Őszi Boszorkány
Megjelenik Rozsnyói Péter első lemeze

– Egy harmincéves művésznek nem kései egy kicsit az első lemez?

– Miért pont Őszi Boszorkány?
– Ez egy viszonylag régi szerzeményem, két különböző változata szerepel a lemezen, mellékesen egy se veled-se nélküled kapcsolat ihlette. Ma ebben az értelemben hála Istennek, teljesen más a helyzet, megtaláltam az Igazit, kiegyensúlyozott a kapcsolatunk. Egyébként a lemez jelentős részben szerzői munka, a három dzsessz „standard” és a dobos, Mohay Andris egy szerzeménye mellett valamennyi szám saját szerzeményem. A trióm tagjai mellett két vendégem van, Kőszegi Imre, és Winand Gábor. Imrének sokat köszönhetek, ő az a klasszikus, első generációs nagy dzsessz-zenész, akinek állandó zongoristája vagyok. Winand Gabival is hasonló a helyzet. Vele és feleségével, a kubai Elsa Valle-vel is évek óta rendszeresen játszom. A lemez utolsó dala, az Autumn Witch változata, amire Elsa írt spanyol szöveget.

– Bach és a dzsessz, köszönik, jól megvannak egymással. Az igazság az, hogy épp elég feladatot ad nekem mindkettő külön-külön is. Szokták kérdezni, miért nem játszom Bach mellett más klasszikusokat? Egyrészt az Akadémia alatt játszottam, akkor kötelező volt, de tény hogy azóta nem. Minden nagy zeneszerző más hozzáállást, más felfogást, más technikát igényel. Valahogy úgy érzem, épp elég feladat nekem elmélyülni Bach felfoghatatlanul gazdag és mély életművében, és bizonyos értelemben feleslegesnek érzem visszanyúlnom más szerzőkhöz. Úgyhogy egyelőre ez van, alapvetően dzsessz-zongorista vagyok, egy nagy klasszikus mester – szerintem a legnagyobb mester – Bach műveinek tolmácsolásával felszentelve, ha mondhatok ilyet. A dzsessz tekintetében a legnagyobb különbség a szóló és a többi formáció között van. Kezdetben inspiráló volt számomra, ahogy persze mindenkire Keith Jarret, vagy később a mai fiatalok közül Brad Mehldau, mégis nekem Bill Evans az, aki a szólózongorázás tekintetében és a triójátékban is a legmeghatározóbb. A szóló talán a legnehezebb műfaj, és a legkihívóbb is, magad vagy és a hangszer. A legnagyobb feladat, hogy ne legyél monoton, és képes legyél kilépni a klisékből. Én alapvetően improvizatív, impulzív alkat vagyok, és a dzsessz az improvizációra épül. Biztos vagyok benne, hogy majd eljön az idő, és elő fogok állni egy szólólemezzel. A mostani, első lemezem trió lemez, az összes formáció közül ezt érzem a legerősebbnek, ami a dzsesszben való önkifejezési lehetőségeket illeti.
– Milyen volt a stúdióban? Mégiscsak az első lemezed.

– Mi a cél a lemezzel?

– Veszprémben élni mekkora hátrány?
– Veszprémi vagyok, itt születtem, itt él a családom, szeretteim, de persze ez zenei tekintetben hátrány. Ugyanakkor itt nyugodtabban lehet élni, és én szeretek elvonulni. A zenei élet Budapesten összehasonlíthatatlanul pezsgőbb, hogy eljöttem onnan, ezzel ki is kerültem belőle valamennyire, nem játszom nap mint nap, mint annak idején. Ugyanakkor a budapestiek sem játszanak olyan sokat, különösen olyan helyeken, ami megilletné őket. A dzsessz egy rétegműfaj, sokat kellene tenni a népszerűsítéséért és én próbálok is. Lassan három éve tanítok a Pannon Egyetem Műszaki Informatikai Karán klasszikus zenetörténetet. Most komolyan szó van róla, hogy szintén az egyetemen dzsessztörténetet taníthassak. Nagyon remélem, hogy ez sikerülhet, egy ekkora egyetemen biztosan lenne érdeklődés egy ilyen tárgyra, mégiscsak dzsessz-zongora művész vagyok, és ez részemről egyfajta misszió is lenne a dzsessz népszerűsítése ügyében.