Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Pannon Presztízs Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Pannon Presztízs Magazint! Keresse az újságárusoknál a Pannon Presztízs Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

Fotográfus a bartóki úton

Két kiállítás és új képek a nyolcvanéves Korniss Pétertől

Szoó Attila | Korniss Péter-Pálfi Balázs | 2018.01.09. |
Fotográfus a bartóki úton
Életműve attól válik különlegessé, hogy az elmúlt ötven évben nem csupán fotósorozatokban, hanem társadalmi folyamatokban is tudott gondolkodni. Korniss Péter idén ünnepli 80. születésnapját, ezen alkalomból pedig két kiállítással is tisztelegnek munkássága előtt: 2018. január 7-ig látogatható mind a Nemzeti Galéria Folyamatos emlékezet, mind a Várfok Galéria Hosszútáv című kiállítása. Többek között ezekről, a kezdetekről, illetve új munkáiról beszélgettem vele a Várfok Galéria olvasósarkában.
Hogyan kapcsolódik egymáshoz a jelenleg párhuzamosan futó két kiállításod?
– A Magyar Nemzeti Galéria óriási lehetőséget jelentett számomra, ezért itt a munkám legfontosabb vonulatát akartam végigvezetni. Ez ötven évet fog át, s a hagyományos paraszti kultúrától elindulva fokozatosan a globalizálódó világ, s a vendégmunkás lét témaköreit állítja középpontba. A Várfok Galéria kiállítása jól illeszkedik ehhez, amit fontosnak is tartok, hiszen ennek a kortárs galériának a köréhez tartozom, s általuk jelentek meg képeim a műtárgy-kereskedelemben is.
Presztízs MagazinVisszatérve a kérdésre, habár van némi átfedés a két tárlat között, a képek többsége csak az egyik helyen látható. Csak a Várfok Galériában vannak például kiállítva a korai, 1967 előtti képek. Ilyen az 1959-es A Balettintézetben című is, amin a tizenhat éves Esztergályos Cecília látható egy tükör előtt, Hattyúk tava-pózban, két másik növendékkel együtt. Szintén csak itt látható egy válogatás az 1977-ben készült indián sorozatomból, mely hangvételében a Vendégmunkás előfutárának is tekinthető, ráadásul még soha nem szerepelt kiállásokon. Harmadrészt a Nemzeti Galériában is kiállított egy-egy erdélyi fotó köré, további képeket csatolva, azok történetét elmesélő sorozatokat alkottunk.
Ugorjunk vissza az időben! Kérlek, mesélj kicsit a kezdetekről! Milyen volt például az első találkozásod az erdélyi táncházzal?
– 1967-ben Novák Ferenc Tata, koreográfus barátom elhívott, hogy menjek el vele Erdélybe, Székre, mert mutatni akar nekem valamit. Habár 12 évig éltem Kolozsváron, mindössze 64 km-re Széktől, mivel nem jártam falura, városi gyerekként a népi kultúrából csak annyit ismertem, amennyit a színpadon láttam belőle. Éppen ezért volt döbbenetes élmény, amikor első alkalommal, harmincévesen beléptem Széken a Forrószegi táncházba. Mintha másfél évszázadot ugrottunk volna vissza az időben. Mindenki viseletben volt és petróleumlámpa fényénél pörögtek a párok, mivel akkoriban még áram sem létezett a faluban. Annyira csodálatos volt az egész, hogy mikor hajnalban hazamentünk, nem tudtam elaludni az izgatottságtól. Mivel ezekben az években Erdély tabunak számított Magyarországon – a szocialista internacionalizmus szellemében ugyanis nem akarták megbolygatni azt a témát, hogy magyar nemzetiségűek is laknak itt –, egy-két néprajzost leszámítva nem tudtak az emberek az itt található kultúra létezéséről. Első gondolatom ezért az volt, hogy meg kell mutatnom, hogy létezik. A második pedig, hogy meg kell örökítenem, mert hamarosan el fog tűnni. Megvolt tehát a célom. Így, miután hazajöttem, el kezdtem kutatni a még élő néphagyományokat, úgy Magyarországon, mint Erdélyben, ahol ezt egyre szélesebb körben tettem. Már nemcsak Székre és a Mezőségre mentem, hanem Kalotaszegre, Székelyföldre, majd a csángókhoz fel a hegyekbe, Gyimesbe, sőt túl a Kárpátokon. A népszokások után elkezdtem a paraszti élet mindennapjait fényképezni, majd magától adódott, hogy már ne csak magyar, hanem román falvakba is elmenjek. Így találkoztam például a székihez hasonló csodálatos kultúrával Máramarosban. Megint később úgy éreztem, hogy a bartóki szellemben még tovább kell, lépjek, és a Kárpát-medence egyéb tájain is folytatnom kell a fotózást. Ezért mentem el az akkori Csehszlovákiába és Jugoszláviába is.
Presztízs MagazinA népszokások és a paraszti kultúra hétköznapjainak bemutatása után kamerádat a magyarországi ingázók felé fordítottad. Egyre szűkítve a kört, előbb egy nyolctagú brigádot kezdtél el fényképezni, míg végül egyetlen egy embert tettél meg fotó-képregényed főhősévé. Milyen volt a kapcsolatod Skarbit András tiszaeszlári kubikussal?
– A nyolc év alatt, amíg fotóztam őt és a brigád többi tagját, tudatosan tartottam a három lépés távolságot, nehogy bezavarjunk a munkába. András 1986-os nyugdíjba vonulásakor, értelemszerűen a fotózás is befejeződött. Ekkor fogtuk magunkat, megöleltük egymást, összetegeződtünk, és ittunk egy nagyot ennek örömére. A Vendégmunkás című kiállítás megnyitóján – amire közel két év szerkesztést követően 1988-ban került sor a Műcsarnokban –, András is ott volt a feleségével. Azokban a napokban nálunk aludtak. Azután is, egészen 1999-es haláláig, baráti viszonyt ápoltunk egymással.
Szerte a világban, tizenhat országban volt már önálló kiállításod. Látsz különbséget abban, hogy hogyan reagál a képeidre egy amerikai, egy holland, és hogyan egy magyar látogató?
– Igen, látok. Úgy mondanám, hogy az én „hatótávolságom” leginkább a volt Monarchia határain belül érzékelhető. Itt tökéletesen megértik a képeimet, aztán minél jobban távolodunk, annál kevésbé. Több kiállításom volt például Prágában, Pozsonyban és Kolozsvárott, de Európában többfelé is, a jövő héten pedig ismét Pozsonyba utazom egy ottani tárlat részleteit egyeztetni. Érdekes volt a helyzet 2010-ben az USA-ban például, ahol New Yorkban és az Új-Mexikó állambeli Santa Fé-ben állítottam ki. Láttam, hogy nekik a képek nagyon távoliak, de volt egy fordulópont. Amikor meglátták a Michael Jackson-os fotót, leesett nekik a tantusz, hogy amit látnak, csak térben áll tőlük távol, időben nem. Megértették, hogy saját kortársaikat látják, és ezután sokkal jobban be tudták fogadni a látottakat.
Legújabb képeiden a Budapesten dolgozó, takarítást és idősgondozást vállaló széki asszonyokat láthatunk. A népi kultúra és a vendégmunkás-szálak összeérnek. Hogyan születtek meg ezek a képek, és mit üzennek számunkra?
Presztízs Magazin– Egyszerre kellett meggyőznöm a házigazdákat, hogy engedjenek be fotózni a lakásukba, és a széki asszonyokat, hogy álljanak a fényképezőgépem elé. Egyik sem volt egyszerű, és az ötven év hitele nélkül biztosan nem is sikerült volna. Elsőre lehet, fejbe vágja a látogatót a sorozat, de szeretném hangsúlyozni, hogy ez nem új jelenség. Székről ugyanis a 14-15 éves lányok már az I. Világháború után is elmentek szolgálni Kolozsvárra, és csak akkor költöztek vissza a faluba, amikor férjhez mentek. Miután viszont felnevelték a gyermekeiket, sokan ismét visszamentek a városba. Ez tehát bevett szokás volt arrafelé már száz évvel ezelőtt is, így amikor a rendszerváltozás után kinyíltak a határok, természetes volt számukra, hogy sokan Budapestre jöjjenek dolgozni, az itt megkeresett pénzt pedig hazavigyék. Így támogatják a mai napig szorgos, kemény munkájukkal az otthonmaradt családot, s emiatt végtelen tiszteletet érzek irántuk. Mivel ez az utolsó generáció, amely a hétköznapokon is kizárólag csak a népviseletet hordja, ezek az asszonyok számomra emlékművei is saját kultúrájuknak. Annak a kultúrának, amit viszont nekünk kell megőrizni.
 
 
Presztízs MagazinÉLETRAJZ
Korniss Péter Kossuth- és Pulitzer-emlékdíjas fotográfus, 1977-1980 között World Press Photo zsűritag. 1937-ben, Kolozsvárott született, majd szüleivel 12 évesen települt át Budapestre. 1956-ban jogászhallgatóként, az ELTE forradalmi bizottságában való szerepvállalása miatt eltávolították az egyetemről, és segédmunkásként volt kénytelen elhelyezkedni. Ebben a helyzetben is igyekezett humán érdeklődéséhez közel álló szakmát választani, és így került a FénySzöv-höz (Fényképész Szövetkezet.) Ezután harminc évig egy ismert hetilap fotóriportere volt.
 
 
Presztízs MagazinKorniss Péter fontosabb könyvei:
Elindultam világ útján… (1975)
Múlt idő (1979)
Vörös Felhő földjén (1982)
Ősi karavánutak földjén (1985)
A vendégmunkás (1988)
Leltár. Erdélyi képek (1998)
Betlehemes (2006)
Kötődés (2008)
Folyamatos Emlékezet (2017)
 
Még nincs értékelve