléptem. Apukám egyébként a mai napig nagyon kritikusan segíti az utam, tükröt tart elém, jó szándékkal megmondja, ami szakmailag nem tetszik neki. És az esetek 98 százalékában igaza is van, az észrevételeit remekül be tudom építeni az aktuális munkáimba. A BP Underground alkotói folyamatába azonban nem vontam be, ezért is merem állítani, hogy már kiléptem az árnyékából. Mindig csak akkor mutattam meg neki egy-egy epizódot, amikor már kész volt. Akkor viszont remek tükör volt kívülállóként, aki az egyes szubkultúrákban nincs benne szervesen, de megvan a filmes látásmódja ahhoz, hogy például átjön-e az üzenetünk, nem túl bonyolult vagy belterjes-e, azaz érthető-e a filmünk mondanivalója. Ez a sorozat ezzel együtt már abszolút a saját gyermekem.
 
Eszter, nálad pedig az pluszban érdekes, hogy mivel Amerikában is dolgozol – sőt, amikor nincs járványhelyzet, az év nagyobb részét kint töltöd –, találkozhatsz nemzetközi véleményekkel is.  
Eszter: – Azért mentem oda, hogy a döntéshozók közelében legyek. Producerként komoly nemzetközi produkciókban veszek részt, illetve fejlesztem a saját tévés és filmes ötleteimet, szintén nemzetközi piacra. Emellett kezdtem el rendezni, ami egyre jobban bejön! Az elektronikus zenéről szóló filmünk amúgy elég szép nemzetközi fesztiválkörutat jár be, hiszen az a műfaj nemzetközibb. A rock rész nyilván nem fog, mert a rock közege azért eléggé helyspecifikus. Előjön persze Hollywoodban beszélgetésekben néha, hogy mint rendező mondjuk épp a saját filmemen dolgozom, olyankor mondják, hogy „wow”, de azért nem esnek hasra tőle. És örülök, hogy valakiknek a BP Undergrounddal én tettem fel Budapestet a térképre.
 
Arról már beszéltünk, hogy mennyire közel áll a szívetekhez a rockzene. A szubjektum kontra objektivitás kérdést is érintettük, de mégis: mennyire kellett vagy sem kívülállónak maradnotok a rock rész elkészítésekor, illetve mennyire vihettétek bele a filmbe a saját érzelmeiteket?
Eszter: – Én nagyon határozottan azt az álláspontot képviseltem, hogy a rock filmben benne kell lennünk! Először még azt sem tudtuk, hogy rock-metal legyen-e a címe, de mivel végképp nem tudtuk volna 160 percben a metal minden alágát bemutatni, maradt inkább a rock, amiben itt-ott van metal is. Annak ellenére, hogy megpróbálunk egy objektív korlenyomatot adni, ez egy vállaltan szubjektív merítés jórészt abból, amit mi személyesen átéltünk. Úgy éreztem, a személyes megjelenésünk a filmben még inkább alátámasztja ezt. Szerintem mélyíti az üzenetet az, hogy a rendezők saját útja hol kapcsolódik össze a közeggel. Az, hogy 2001-ben az SZFE-s vizsgán Papp Szabit interjúvoltam, és ez bekerült archív felvételként, majd ma is megkérdeztem őt ugyanazokról, felbecsülhetetlen. Ugyanez Annára is igaz, aki a Subscribe egyik tagját interjúvolta meg a Pázmányon, ez is bekerült a filmbe. Meg a gender-arány is vesszőparipám volt, hogy ne csak három nő kontra ötven fiú szólaljon meg, és mi ezen is javítottunk.
Anna: – Szerintem pont emiatt volt tartalmilag a negyedik részt a legnehezebb elkészíteni, mert ebben volt a legjobban benne a szívünk. Azt gondolnád, ezért volt a legkönnyebb, de pont, hogy nem. Ráadásul a rock egy nagyon szerteágazó fa, rengeteg vadhajtással. Eleve nehéz volt leszűkíteni a megszólalók névsorát. Biztosan lesznek is, akik hiányolják magukat vagy a kedvenc zenekarukat a filmből, de ez nem a ’89 utáni magyar rocktörténet feldolgozása a teljesség igényével, hanem bizonyos mérföldkövek bemutatása, amiben van szubjektum: a nekünk fontos zenék vagy arcok, és itt volt sok jó értelemben vett konfliktus, hogy ki mit tart hangsúlyosabbnak. Eszternek például a grunge élete zenéje, én is hallgattam, de nekem meghatározóbb volt mondjuk a hard rock, később meg a Junkies vagy a Black-Out. Az arányokon gondolkodtunk sokat, de nagyon jól meg tudtuk győzni egymást pro és kontra érvekkel, a végeredménnyel pedig elégedett vagyok, sikerült megtalálnunk az egészséges balanszt.
 
Presztízs MagazinIdőutazás, humor és mélység
 
Hogyan viszonyultak hozzátok és a filmhez a BP Undergroundban megszólaló interjúalanyok? Voltak különösen emlékezetes találkozások, netán meg is leptétek egymást valamivel?
Eszter: – Én végig azt éreztem majdnem mindenkinél – azaz nem csak azoknál az interjúalanyoknál, akik a barátaim –, hogy a lelkesedésünk, a felkészültségünk, a csillogó szemünk hatására szinte bennfentesként kezelnek minket. Ugyanolyan boldogan időutaztak, mint mi. Lubickoltak abban, hogy firtatjuk, miért történt ez vagy az, és azt is mindenki felfogta, hogy ez megmarad. Tudod, hányan mondták, hogy ezt majd a gyerekeiknek is meg tudják mutatni? Mert a szubkultúrák ma sem az egyetemes magyar kultúra részei, pedig lehetnének. Főleg a rendszerváltás utáni időszak nem az, mert arról azért már sokan beszéltek, hogy mi volt a szocializmusban. De itt az csak előzményként jelenik meg, és a ’90 utáni dolgok vannak bővebben kifejtve. Érdekes, hogy amíg mi nem jöttünk, ez egy mostoha időszak volt, minket meg pont ez érdekelt, hiszen ezt éltük meg. Azokról, akiket korábban nem ismertem személyesen az alanyok közül – például a Sex Action zenekar tagjai – azt állapítottam meg, hogy önazonosak. Az interjúalanyaink között sokféle sors van. Van, aki nagyon befutott és sikeres, van, aki sikeres, de nem zenészként. Olyan is akadt, aki egyáltalán nem futott be, és ezt nagyon nehezen éli meg. Egy biztos: mindenki komolyan hozzájárult a rockszíntérhez!
Anna: – Az alanyok egytől egyig hálásak voltak, amiért megörökítettük a történetüket az utókornak. Az első három film után már nem is kellett nagyon magyaráznunk, hogy kik vagyunk és mit akarunk, tudták, miről van szó, és ez büszkeséggel töltött el. A hálájuk pedig minket is doppingolt. Jófajta meglepetés volt a Metal Hammer magazin két alapítójával, Cselőtei Lászlóval és Lénárd Lászlóval beszélgetni, akik 35 éve változatlan lelkesedéssel készítik a népszerű szaklapot, hozzánk hasonlóan hajtja őket a zene szeretete. Még senki nem kérdezte őket pár mondatnál bővebben a munkásságukról, pedig anno én is Hammer-előfizető voltam, gyerekként folyamatosan az újságot bújtam, sőt a Metal Hammer újságírója szerettem volna lenni, csak aztán másként alakult az életem.
 
Összességében mit szűrtök le az eddigi visszajelzésekből: azt az utat járja – illetve a rock rész esetében még csak fogja járni – a BP Underground sorozat, amit kezdetben szántatok neki?
Eszter: – A hardcore/punk résznél még nem tudtuk, hogy sorozat lesz, a magunk örömére kezdtük el. Ma már sok mindent máshogy csinálnánk, persze szeretjük azt az epizódot is. A hiphoptól kezdve jött meg igazán az önbizalom és a siker, majd a harmadik részt már szponzorálta a Telekom Electronic Beats. Az a támogatás szakmailag nagy ugrást jelentett, így még több emberhez jutott el a filmünk. Elértük nagyjából, amit egy magyar dokumentumfilmmel el lehet. A rock résznél pedig sok olyan archív felvételt is felhasználtunk, amiknek a létezéséről még maguk a zenészek sem tudtak. És láttad volna némelyikük reakcióját! Még a marcona Ganxsta Zolee is meghatódott a Sex Action-ös részen, amikor levetítettük neki. Azt mondta, „nem tudom, hogyan csináltátok, de elkaptátok a lényeget, hogy miről szólt az a dolog”. De erre is törekedtünk: nem elszépelegni az undergroundot, ami egy vad történet. Persze rengeteg humort is csempésztünk bele, hiszen olyan sztorik jöttek elő…
Anna: – Ettől lett élvezhető kordokumentum! Egyszerre humorral és mélységgel. Ezt alapból adja az alanyok személye, és az egész visszahoz egy életérzést. 52 emberrel készült interjú, de ezek pár mondatonként pörögnek, ahogy a mai vizuális világ megköveteli. Reméljük, annak is visszaadják a korszellemet, aki nem élte vagy értette meg. Maguk a szereplők is hozták VHS-en a féltve őrzött kincseiket, hogy digitalizáljuk őket, de a saját archívumunkból is dolgoztunk, hiszen gimiben rengeteg cikket, koncertjegyet összegyűjtöttem. Szerintem még komolyabb utat is jár be ez a sorozat, mint előre gondoltuk. Szerelemprojektnek indult, amit szerettünk volna minél több emberhez eljuttatni, de még a várakozásainkat is felülmúlja, ki mindenkit tettünk boldoggá vele. Magunkat is beleértve.
 
Presztízs Magazin Tudom, a mostani helyzetben nehéz tervezni, de milyen új elképzeléseitek vannak a közeljövőre?
Eszter: – Nagyon élvezem, hogy most itthon vagyok, mindig is honvágyam volt, mert itt szeretek igazán élni, persze a szakmai ambíciók miatt hasznos kint is jelen lenni. De most online világ van, minden működik így is. Rengeteg mindenen dolgozom, mindenféle európai és amerikai nagyjátékfilmes és tévés kollaborációkon, de a saját filmötleteim a legkedvesebbek a szívemnek, ezekre kell most koncentrálnom, hogy mi hogyan valósuljon meg. Persze keressük a rock rész vetítési platformjait, zajlanak a tárgyalások. És bár elfáradtam az utómunkában, a lényeg a végeredmény, amivel elégedett vagyok. Jók a visszajelzések, megtaláltuk az egészséges egyensúlyt abban, ki mihez ragaszkodott, s ki miből engedett. Egy kis jó értelemben vett feszültség szerintem kell is az alkotáshoz, hogy érezd, ennek most össze kell állnia! És össze is állt, méltó kordokumentum lett ez a rész is.
Anna: – Én a közmédiában is zenei témákkal foglalkozom már két éve, a zene ott is körülölel. Mégis a BP Undergroundra tudom igazán azt mondani, hogy ez az enyém, na, ez én vagyok! Pedig nyilván ez is csapatmunkából állt össze, de nem egy tévéműsor szereplőjeként jelenek meg benne, hanem ez egy produktum, amely fémjelzi, hogy ki Koltay Anna. Azért is fontos, mert bármibe kezd az ember, annak az első eredménye meghatározó. A dokumentumfilm-készítésben nekem ez az első és legláthatóbb, legnagyobb visszhangot kiváltó eredményem, erről azonosítanak be sokan. Persze ugyanolyan lelkesen készítem a tévéműsorokat is tovább, az M2 Petőfi TV-n az Én vagyok itt! címűt műsorvezetőként, az Akusztikot felelős szerkesztőként. Amikor gyerekkori vágyam volt, hogy a Metal Hammer újságírója legyek, akkor végül is valami hasonlóra gondoltam… Igaz, hogy máshol valósult meg, de így is zenével foglalkozom a mindennapjaimban, amiért hálás vagyok a gondviselésnek.
 
Arról, hogy a BP Underground rock része hol lesz látható, a bpunderground.com weboldal és a produkció Facebook-oldala szolgál friss információkkal.
 
(A cikk  Pannon Presztízs magazin 2020 novemberi számában jelent meg.)
 
Még nincs értékelve