Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Pannon Presztízs Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Pannon Presztízs Magazint! Keresse az újságárusoknál a Pannon Presztízs Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

Egy érem két oldala

Álom, avagy színtiszta valóság – interjú Gyulai Júliával

Kollár Franciska | 2010.06.23. |
Egy érem két oldala
Minden kislány életében van egy olyan periódus, amikor szerepjátékokat játszik. Királylány, színésznő vagy épp táncosnő akar lenni. A mesék ihlette kecses mozdulatok, a gyönyörűséges ruhák mind-mind meghatározóak egy gyermek életében. Ám vannak, akik egy napon lehetőséget kapnak arra, hogy a gyerekkori álom valósággá válhasson. Így történt ez Gyulai Júlia életében is.
– Hogyan kezdődik egy ír sztepp pályafutás?
– 13 évesen édesanyám az autóban ülve mesélt kitörő lelkesedéssel egy ír származású tánctanár hirdetéséről, mely szerint ez a tánc akár 99 éves korig űzhető, és rendkívül jó fogyókúra. Kért, menjek el vele. Gondoltam, úgysem hagy békén, így hát elmentem. Ő persze másra számított, és szerencsére én is, aztán két évig nem hiányoztam az órákról. Fél éven belül a fellépő csoportba kerültem, nem sokkal később taníthattam is. A negyedik és az ötödik évben kissé hanyagoltam, majd személyes okok miatt eljöttem a társulattól, s nehezen találtam meg a helyem. Tulajdonképpen ez az egyik oka, hogy más stílusban próbáltam ki magam. Utána viszont lehetőségem nyílt versenyezni a Blackbird Tánciskolában, s két év alatt kétszeres Open bajnok, Európa bajnok lettem, s kétszer volt szerencsém másodmagammal kijutni a világbajnokságra is. Megjártam már néhány országot az ír sztepp kapcsán, és mindig újabb tapasztalatokkal tértem eddig vissza. Philadelphia és Glasgow után jövőre végre Dublinban tartják a világbajnokságot, az ír sztepp hazájában, ahol újra szerencsét próbálhatok. Szeretem a nagyobb megmérettetéseket, mert ilyenkor mindig sokkal jobban kell hinnem magamban, képességeimben. Feléled bennem a tudat, hogy bebizonyítsam, honnan jöttem és mire vagyok képes. Ez fontos szempont, ha az embernek színpadra kell állni. Ha valaki hisz önmagában, kis túlzással csodákra lehet képes.
 
Presztízs Magazin
Hogyan ismerkedtél meg a kortárs tánccal? Mit jelent számodra?
A modern tánchoz az út a baletten át vezetett. 16 évesen úgy éreztem, az ír sztepp mellől valami még hiányzik nekem, s beiratkoztam egy neves budapesti tánciskolába. Főleg a musicalek érdekeltek. Ezzel párhuzamosan énekeltem, de az élet inkább a klasszikus balett és a modern tánc felé sodort. Aztán szerencsét próbáltam a Táncművészeti Főiskolán, ahol két évvel később csak modern szak indult. Gondoltam, megpróbálom, úgysem vesznek fel. Tévedtem. 16 éves korom óta tehát az ír sztepp és a modern tánc párhuzamosan volt jelen az életemben, körülbelül egyforma intenzitással.
Nem nevezném kortárs táncnak, amit most csinálunk a csoporttal, bár ez kétségtelenül korunk táncművészetének egyik kényes kérdése. Mi is az a kortárs tánc? Kortárs Ír Táncnak nevezem, mert az ír kultúra még ilyen formában sosem mutatkozott meg. Az ír sztepp és a modern tánc egymás mellett él az én fejemben, csak kicsit másképp. Alapvetően a kortárs tánc nekem a szabadságot jelenti. Az a tánc, amelyben igazán kötetlenül alkothatok, ahol nincsenek formák és határok, hanem új és ismeretlen utak nyílnak meg előttünk. Jelenleg ebben tudom a legjobban kifejezni önmagam, a világnézetem. Ezért nevezem „kortárs ír” táncnak, és nem modern ír táncnak.
 
Megértik-e az emberek ezt az új műfajt? Tudnak-e vele együtt élni?
Az érthetőség nagyon szubjektív, mindenki másképp értelmezi a művészeteket. A kortárs táncot ma még hazánkban nem fogadják be, mert nem áll hozzájuk közel. Egy tánc pedig nem kellene, hogy magyarázatra szoruljon, hiszen közvetlen az érzékeinkre hat. A probléma felveti azt a kérdést, hogy kinek alkotunk? Hogy az érthetőség valóban fontos-e, vagy sokkal inkább az érzékeltetés a lényeg. Ha arra törekszünk, hogy elfogadják és megértsék, akkor csak egy lehetséges síkot engedünk a nézőnek, míg ha érzékeltetünk, akkor több szinten élhet a mondanivalónk, s talán több emberhez is eljuthat. Fontosnak tartom, hogy a darab megszólítsa a nézőt, bármilyen furcsán hangzik is ez. Sok alkotóművész feledkezik bele saját elvontságába, s bár alkotásai csodálatra méltók, a néző esélyt sem kap, hogy a vizuális látvány értelmet nyerjen.
 
Táncművészeti, aztán a Színmű? Vajon hol találkoznak majd a jövőben?
Presztízs Magazin
Van ebben ráció?
Az egyetemmel hatalmas szerencsém volt. Érettségi után az első helyen a Színművészeti Egyetemre, majd a Magyar Táncművészeti Főiskolára (MTF) adtam be a jelentkezésemet. A Színművészetin már az utolsó fordulóba kerültem, ám a szak nem indult el. Így azonban felvettek az MTF-re. Egy évvel később a Színműs felvételi is összejött. Az MTF-en halasztottam, tulajdonképpen ez volt az egyetlen módja annak, hogy mind a két intézmény diákja lehessek. Bízom benne, hogy a főiskolát is be tudom majd fejezni.
 
Con-Fusion Dance: mi ebben a színház?
A koncepció. Az atmoszféra megidézése. Maguk a jelenetek, a performance-jellegű etűdök természetesen mind eszközei a műfajnak. A cél nem egy show-műsor összeállítása, hanem egy darab színpadra való alkalmazása. Ez egy merész műfaj, amiben az a kihívás, hogy mindig izgatottan figyeljük a nézőközönség reakcióját. Minden résznek külön története, mondanivalója van, ezért minden apró részletnek jelentőséget tulajdonítunk. Ha átmegy az üzenet, az jó, akkor érti a közönség, mit akartunk kifejezni. Szeptember 26-án a Stefánia Palotában mutatjuk be a legújabb előadást, illetve október 17-én a Pataky Művelődési Házban.
 
Milyen lemondásokkal jár ez az életforma a hétköznapokban?
 
– Ha lemondás, az már rossz! Meg kell tanulni az időnket jól beosztani, és elfogadni, hogy van, amire jut, s van, amire nem. Ha beindul a gépezet, nincs megállás. Adott esetben az éjszaka nappallá változik, s az embernek képesnek kell lennie minden szabad tíz percét pihenésre használni. Én meditálok, relaxálok, kikapcsolódom, például buszon ülve. A cél, feltöltődni egy érzésből, egy szóból, egy hangból. Feltöltődni a munkából. Tudni, mikor lesz pihenős nap, és addig egy nagy levegővétellel végigcsinálni az egyes periódusokat – ez fontos! Nem sok kis levegőt venni, hanem egy nagyot. Időszakokban gondolkodni, és nem napokban. Nekem meg kellett tanulnom együtt élni azzal a tudattal, hogy ha dolgozom, akkor nagyon dolgozom, ha pihenek, akkor pedig nagyon pihenek. Mindent intenzíven élek meg. A közhely kedvéért el kell mondanom, hogy magánéletünk nincs, de magányt teremteni az ember mindig tud, ha szüksége van rá. Család, párkapcsolat, barátok nem sűrűn egyeztethetők össze a programmal, de megoldható. Persze nagyon sokat segít, ha megértés van a másik oldalon. Sőt, a támogatás rengeteget segít.
 
Presztízs Magazin
Mi inspirál, amikor koreografálsz?
A legkülönbözőbb dolgok, de általában egy hirtelen ötlettel kezdődik, mely sokszor viccnek indul, s aztán az elvisz egész a végéig. A zene nagyon inspiráló számomra. Fontosnak tartom azonban, hogy az alkotás melyik oldalról közelíti meg a tárgyát. Nagyon primitíven fogalmazva alulról vagy felülről. Fekete, vagy fehér oldalról. Mind a kettő eljut a színekig, de nem mindegy, honnan jön. Nem hiszek a szenvedés alapú ihletettségben, bár sok koreográfiámat alapozta meg.
 
Volt-e negatív élményed, amikor úgy érezted nincs tovább?
Természetesen volt bőven. Például nagyon rossz tapasztalataim vannak a mester és tanítványa közti féltékenység kialakulásáról. Ilyen helyzetek sokszor vezetnek akadályokhoz, melyek az embert végérvényesen megállítják, hisz az embernek sokáig eszébe sem jut a mentorával szemben bíráskodni. Önmagát hibáztatja, s máris az önbizalomhiánynál tartunk, amely ebben a szakmában végzetes lehet. Igazságtalanság, sértés, megaláztatás, mind velejárója a munkának. Van, akinél hatnak, s van, akinél nem. Azt gondolom, addig nincs ezzel valódi probléma, míg a mester tudatosan kezel egy szituációt, és nem saját frusztrációit jeleníti meg.
 
Magányos foglalkozás ez vagy csapatmunka?
A Con-Fusion Dance ritka kivétel, nálunk a csapatmunka és a barátság
 
nagyon fontos. Próba után, ha tudunk, együtt szórakozunk. Ebből sok konfliktus adódik, s ez a kettő nem mindig képes egymás mellett élni. Tudnunk kell, hol a határ barátság és munka közt, de néha nagyon nehéz. Ha az ember sokat mesél magáról, az visszaüthet később. Ha túl jól mennek a dolgok, akkor az irigység mindig felülmúlja a dicséretet. Az emberek
Presztízs Magazin
elfelejtenek örülni a másik sikerének, mert nem látnak tovább saját problémáikon, gátjaikon. Talán a legfontosabb az lenne, hogy az ember ne generáljon magának ellenségeket, mert az a munka kárára mehet. A pozitív hozzáállás elengedhetetlen követelmény. Ennek hiányában minden reggel, amikor az ember egy pofon után felkel, azt mondaná, hogy „elég ebből, ne tovább!”. Ha megváltoztatjuk életszemléletünket, könnyebben tudunk idomulni az élet adta nehézségekhez. Ezek pedig már a profizmus jelei lesznek.
 
Beszélhetünk-e nemzetközi viszonylatban?
Tapasztalatom azt mutatja, hogy hazánkban a művészet területén nagyon érzékelhető a válság. Tánc szempontjából Anglia, Amerika, Franciaország mentalitása értelemszerűen sokkal kedvezőbb. A pénz sokszor elengedhetetlen, így vagy szponzorok bevonására, vagy pályázatokra van szükség.
 
Milyen tervek foglalkoztatnak?
– Szeretném megismertetni az emberekkel azt, amit csinálunk. Ez inkább cél, mint terv. Szeretném, ha sokan ismernék a „kortárs ír tánc” kifejezést. Jó lenne sok helyen bemutatni az új darabunkat. Szeretném, ha a társulat eljutna odáig, hogy ebből fenn tudjuk tartani magunkat. Bár mindegyikőnk részéről elhivatottság, szakértelem és kitartás van a munkában, mégsem egyszerű huszonévesként megélni a táncból. Manapság nagyon foglakoztat a filmezés, a vágás. El tudom képzelni, hogy egy napon (táncos) filmet forgatok majd. Sosem zárkózom el az újtól, az ismeretlentől. Csak így lehet előbbre jutni. A kitartás, a szorgalom mindig meghozza gyümölcsét. A nehéz napokat mindig valami jó, valami új követi. Ez a bizonytalanság hajt előre, mert kíváncsi vagyok, mi van az út végén. Persze az általam útnak nevezett pályának soha nincs vége, mert az ember ameddig él, mindig tanul valami újat.
Átlag: 5