A fényképészdinasztia

A bejárat ma már műemléknek számít – a kapu alatt kétoldalt fakeretes vitrinben fényképek, filmdobozok. A Kováts név szorosan összefonódik Székelyudvarhely fotótörténetével, hisz a fényképész generáció első tagja még a múlt század elején kezdte a mesterséget, melyet fia, majd unokája, sőt dédunokája is folytat.

 

 

A legrégebbi Kováts-felvételek több mint száz évesek: 1903-ban az első udvarhelyi fényképésznek számító Ferenczy Lukácstól addigi társa, Kováts István megvásárolta a Kossuth Lajos utcai műtermet, amit 1906-ban jelentősen átalakított. A majd száztíz éves, napfénytetős műterem felszerelésével együtt ma is működőképes.

1905-ben nősült, négy gyereke volt, közülük az 1915-ben született István folytatta édesapja mesterségét. Id. Kováts István mellett tanulta meg a fényképezést, aztán1932-től három éven át Nagyszebenben Emil Fischernél tanult, majd Budapesten tett mestervizsgát. Hazatérve dolgozni kezdett. Édesapja 1942-ben elhunyt, ő örökölte a fotográfusműhelyt.

A kommunizmusban csak nagy nehézségek árán tudta megtartani az örökséget, hiszen Kovátséktól is mindent el akartak vinni. A negatívok úgy maradtak fenn, hogy nem gyűjteménynek voltak titulálva, hanem a fényképész megélhetéséhez szükséges eszközöknek. Sok mindent, például az egyik hátsó teremben a falon levő időskori Kossuth Lajos-képet is el akarták venni a családtól, szerencsére az akkori rendőrök „bevették”, hogy a kép a család egyik ősét ábrázolja.

Id. Kováts István fia, Árpád 1965-ben is az édesapja mellett kezdett fényképezni – később Székelykeresztúron három évig inas volt Nagy Bélánál, majd Székelyudvarhelyen dolgozott. 1994 óta ismét a régi műhely az otthonuk feleségével, valamint fiukkal, ifj. Kováts Árpáddal és nejével, akik szintén ezt a szakmát választották.

A régi, a múlt század elején Bécsből hozott, fából készült, fekete leples fényképezőgép még mindig megvan. A napfényteremben a régi székek, háttérvásznak, ernyős lámpák is láthatók és fantasztikus élményt nyújtanak a betérőnek.

 

 

A Kováts-fényképészet ma családi vállalkozásként él tovább, ugyanakkor évről évre szebbnél szebb és szakmailag is nagyon fontos tárlatokkal jelentkeznek. Legutóbb id. Kováts István első világháborúban készült képeit állították ki. A fotósdinasztia alapítója ugyanis katona volt a háborúban. 2014 nyarán, az első világháború kitörésének századik évfordulója után, a Magyar Fotográfia Napján nyitottak meg egy olyan, ötven felvételből álló kiállítást, aminek anyaga szinte teljes egészében a romániai, galíciai és olaszországi fronton készült.

A fényképeszet udvarán a régi Székelyudvarhelyt ábrázoló fotók kerülnek fel folyamatosan a tűzfalra. Főleg 1900 és 1940 közötti képekről van szó, többek között látható Székelyudvarhely első gépkocsija, egy állatokkal szántó földműves, a város iskolái, templomai, más épületei – hangulatképek egy békés kisvároskáról, ahol soha sem volt „nagy élet", de csendben, biztonságban élni mindig lehetett.

Nemcsak a székely anyavárosban, de másutt is vannak Kováts-kiállítások. Az első válogatást 2007-ben tartották Budapesten, ugyanabban az évben pedig egy igényes kivitelezésű fotóalbum is megjelent Atyámfiai, székelyek címmel.

 

 

A Kováts Fényképészet mai vezetői ifj. Kováts Árpád és felesége, Szidónia – amikor az ember belép a műtermükbe, száz évvel korábban találja magát, egy olyan örökség kellős közepén, amihez foghatót nagyon keveset találni a Kárpát-medencében. A falakon nemcsak a család tagjai, hanem különböző régi fényképek láthatók, egyik érdekesebb, mint a másik. A digitális fényképezőgépek és okostelefonok világában nagyon furcsa ilyenekkel szembesülni: előhívó, fotópapír, vegyszerek, nagyító. Mégis óriási sikere van például a gyerekek körében a fényképészetnél megtanult dolgoknak, hiszen olyan tematikus foglalkozásokat is tart a házaspár, aminek egy-két órája alatt megtanítják a kisdiákokat a régi fényképezés kisebb fortélyaira. Ifj. Kováts azonban az archívum és a család történetének szorgos kutatója is, ő kalauzol végig a több termen keresztül vezető fényképtörténeti utazáson.

– A napfényterem az akkori kor technikai újdonsága volt, mert „be tudták hozni” a természetes fényt a terembe, azelőtt volt egy segéd, aki kivitte és megtartotta a vásznakat az udvaron. Ez a műterem megmaradt, és most is készíthetünk olyan képeket ugyanazokkal a hátterekkel, kiegészítőkkel, mint akkor – a régi székely bútorokkal és háttérvásznakkal. Volt olyan feladatunk, hogy hoztak egy régi képet, ami hetven évvel ezelőtt itt készült, és mi ugyanazt a fényképet csináltuk meg az illető unokájáról, ugyanazzal a háttérrel – meséli a fotósdinasztia legifjabb tagja. A felszerelés a mai napig használható, olyan gépünk is van, ami százötven éves és működik, de természetesen megérdemelne egy szakszerű felújítást, apróbb javításokat, melyeket apám és nagyapám is végeztek rajtuk.

– A turisták mennyire tudnak arról, hogy létezik Székelyudvarhelyen egy ilyen fényképészet?

– Az első években éppen a turisták, az idegenek voltak azok, akik felfedezték a kaput, a kirakatot. Onnan hátramerészkedtek, körbejárták és mi megmutattuk, hol lehet fényképezkedni. Most már egyre több az olyan székelyudvarhelyi család, akik eljönnek és megörökíttetik magukat, mint hajdan elődeik.

– A mai klienseknek főleg mire van igényük?

– Változó, minden nap más, mert van, amikor igazolványkép kell, de olyan is, hogy ki kell menni terepre, és ott kell felvételt készíteni valamiről. Máskor személyes tárgyat akarnak lefényképeztetni vagy régi képet restaurálni.

 

 

– Milyen állapotban van a fényképészet archívuma?

– Archívumunk körülbelül nyolcvanezer negatívból áll, ebből negyvenezer üveglemezen van, a többi celluloid – van síkfilm és tekercs is. Néhány éve igyekszünk tudatosan évfordulókhoz kötődve tematikus kiállításokat rendezni ebből az anyagból. Például az Udvarhelyszéki Gyümölcsfesztiválra már két alkalommal is válogattunk ki olyan képeket, melyek a gyümölcstermesztéshez, a talajműveléshez, a kétkezi munkához kapcsolódnak, de voltak helytörténeti jellegűek is, az udvarunk falát ezekkel a képekkel fogjuk megtölteni a következő években. 

– Mennyire volt megdöbbentő élmény például az első világháborús képeket kiválogatni?

– Ezekről a képekről a család tudott. A háború részletei elevenedtek meg rajtuk, nekem a legmegdöbbentőbb talán a halál ábrázolása volt. De vannak érdekesebb jelenetek is a háború másik, a vidámabb arcáról. Lehet, hogy a következő pillanatban már meghal az illető, de a fennmaradt képen például még színdarabot játszik. Meglepett, milyen sokféle megközelítése van a dolgoknak a fényképeken.

– Mennyit foglalkozol az archívummal és mikor?

– Elsősorban a mindennapi megélhetésünket kell biztosítanunk, a kutatásra kevesebb idő marad. Általában olyankor foglalkozunk többet vele, amikor valamilyen kiállításra készülünk vagy pedig felkérésre, amikor valaki például a családtagja után kutat. Tudom, mi hol van, és mindig bennem van, hogy menjek és azt a dobozt digitalizáljam. Van úgy, hogy heteket töltök csak ezzel, és hajlamos vagyok elhanyagolni érte a mindennapi munkámat is.

 

Nemcsak a több mint száz éves felszerelésekre, hanem a termekre, az épületre is ráférne egy felújítás. A napfényterem falai több helyen megrongálódtak már, bérmennyire igyekezett a család az évtizedek alatt, az idő vasfogával nem mindig tudták felvenni a versenyt.

Székelyudvarhely és a Székelyföld huszadik századának dokumentaristái a Kovátsok. Az elődök elvégezték feladatukat, felbecsülhetetlen értékű anyagot hagytak hátra – a fényképészdinasztia mostani tagjaira pedig az vár, hogy megőrizzék, korszerűsítsék, közkinccsé tegyék elődeik örökségét.