Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Pannon Presztízs Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Pannon Presztízs Magazint! Keresse az újságárusoknál a Pannon Presztízs Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

Az ember, aki visszapottyant a Földre

Soós Tamás | archív | 2013.04.22. |
David Bowie
Az ember, aki visszapottyant a Földre
A popzene leghíresebb avantgárdjának, David Bowie-nak megint sikerült sokkolnia a világot. De a The Next Dayben csak egy dolog meglepő: az, hogy megjelent.

Bowie, aki legalább annyiszor és olyan jelentősen újított a könnyűzenén, mint a Beatles, egy hosszú dekád után tért vissza 65. születésnapján, mikor már mindenki szemrebbenés nélkül fogadott volna arra, hogy végleg visszavonult. Igaz is, a kaméleon-művész védjegye, az örökös megújulás és a kísérletezés nem épp a legközkedveltebb nyugdíjas tevékenység – de amíg Mick Jagger vagy Paul McCartney még 70 felett is kirázza a boogie-t a színpadon, addig Bowie-ra pláne ne aggassunk a korból levont következtetéseket.

Egy sztereotípia azért mégis betalál: a The Next Day a karrier alkonyán összeállított, múltidéző és nosztalgikus hangon felszólaló lemez. Persze, David nem lenne Bowie, ha mindezt – legalább a hecc kedvéért – nem harsány, adrenalinnal pumpált rock ’n roll slágerekben fogalmazná meg. Az ércesen csattanó dobok, a játékosan tekergő basszusgitár és a ’60-as évek ősrockját idéző, hol tovalebegő, hol feszes gitártémák ágyaznak meg Bowie intellektuális mélységekbe leásó szövegeinek. Az énekes azonban már nem egész albumokon, hanem csak egyes dalokban vesz fel különböző perszónákat, akár II. világháborús katona (I’d Rather Be High), akár iskolai merénylő (Valentine’s Day) perspektívájából szemlézi a világot.

Habár a rockzenébe teátrális és androgün jelleget, a popzenébe színjátszást és avantgárd kísérletezést vegyítő brit zenész mindig is csak a saját maga által felállított nívónak és örökös nóvumnak akart megfelelni, a The Next Daytől minden Bowie-rajongó megkaphatja, amire vágyik. Már a "Heroes"-t egy fehér négyzettel felülbíráló borító is jelzi, hogy itt a zenei örökség kerül terítékre, némi kortárs újítással fűszerezve. Az elégikus, fülbesimuló, s a 2002-es Heathent megidéző balladákat (Where Are We Now?, You Feel So Lonely You Could Die) a nyughatatlan, vadóc Bowie-t feltámasztó, tördelt dallamok (Dirty Boys, If You Can See Me) ellenpontozzák frappánsan. Főleg Steve Elson szaxofonos szeret provokálni, akinek a Dirty Boys-ba varázsolt dallamai olyan elszállósak, mint egy Ziggy Stardust-féle Mars-expedíció. A Next Day egyébként is a Ziggy-éra – és persze a Tin Machine projekt – szertelenségét idézi, így főleg azon ősrajongók vidulhatnak majd fel, akik Bowie kapcsán elsősorban a korai lemezek peckes, túlfűtött rock ’n rolljára asszociálnak.

Ugyan főhősünk már nem reformál műfajokat és a Bowie-formulát sem gondolja újra, ám a különböző korszakait markánsan megidéző dalok közé nem parkoltak üresjáratok, úgyhogy a The Next Day ától cettig, felhőtlenül szórakoztat. Az új lemez hallatán senki nem fogja izgalmában felszaggatni a karosszék karfáját, viszont az unalmat is sokkal élénkebben kerüli el, mint ahogy azt egy visszatérő Nagy Művésztől szkeptikusan várnánk. Legalább az nyilvánvaló lesz: pokolian jó szórakozástól fosztott meg minket Bowie 10 évre nyúlt visszavonulása.

Kép: en.wikipedia.org
Klip: http://www.youtube.com/watch?v=gH7dMBcg-gE

Még nincs értékelve