Csonkabrandy, aki nemcsak a fejünkbe száll, de a szívünkbe is
„Szerettem volna más lenni, amilyen nem lehetek”
Effélékről beszélgetünk Csonka Andrással jobbra-balra csapongva a témák között, egy hozzávetőleges időbeni kronológiát tartva:
– Én világéletemben az első kerületben laktam. Itt születtem, itt élek, és itt is halok majd meg. Imádok itt lenni. Nekem ez a kerület minden. Igazi lokálpatrióta vagyok, én nem költözöm el innen.
Édesapja második, meglehetős korkülönbséggel kötött házasságába született. Csonka Endre az egykori Vidám Színpad tagja volt évtizedekig, így evidens lenne azt gondolnunk, hogy az apatejjel szívta magába a világot jelentő deszkák és reflektorok iránti vágyat, ám gyorsan lerombolja a szépen felépített gondolatmenetemet:– Igazából csak régi újságcikkekből szerezhettem benyomásokat a pályájáról. Amikor én láttam színpadon, már csak kicsi szerepeket játszott, nem volt előttem példaként, hogy én olyan akarok lenni, mint ő. Apám sokat dolgozott, de nem tartozott az első vonalba. Az újságcikkek szerint egy nagyszerű táncos komikus volt, sok olyan művésszel lépett fel, akikre felnéztem, és voltak látványos kiugrásai. Az én igazi motivációm viszont az volt, amiért a színészi szakma felé fordultam, hogy szerettem volna más lenni, amilyen nem lehetek, más és más bőrébe bújva. Egyik nap slágfertig, a következő héten macsó, aztán vicces, és minden afféle, amit nem éreztem magamban. Azt gondoltam, hogy ha különféle tehetséges emberek tehetséggel megírt szövegeket adnak a számba, akkor esetleg én is olyan vagyok, mintha olyan lennék.
– És tudod már, hogy tényleg olyan vagy?
– Az a baj, hogy nem vagyok olyan.
Kezdés a csúcson
Mondja ezt a világtörténelem legszomorúbb mosolyával, ámbár készséggel belátja, hogy egy pihenőnap nélkül, folytatólagosan tipródó és önanalizáló emberrel nem mindig tud könnyen dűlőre jutni az egészséges önkép és ego, bármennyit szkanderoznak is egymással napra nap.A csúcson kell abbahagyni, tartja a világtörténelem legelcsépeltebb szakmai útmutatása, de vajon miként tekintsen a karrierjére az, aki amint kezet rázott osztályfőnökével, Szinetár Miklóssal végzősként a Színház- és Filmművészeti Egyetemen (akkor még Főiskolán), már le is szerződtették a Vidám Színpadra, ahol alig néhány hónappal később szerződést is bontott, mert szerepet kínáltak neki a korszak ikonikus szappanoperájában, a Família Kft.-ben. Gyakorlatilag kilépett a Vas utcai kapun illendőn elköszönve a portástól, és szinte máris a csúcson volt, mert elgázolta a hírnév. Azok kedvéért mondom, akik olyan szégyenletesen fiatalok, hogy semmit nem mond nekik az #eddigeddigeddigvagyok vagy a #hajnalkámteeztnemtudhatod szállóige, hogy a Família Kft. egy a 90-es években futó, a kategóriájában jócskán úttörő, ma már elképzelhetetlen számú – 4-5 millió – nézőt a tévé elé ültető, 385 epizódot megélt szenzációs sorozat volt. Egy sztár. Ha valamiféle malőrből kifolyólag nem értünk haza a vasárnap este 7 órás kezdésre, hogy a képernyő elé penderülhessünk gondosan magunk mellé készítve a pattogatott kukoricát és az üdítőt, abból csúnya családi perpatvar kerekedett. A sorozattól óriási ismertséget és népszerűséget kapott, na meg karakterének nevét is – matricaként ráragadt becenévként. Ő lett az ország Picije. Mondjuk Presseren kívül, de azért lássuk be, ez nem egy rossz csapat.
– Nagy nehézséget okoz az életemben, hogy nem jártam végig a lépcsőfokokat. A főiskola befejezése után fél évvel ott találtam magam egy hihetetlenül népszerű sorozatban, azaz pont a csúcson kezdtem. Abból nem lehet felfelé menni, azt stagnáltatni lehet, ha az ember nem akar lejjebb csúszni. Amikor erről a barátaimnak vagy a kollégáimnak beszéltem, tételesen leírták egy papírra, hogy milyen szerepeket játszottam el, milyen műsorokat vezettem. És csak annyit mondtam: igen, na de… Mindig ott volt a de…
A gyermekkori álom is megvalósult
Készséggel beállok önjelölt módon a barátok közé, hogy egy autista papagáj monotóniájával soroljam végeláthatatlanul a jobbára az Operettszínházhoz és a Madách Színházhoz fűződő szerepeit, a teljesség lehetetlen igénye nélkül: a Funny girl, a Hotel Menthol, A szépség és a szörnyeteg, a Kán-kán, az Abigél, a Szép nyári nap című musicalek főszerepeiben, na meg a Mary Poppins Bertijeként, vagy a Viktória, a Cigányszerelem és a Csókos asszony című operettekben láthattuk. Ez utóbbit a Szegedi Nemzeti Színház is a műsorlistájára tűzte, amiért 2000-ben az Operettfesztiválon megkapta a legjobb táncos komikusnak járó díjat, dacára annak, hogy anno prózai szakon végzett. Már ez önmagában több lenne, mint ami után a legtöbben sóvároghatnak, ám neki egy gyerekkori dédelgetett álmát is sikerült kipipálnia a kívánságlistáján, amikor is mikrofont ragadott és lemezt adott ki. Ráadásul, ha már így belejött, akkor rögtön négyet, amelyekből máris az első, az ifjabb Malek Miklós nevével fémjelzett 6 hét alatt platinalemez lett, mely trófeához akkoriban 40 ezer példány eladása volt szükséges. Minden buli afterének elmaradhatatlan darabja, a Ding-dong is aranylemez lett, és nekem például szerepel a futáskor használt zeneválogatásomban, na mindegy, csak mondom.
Kis személyes szösszenet, de egy életre mosolyt rajzol az arcomra még az emléke is, mikor néhány évvel ezelőtt egy közös barátnőnk kerekded számú születésnapi mókája az események, a hangulat és a maligánok emelkedésének egy pontján karaoke performanszba fordult. Nyilván mind tudjuk, hogy van annyi vodka, ami a fülünkbe suttogva elhiteti velünk, hogy aranytorkunk van, amit meg kell mutatnunk a nagyérdeműnek, itt azonban valóban annyi színésznőbe és színészbe csomagolt csodahang fordult meg egymás kezéből kapkodva a mikrofont, hogy mi, többiek amatőrként csak azt ismételgettük, hogy na, őutána semmiképp sem szeretnénk következni. És utána sem. És utána sem. Ekkor pedig odapenderült a pulthoz táncos lábú főhősünk, kezében egy belesimuló mikrofonnal, és blazírt hangon kérte Csonka Andrástól a Ding-dongot. A karaoke főmunkatárs onnantól kezdve az est folyamán halvány kis tremorral a kezében mesélte mindenkinek, aki arra járt, hogy hosszú és színes pályafutása során mindig is arról ábrándozott, hogy egyszer tőle valaki a saját számát fogja kérni. Ugyan butaságból ő mindig holmi Axl Rose-okról és Bon Jovikról képzelgett, de a lényeg, hogy megtörtént, ezért úgy érzi, hogy már nem élt hiába. Ja, mi persze kirúgtuk a ház oldalát a Ding-dongra, amit a többség hajlamos megmosolyogni, aztán valahogy mégis kiderül, hogy kívülről fújja a szövegét torka szakadtából 9-től 99 éves korig.Meg ne álljunk a diadalmenet felsorolásában, hiszen műsorvezetőként is odatette magát. Már a Família Kft. idején is ő vezette a sorozat klubjaként is működő éjszakai rádióadásokat a Petőfi adón. 1997-ben Friderikusz Sándor kínálta meg a lehetőséggel, hogy többedmagával saját félórás blokkal jelentkezzen a műsorában, mely megcsillanás nyilván nem sikerült kutyaütő módon, hiszen 1998-tól egy éven át a TV2 Kifutó című showműsorának a házigazdája lett, majd 2000-től 11 éven át az egyik műsorvezetője az RTL Klub Reggeli magazinműsorának. 2013-ban Lilu oldalán vezette a Szombat esti láz című táncos showműsor negyedik szériáját, amely műsor második évadát táncosként meg is nyerte Keleti Andrea oldalán.
Az élet egy tündérmese?
Ugye, hogy leírni és végigolvasni is hosszadalmas és kalapemelésre ösztönző…?! Nem könnyű megértően rábólintani arra a temérdek aggodalomra, amivel időről időre magát kapirgálja, azt kutatva, hogy eléggé jó-e, pedig már egy pszichékémlelő lélekbúvár is megszakértette egyszer a kérdéskört:– Egy pszichiáter azt mondta, sokszor úgy képzelem el az élet dolgainak alakulását, mint egy tündérmesét. És amit elképzelek a múltammal kapcsolatban bajnak, az valójában nem baj. Hanem mesék nincsenek.
Pedig az egészségi állapota miatt végtelenített üzemmódban aggódó, korfixált címlapemberem arra a kérdésemre is a témakörre rímelően válaszol, hogy vajon mi az a mondat, elhíresült frázis vagy idézet, amelyről úgy érzi, hogy a leginkább róla vagy neki szól:
– Joseph Heller mondta, aki a 22-es számmal esett csapdába, de nekem így, 55-ösen is tetszik, hogy „ha nagy leszek, kisfiú akarok lenni”.
Elképzelni is mesés dzsinnek tudom az Aladdinból, aki akár lámpásdörzsölgetés nélkül is mindenki kívánságát teljesítené szíve szerint, annyira vágyik az általános kiegyensúlyozottságra kint, bent, lent, fent, körös-körül. Alapvetően mind azért leszünk bohócok egy közösségen belül, hogy mosolyt csaljunk, békét hozzunk, na meg be-és elfogadjanak. Márpedig erősen kérdéses, hogy a bohócok sminkvakolatának melyik része álarcos mimikri, és melyik a valóság. Mosolyt görbít lefelé, vagy a szomorúságot kanyarítja felfelé. Az idevágó passzust a bohóctudor Pierrot már régen megénekelte:
„Ha sírni látod a bohócot, tudd meg, hogy miattad sír:
Arcán gördül végig minden, mit a szíve már nem bír,
Ha sírni látod a bohócot, nyújtsd feléje hűs kezed:
Legyen tenyered forrás, miben arcát fürdeted!”
Egy középkorú lurkó
Ha lemosnám mindannyiunk édesjó Csonkabrandyjének fiktív sminkjét, akkor látnék egy tiszta, jó lelket tervekkel, tettvággyal, egy csipetnyi Puskin-regényhős romantikával és tépelődéssel, segítőkészséggel. Egy utolsó kérdéssel fordulok ehhez a végtelenül szerethető figurához, azt firtatva, hogy mi lenne az a három szó, amelyek talán a legjobban jellemzik őt, vagy amelyeket a legfontosabbnak érez. Egy sóhajtásnyi szünet után már vágja is rá, hogy mi hoz flastromot bármikor a háborgó szívére, ímhol megtépázott lelkére:Szeretlek, Köszönöm, Bocsánat.
Ettől persze azonnal rázendít a fülemben lakó narrátorom, hogy máris elsuttogja az idevágó passzust, ám most a replikákhoz rendszeresített, jobbára vitriolba mártott nyelvét visszafogja, és szokatlanul kedves hangon pendít szentimentális húrokat:
„Használd mindenre,
hogy legyen jobb, ahol élsz,
e néhány varázsigét...
Ezek a sajnálom, a bocsáss meg,
a köszönöm és a szeretlek.
Hiszen az ember Isten legszebb terve,
Test, lélek meg elme”
Ez a triumvirátus pedig szériatartozék főhősünknél, akinek szívből kívánom, hogy a tükörbe belenézve reggel álmos-kócosan azt lássa, amit mi is: egy jóvágású, fess fickót, aki nemhogy letett az asztalra ezt-azt, de roskadásig pakolta, sőt talán még az asztalt is ő hozta. Egy középkorú lurkó, egy örök bohém, egy központi figura, egy motor, egy mosoly, egy bátorító kacsintás, egy morfondírozó tekintet, egy aggódó sóhaj…
Sose nőj fel, Pán Péter!
