Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Pannon Presztízs Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Pannon Presztízs Magazint! Keresse az újságárusoknál a Pannon Presztízs Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

Hongkong, King Kong, pingpong, mit mond…

László Nicole | László Nicole | 2020.06.01. |
gasztronómia, Hongkong
Hongkong, King Kong, pingpong, mit mond…
Az Élet vagy Sors, esetleg Karma – mindegy is, miképpen becézzük, mindenképp nagybetűvel írandó, mert okvetlenül megérdemli a tiszteletet – elsősorban arra tanít, hogy a lét hullámvasút, és sosem tudhatjuk, mit hoz a holnap. Élvezhetjük éppen a felfelé ívelő utat, vagy sikíthatunk lefelé száguldva a vad ismeretlen felé, soha semmi sem megkérdőjelezhetetlenül biztos vagy állandó. Akármit elveszíthetünk, az élményeink azonban örökké velünk tartanak, minket tanítanak és a világképünket árnyalják.
Élménygyűjtésem legutóbbi állomása a nem túl közeli, de legalább irgalmatlanul távoli Hongkong volt. Mire már tényleg minden filmet megnéztem, és az előttem ülők szokásrendjéből is kiművelődtem a repülőn, leszállt végre a gépünk a legek városában. Elvégre övék a világ egyik legforgalmasabb kikötője, a legjobbnak megválasztott repülőtere, a világ legnagyobb ülő Buddhája, a világ leghosszabb mozgólépcsője, libegője és függőhídja. És persze a világ legkevesebb egy főre jutó négyzetmétere. Az biztos, hogy Moliére mizantrópjának és az afféle embergyűlölő habitusnak nem való a hely, mivel hozzávetőleg kettő budapestnyi területen éldegél hét és fél millió ember, minden talpalatnyi négyzetcentit megbecsülve és kihasználva.
Presztízs MagazinUgyan a hegyekkel dúsan megáldott városállam valójában 263 jobbára pöttöm, a tengerbe becsepegtetett szigetből áll, a tulajdonképpeni élet a Victoria Harbour két oldalán, a Kowloon és a Hong Kong Island-en zajlik, melyeket kettőt hidak, tenger alatt áthaladó soksávos alagutak és 1888 óta működő kompjárat köti össze, ami voltaképpen a helyi 7-es busz. Nem beszélve az európai szemnek tipikusan kínai dzsunkák tengeréről, melyek a piros vitorláikkal, pláne este kivilágítva annyira lenyűgözők, hogy az ember lányában az átlaghétköznapokon durván leoltott, lepisszegett romantikus én hangosan tapsikolva dalolja el az Örömódát. 
 
 
 
 
 
-------------------------------------------------------------------------------------------Presztízs Magazin
 
 
 
 
 
Illatos kikötő
A Hongkong név a fülnek megszokhatatlan kantoni nyelven Illatos kikötőt jelent, amit egyrészt az itt a tengerbe ömlő Gyöngy-folyónak tulajdonítanak, de jó eséllyel gyanakodhatunk a hosszú ideig elsődleges exportterméknek számító tömjénre is, ami a gyárakból és bepakoláskor a hajók rakományából áradt, olyan átható tömjénillatba burkolva a várost, hogy az embernek nyakra-főre gyónni támadt kedve az intenzív templom-odőrben.
-----------------------------------------------------
 
Kézről kézre – egyelőre kezek között
 
Történelmét tekintve Hongkong időnként ópiumháborúkba keveredett – rendre elveszítve azokat –, míg a Brit Birodalom, megelégelve a harcoskodást, 1898-ban potom 99 évre, „polkorrektül” fogalmazva, bérbe vette Hongkongot, és sietve vámszabadkikötőt fabrikált belőle. 1941-től 45-ig a japánok elfoglalták a hongkongi szigeteket, de távolról sem volt ez a négy év olyan komfortos kis elnyomás, mint a britek ideje alatti. Nyakig jártak a hiperinflációban és az élelmiszerhiányban, divatban volt a statárium és a tuberkulózis, olyannyira, hogy a „barátságos” japán vizit mintegy 1 millió fővel csökkentette a lakosok számát. 1945-ben, a világháború végén, mikor a britek diadalmasan visszatrappoltak az őket jogosan megillető gyarmatukra, egy hangos megkönnyebbült moraj futott végig a szigeteken, és a helyiek csak félig muszájból lengették a lobogót, a Union Jack-et. Aztán persze a 99 év is elrepült, miként egy pillanat, de a virágzó brit uralkodás alatt Hongkong gazdaságilag megerősödött, létrejött egy multikulturális közösség, kikötőváros lett, és jelenleg is a világ egyik vezető pénzügyi és kereskedelmi városa.
Presztízs MagazinÁm ahogy 40 éves szovjet megszállások után is össze lehetett csomagolni, úgy bruttó 150 brit év is be tud férni egy nagyobbacska pakkba. Az 1997-es helyi politikai furmányt dicséri, hogy, bár Kína máris ott állt, hogy jókora pandamancsát visszategye a területre, valahogy mégiscsak sikerült kimosolyogni az ex-portugál gyarmat Makaóhoz hasonlóan egy sajátságos, úgynevezett „különleges közigazgatási terület” státuszt, amely privát politikai, jogi, gazdasági és pénzügyi rendszert engedélyez nekik. Saját útlevéllel és vízumrendszerrel, amely a vízumkényszert például ránk, magyarokra nem terjeszti ki, de a szomszédos Kínára igen, ami azért elég komikus, és kiválóan példázza a jószomszédi (v)iszonyt. Kína ötven évet adott Hongkongnak, ez alatt nem nyúl a gazdasághoz, hagyja, hogy majd teljes autonómiát élvezzen: rendelkezhet saját valutájával, lehet saját kereskedelme, oktatása és így tovább. Ravasz módon kommunisták építik a kapitalizmust itt, a világ ezen ázsiai oldalán, s ehhez a legnagyobb ajtó éppen az Illatos kikötő, Hongkong.
Presztízs MagazinA Big Brother óta tudjuk, hogy a „nagy testvér” figyel minket, így persze Kína is folyamatosan ferde szemmel néz rájuk, és nem csupán az anatómiai adottságokból kifolyólag. A nyár folyamán a Kínai Népköztársaság előterjesztette a kiadatási törvényt, amely lehetővé tette volna, hogy bárkit kiadassanak Hongkongból Kínának, amit Hongkong erősen aggályosnak talált, attól tartva, hogy ez lehetőséget szolgáltathat visszaélésekre, különösen, mivel Kínában a helyi normák szerint akár jóízűen meg is kínozhatnák a kiadott hongkongiakat. A nemtetszésüknek a nemzetközileg érthető legegyszerűbb módon, utcai zavargásokkal adtak hangot, ami egy darabig helyes kis szabadtéri programként működött, nevezetesen hétfőtől péntekig dolgoztak, hétvégén „tüntire” jártak. Ám az ősz jócskán bedurvította az eseményeket, s ez a nemzetközi sajtó figyelmét is magára vonta. Előkerültek az ilyenkor szokásos macskakövek, Molotov-koktélok, utcai barikádok, polgári áldozatok. Kinttartózkodásunk során egy január elsejei, afféle újévi koncerttüntetést bonyolítottak le „semmi kis” néhány százezer emberrel az utcán, amiből mi nem sokat érzékeltünk, mivel el voltunk kissé foglalva a szilveszteri másnapos fejünkkel. Este ennek nyomaival azért találkoztunk, nevezetesen egy pikniktakaróval, némi szeméttel és egy pakli kártyával, úgyhogy nem lehetett durván elharapódzott, vérengző a móka.
 
Jólét és biztonság
 
Presztízs MagazinMagyar szemmel Hongkong egy Kelet és Nyugat határán egyensúlyozó, roppant sajátságos város, afféle New York és Bangkok szerelemgyereke keleti fűszerekkel és sosem látott felhőkarcoló-dömpinggel. A Viktória-csúcs, a Peak a város fölé emelkedik, mintha a természet sem hagyná magát az ember sarkallta csúcskísérletek tornáján. Felkapaszkodva 552 méteres tetejére, úgy látszik, ha csak egy hajszálnyival is, de a természet győzött. Ha az ég kegyes hozzánk, és tiszta, napfényes időben fellibbent egy darabot a felhőszoknyájából, akár a kikötői parton túli Kowloon-félszigetre is átláthat sasszemünk. A levegőben végtelen biztonságérzet terjeng az általános jóléttől és bőségtől, csupa barátságos és segítőkész arc néz ránk, szeretik és megélik a mindennapjaikat, kedélyesen tai chizve a buszmegállóban való ácsorgás közben, hogy kihasználják a várakozás perceit, vagy mindenhol futva, csevegve, piknikezve.
Presztízs MagazinA legnagyobb kincs a terület, amit a vízből igyekeznek elcsaklizni, méterről méterre feltöltve azt, hogy újabb felhőkarcolókat építsenek rá. Minden talpalatnyi helyre igyekeznek becsempészni a növényzetet házfalakon, háztetőkön kint-bent, lent-fent, alul-felül, mindenütt. Imádtam, hogy az emberek nem uniformizáltak, és cseppet sem törődnek a konvenciókkal. Akinek lila a haja, arany a cipője, és nála van az egész Hupikék törpikék-gyűjteménye, hát azzal sincs baj. Ha a taxisunknak éppen a kedvenc száma megy a rádióban, akkor feltekeri a hangerőt és olyan hamisan csap az oktávok közé boldog arccal, hogy az embernek azonnal kedve támadna kiszavazni, ha nem venné figyelembe, hogy milyen csodálatos ez a szabad, felvállalt, nyitott és önazonos élet, amiben mindennapjaikat tengetik a városban, ahol a villamosok és a buszok is emeletesen az égig érnek. Itt senki nem lesz a szürkék hegedőse, úgyhogy szegényebbek lennénk egy verssel, ha Ady Hongkongban látja meg a párás napvilágot.
Presztízs MagazinA város és lakosai abszolút hozták a feléjük támasztott roppant magas elvárásaimat, egyetlen apróságtól eltekintve, amit igyekszem celofánosra csomagolva, felmasnizva fogyaszthatóvá tenni. Nos, régtől fogva van egy elméletem a szép emberekről, amit a vérkeveredéssel hozok összefüggésbe. A magyar populáció például szerintem attól elismerten tetszetős az emberi szemnek, hogy a történelmünk során, aki csak erre járt, az letette a… mondjuk úgy, genetikai névjegyét, tatártól a törökig, orosztól a németig, svábtól a lengyelig, a teljesség igénye nélkül. Gondoltam én balga, a hongkongiak is így jártak, hiszen a kínai alapokat angol és japán behatások érték, nem beszélve a kikötőkben megforduló matrózseregekről, akiknek moralitását jól példázza az „ahány kikötő, annyi nő” alapvetés. Gondoltam, itt aztán csodás egzotikumokat fogok látni keleti arcszínnel, európai ívekkel és élekkel, fekete hajzuhatagokkal. Maradjunk annyiban, hogy nem. Mindenki nyugodtan engedje ide élete párját egy hosszabb kiküldetésre is akár! Boldogan és kiéhezve fog hazatérni. Ez egy életvidám, nyugodt és higgadt populáció a magyar szemnek végtelenül idegen szabálykövetési maximalizmussal. Számunkra a legkonkrétabb szabály is csak afféle halovány ajánlás, míg nekik egy sárgára váltó lámpa is brutál tilalomfa. 
-----------------------------------------------------------------------------------------
Presztízs MagazinAz isten pénze sem elég
Az egyetlen baj a várossal az, hogy egy jóllakatott platinakártyát is le tudunk meríteni csupán egyetlen háztömb megtétele alatt. Bruce Lee és Jackie Chan otthona krőzusi vagyont kíván minden nap, amit az ottani átlagkeresetek biztosítanak is. Neonreklámerdő hirdet mindent ebben a mandulavágású világban, ahol a legmagasabb az egy főre jutó Tesla- és Rolls Royce-szám, s nem létezik olyan világmárka, ami ne lenne jelen félkerületnyi boltokkal és sajátságos árszabással. Ez máris megmagyarázza, hogy London, Róma vagy Párizs utcáin sétálgatva, betérve egy jól csengő Gucci vagy Vuitton boltba, miért áll máris egy-két apró kínai cipő a lábunkon tolongva a zsúfoltságban, hiszen minden portékát azonnal maguknak akarnak, elvégre számukra az egész Öreg kontinens egy nagy outlet. 
-------------------------------------------------------------------------------------------
 
Michelin és a street food
 
Presztízs MagazinA feng shui-fetisiszta város gasztronómiája szivárványosan sokszínű, a glamúrosan luxi menő helyektől az utcai árusok végeláthatatlan soráig. Az alig túlzás tézis szerint a hongkongiak megesznek mindent, aminek négy lába van, kivéve az asztalt; bármit, ami úszik, kivéve a hajókat; és mindent, ami repül, kivéve a repülőt. Egyetlen szabályra ügyelnek: minden legyen friss! Figyelembe véve, hogy sziget(ek)ről beszélünk, tenger gyümölcseiből igen jól állnak. Rákok, garnélák, tintahalak, fésűkagyló, sügérek várnak ránk garmadával, de a vagányabbak a tengeri uborkát, lárvát, skorpiót vagy halszájat is kipróbálhatják, nem beszélve a megagigafinom abalone-ról, ami egy tengeri kagylófajta tapadókorongja. Ezt frissen vagy szárítva tálalják, a külseje pedig, nem mondom meg, hogy mire hasonlít, de nnnna, pont arra. Világszerte ismert a pekingi kacsa, amelyet pácolás után kemencében sütnek ropogósra. A rákokhoz, kagylókhoz, szárnyasokhoz gyakran rafinált szószokat készítenek gyömbérrel, csilivel és ecettel. Aki nem akar sokat költeni az étkezésre, az kisebb éttermekben, kifőzdékben tésztalevessel, pirított rizzsel és pirított tésztával is jóllakhat. Ezekért nem szükséges egy teljes havi magyar átlagkeresetet otthagyni, és nem egyszerűen isteni finomak, hanem konkrétan 2016 óta a Michelin is említést tesz róluk, először szerepeltetve street food étkezdéket a Michelin történetében, ami azért eléggé menőség.
 
Koktélra fel  – Sevva Lounge és az aranykezű
 
Presztízs MagazinA kalauz által elismert – gyakorlatilag – bódék vagy kordék kínálatában találunk nyárson sült bébipolipot, matcha teás krémmel töltött lávasütit, házi készítésű tofupudingot, valamint kínai gőzgombócot minden mennyiségben, 3 helyi dollárért. Én azonban Victoria Beckham-en nevelkedtem, aki megmondta, hogy rendes asszony igyekszik olyan sokat költeni, hogy a férjének ne teljen szeretőre, ezért aztán ragaszkodtam néhány igen drága, eléggé Michelin-csillagos étterem és bitang menő bár meglátogatásához. Utóbbiak közül kiemelkedett a Sevva Lounge a fergeteges panorámájával, ötletes és kifinomult enteriőrjével, csodás koktélkínálatával. Ami náluk nincs, azt még nem párolták és szüretelték le. Sok töprengés után sem tolul más szó az agyamba róla, csupán az, hogy pazar. Aztán ott az ellenkező véglet, a pöttöm kis Old man bár, ami zéró reklám, nuku cégér felsorakoztatásával dübörög egy eldugott sötét kis sikátorban, egy aranykezű kanadai bartender keze nyomán. A hely egészen szürreális és kissé meseszerű. A fogason is lógnak a vendégek a legjobb reklámot használva, amit egyszerűen így hívnak: szájhagyomány.
 
Étteremmustra
 
Presztízs MagazinAz éttermek közül a Zuma hozta a mindenhol megszokott, magas nívójú kötelezőt, ám különösen hálásan emlékszem rá vissza, amiért igen emlékezetes szilveszteri mulatkát rittyentett egy jóféle dj-vel, aki sokat próbált, fülünkben járatos örökzöldeket pörgetett újjá, amire még a helyi second hand Vanessa Mae is ráhegedült egészen oxigénritka magaslatokba emelve a hangulatot. Másnapi fejünk a megmondhatója, hogy mennyire. A MOTT32 inkább a dizájnjával véste be magát a memóriámba, ám ezen a téren tényleg kitett magáért, és nem volt olyan apró szeglet, sarok, evőeszköz, kép vagy világítótest, aminek láttán ne böködtük volna egymást leplezetlenül, könyökkel. A Haku étterem az egyik kedvencemmé avanzsált, noha annak ellenére kért el komplett vagyont a menüsoráért, hogy gyakorlatilag egy bevásárlóközpontban található, még csak nem is a leghajbókolósabb környéken. Minden egyes fogás olyan aprólékosan kifundált, harmatosan friss volt, hogy a fogainknak talán szükségét sem éreztük, mert minden önként és dalolva omlott ízmolekulákra a szánkban. Alig leplezett vigalommal szoktam hallgatni az önhatalmúlag bortudorrá katapultált barátainkat, akik számomra rettentő komikusan szakértik meg egy-egy korty bor után, hogy milyen lassan távozik a szánkból a késői szüretelés utolsó napsugara, de a jobb nyelvgyöknél még mindig felsejlik egy kis ribizlis-mandulás utóíz. Őket most ünnepélyesen megkövetem megszaggatott ruhában, hamuval a fejemen, mert itt, esküszöm, így volt. Bizonyos zamatok, fűszerek, ízek, imák, szerelmek azonnal betoppantak, mások csak később sompolyogtak elő bátortalanul, míg ismét mások csak utólag, a hangulatukkal érkeztek meg. Imádtam az abalone-os rizsüket, a wagyu steak-jüket, a szanaszéjjel foszló sashimijüket.
Presztízs MagazinParádés volt az egész menüsor! A két Michelin-csillagot is bezsákoló Bo Innovation már önmagát is a beszédes „x-treme chinese cuisine” titulussal illeti, és valóban, extrémitásban nem is volt hiány. Minden érzékszervünket el szerették volna kápráztatni, a szinesztézia fegyverarzenáljával manipulálva minket fogásról fogásra a menüsoron. Potom 15 fejezeten keresztül kanyarítottak minden egyes tálaláshoz egy kis történetet egy szimpla kis „Örkény-egypercessel”, hogy komfortosan bele tudjunk helyezkedni a sztoriba, ami imhol érdekes volt, máskor tradicionális vagy érzelmi húrokat pengető, babonás vagy okító, de időnként konkrétan annyira szatirikus, hogy megfeszített szájszéllel igyekeztem tartani az ájtatos arccal elbeszélő felszolgálóval a szemkontaktust, hogy ne lássa, hogy a velem szemben ülők csuklanak a röhögéstől. Az „Aliz Csodaországban” dobozban kiérkező gyömbéres-tofus százéves tojás és a bébiételes üvegcsében, Hello Kitty-s kanálkával szervírozott almás, csilis, fokhagymás rákhús már az én sokat próbált idegrendszeremet is kikezdte, a „Ki nevet a végén?” játéktáblán felszolgált fogások közben pedig már képtelenség volt nem felszabadultan kacarászni.
Presztízs MagazinPedig minden az utolsó szösszenetig koncepciózusan ki volt találva a street food kocsit imitáló tálalástól a szerencsehozó cukorkákig, a Hongkong első hivatalos márkáját megcsillantó Florida Waterbe mártott asztalkendőtől az utolsó hatásszünetig. Nekem picit sok volt a szemfényvesztés és a csillámpor, talán én ekkora hajcihőt nem igénylek, de a fogások egytől egyig megérdemelték az összes Michelin-csillagot az égen. Ráadásul annyit vidámkodtunk, hogy a nyilván temérdek sok bevitt kalóriát azonnal leégettünk magunkról. Elvégre jó, ha tudjuk, hogy az élet vagy egy hatalmas kaland, vagy nem is élet, ezért írjuk tele kalandokkal az útlevelünket, hiszen „if you never go, you will never know”, mondja az a hongkongi, aki a brit gyarmati idők miatt még beszél angolul. Mondjuk nem sokan, így az egy hét alatt a mi mandarinunk egészen sokat javult. Hát még a narancsunk, ami kicsit sárga, kicsit savanyú, de legalább a miénk.
 
Még nincs értékelve