Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Pannon Presztízs Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Pannon Presztízs Magazint! Keresse az újságárusoknál a Pannon Presztízs Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

A kultúra elhivatottjai

Beszélgetés Fehér László képzőművésszel és Fehér József zenész, iskolaigazgatóval

Tancsa Ágnes | Tancsa Ágnes | 2010.06.04. |
A kultúra elhivatottjai
Fehér László Magyarország legismertebb kortárs képzőművésze, akinek képei nem csak a hazai, de a világ számos részén lévő köz,- és magángyűjteményeket is gazdagítják. Öccse, Fehér József zenész, a hazai szintetizátor-oktatás megteremtője. Keyboard iskolai tankönyveit használják itthon és külföldön. Székesfehérváron, a Művészeti Szakközépiskola társalgójában beszélgettünk, egy hatalmas Fehér László-festmény mellett. Arra voltam kíváncsi, hogy egy világszerte ismert és elismert festőművész és egy tehetséges zenész, akinek az utóbbi tizenöt évben az egész életét az iskola töltötte ki, mennyire jó testvérek? Milyen volt a gyerekkoruk egy olyan családban, ahol a kor neves művészei mindennapos vendégek voltak, és milyen lehet az ő gyerekeiknek egy ugyanilyen közegben felnőni?
[title-raw]Fehér József: – Rivalizálásról szó nem volt, már csak azért sem, mert hat év korkülönbség van közöttünk. Gyerekkorunktól kezdve segítjük egymást. Bátyám zongorázott annak idején, én szintén zongoráztam, akkor sem volt semmiféle versengés, aztán ő a képzőművészet útjára lépett. Sose felejtem el, az elsők között egy nagy busó képet festett, ami nekem nagyon tetszett. Megpróbáltam én is rajzolni, de nekem nem sikerült. Később, amikor felnőttünk, sem vált ketté az utunk, mindig összehozott bennünket a sors, vagy a család. Például, amikor neki még nem volt jogosítványa – nekem, az autóversenyzőnek persze igen –, Európa minden részére elvittem a saját és más kiállításokra is. Volt egy nehéz időszakunk, amikor a képeiből ő sem tudott megélni, akkor bevettem dobosnak a saját zenekaromba. Különböző lakodalmakban, füstös kocsmákban zenéltünk, így ő is pénzhez jutott. Aztán megalakult a művészeti szakközépiskolánk és attól a pillanattól kezdve szinte ingyen segít minket az oktatásban, ad különböző iránymutatásokat, sőt maga is tanít.
 
Fehér László: – Nagyon érdekes, hogy a viszonylag nagy korkülönbség miatt igazából a főiskola befejezése után kerültünk közel egymáshoz. Az első jelentősebb dolog a zenekar volt. Fantasztikus időszak volt! Heroikus küzdelem, hisz a tanyavilágtól kezdve, a különböző bálokon át, a vidéki lakodalmakig mindenhova lementünk[title-raw]. Azt sajnálom csak, hogy akkor nem volt egy olyan filmfelvevőnk, amivel mindezt megörökítsük, hisz páratlan szociográfiai tanulmányok születhettek volna belőle. Mai napig is sokan úgy ismernek, mintha dobos lennék.1983-ban volt egy nagy kiállításom a Műcsarnokban, és másnap jöttem le a Füstös Presszóba zenélni. Jöttek a vadászok, s köztük nevesebb újságírók és láttam, hogy a pultos lánnyal beszélgetnek, s felém mutogatnak. A szünetben megkérdeztem, mit akartak. Azt kérdezték, „az nem a festőművész Fehér László?” – „De, Ő a mi dobosunk.” – válaszolta a lány, pedig akkor a képeim már a világ számos kiállítótermében láthatók voltak.
– Később azért filmfelvevő nélkül is elkészült egyfajta szociográfia a képei révén.
F.L.: – Hogyne! Főleg az első időszakban, amikor valósággal szociografikus pontossággal próbáltam megfogalmazni azt a helyzetet, amiben éltünk. 1975-ben indult a sorozat: Részlet a brigádnaplóból, Aluljáró I., Aluljáró II.. A szürke hétköznapokat, ahogy az emberek elindultak a munkába próbáltam bennük megfogalmazni, vagy a brigádélet különösségeit. Például az egyik ilyen képem a Brigádkirándulás, ami itt, Fehérváron játszódik. Ezt az akkori KÖFÉM egyik brigádkirándulása alkalmából született fotó alapján festettem meg. Azóta bejárta a világot. Nancy Brinker Goodman, volt amerikai nagykövetasszony tulajdonába került, és ahova utazik, viszi magával.
– 2007-ben a Ludwig Múzeumban volt egy nagyszabású kiállítása, ami addigi életművéről adott egyfajta keresztmetszetet. Akkor azt írták a kritikusok, hogy bár élete legfontosabb pillanatai tetten érhetők a képeken, mintha azok nyitott könyvek lennének, mégsem lehet kifürkészni, milyen ember is Fehér László.
[title-raw]– Amiről beszélek, az egy nagyon szűk világ. Nem mindig volt ez így! Az előbb beszéltünk a kezdeti időkről, akkor a társadalmi problémákra fókuszáltam. Most inkább egy szűkebb családi körön keresztül mutatom be azokat a történeteket-helyzeteket, amik a világban zajlanak.
– Mindkettőjüknek két gyermeke van. László fia most végez művészettörténet-esztétika szakon, lánya tanítónőnek készül. Józsefnek két fia van, az egyikük, Ádám idejár az iskolába, grafika szakra. Mennyire határozta meg az ő életüket, hogy szüleik művészek?
F.J.: – Ádám nagyon érdekes, színes egyéniség. Hegedülni kezdett, aztán szintetizátorozott. Ezek is jól mentek neki, aztán dobolt, abban szenzációs volt! Balázs Fecóval is fellépett. Utána vett egy nagy fordulatot, eljárt a Lacihoz rajzolni. Beadtuk az egyik képét Zánkára, ott aranyérmet nyert, azóta rajzol. Most tizenegyedikes, majd meglátjuk.
F.L: – Szinte pólyás koruk óta a világ művészettörténeti eseményeinek a sodrában voltak. Mindenhova vittük a gyerekeket, a művésztársadalom, a barátok szorosan hozzátartoznak az életünkhöz, és ők mindenkit ismernek. Nagyon kicsi volt, hároméves lehetett a Dávid, amikor kaptam egy képet a nemrég elhunyt mesteremtől, Kokas Ignáctól. Ránézett, és azt mondta: „Egy újabb Kokas?” Egy három éves gyerek! De ugyanezt örököltük mi is a szüleinktől, hisz nagyon sokan jöttek le Tácra - írók, színészek, festők - reggelig tartó beszélgetésekre. Úgyhogy az indíttatás megvolt. Egész életünk egy ilyen szellemiségben zajlott, azzal az alapcéllal, hogy minél többet adjunk ennek az országnak, nemzetnek. Nem számított, hogy pénz vagy nem pénz. Itt pedagógus szülők voltak és ez nem volt érdekes, hisz az apám  amit keresett, azt mind a kórus továbbélésébe ölte bele (az akkori rendszer Dégre száműzte az Édesapjukat, ott tanított – a szerk.). Ebből nem, hogy meggazdagodni, majdnem, hogy elszegényedni lehetett csak, mert megszállottan képviseltük azt a kultúrát, amiben tulajdonképpen az egész életünk zajlott. Ez mutatkozott meg külföldi fellépése[title-raw]kkor a kórussal, az olaszországi lemezfelvételkor, a többszöri csehszlovákiai szereplésünkkor és a rádióban. Komoly programmal lépett elő a család, hisz apám volt a karnagy, anyám énekelt, öcsém is, én is, sőt, ő volt kiskora óta a kórus zongorakísérője. Mindig meg volt az a miliő a családban, ahol hajnalig tartó vitákban olyan stratégiákat akartunk kidolgozni, hogy hogyan lehetne jobb, és hogyan lehetne többet adni ennek az országnak.
– Ez a fajta megszállottság vezetett aztán oda, hogy megalapították a művészeti iskolát?
– Ez egy családi hagyomány, még az unokatestvéreim is pedagógusok voltak. A tradíciók öröklődnek úgy genetikailag, mint neveltetésbelileg. Nagyon nagy nehézség manapság egy olyan bürokráciával megküzdeni, amit kívülről kapunk. A reggeltől-estig tartó ellenőrzésekkel nem tudunk a tanításra koncentrálni, hanem reggeltől-estig adminisztrációkat kell csinálni. Öcsém napjának 24-ből 24 óráját csak az iskola határozza meg, reggeltől estig csak ennek él. Ha a mai társadalom nem veszi tudomásul, hogy a megszállottság és az a hit, hogy minél többet adni ennek a nemzetnek, egy nagyon fontos feladat, hanem fontosabbnak tartja számhalmazokat gyűjteni, akkor itt óriási csődbe juthat a dolog! Egyszerűen azt kellene tudomásul venni, hogy az a munka, amit itt a pedagógus közösség kifejt, alapvetően a jövőt határozza meg. Ha megbénítják az iskolákat mindenféle adminisztrációs gonoszkodással, az óriási károkat okoz a felnövekvő nemzedékeknek!
A végére kicsit elkanyarodtunk a családtól és inkább az iskola, a fiatal művészek lehetőségei, ambíciói kerültek szóba. Mindenesetre egészen irigyelni kezdtem őket egyke gyerekként, hogy milyen jó, ha van az embernek egy testvére, akire mindig számíthat. Az is kiderült számomra, hogy a művészemberek sem lebegnek centikkel a föld felett, nekik is meg kell vívniuk a mindennapok harcait, legfeljebb kibeszélik a képeiken, a zenéjükben.

 

Átlag: 4