Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Pannon Presztízs Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Pannon Presztízs Magazint! Keresse az újságárusoknál a Pannon Presztízs Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

A főhős és a közös univerzum

Homonnay Zsolt vadregényes útja Dr. Bubótól Michael Bubléig

dr. Szász Adrián | Operettszínház-TV2 | 2017.07.21. |
Homonnay Zsolt
A főhős és a közös univerzum
Homonnay Zsolt operettszínész, két fiúgyermek édesapja, imád teniszezni és lovagolni. Motorral jár az Operettszínház próbáira, és nyilván még sok helyre. Kolléganője, Polyák Lilla tavaly óta már nem a felesége. Zsolt – zenekarával, az Adagióval – platinalemezek sorát készítette, miközben megválasztották itthon az év bonvivánjának és musical-színészének. Nagy volt a kísértés, hogy a fentiekből következő divatos magazintémákról kérdezzük a művészt, ám az újságírói kíváncsiság – na, meg az interjúalany sztorizgatós énje – felülírta a sablont. Így végül két kérdésre kerestük együtt a választ: 1. Miként lesz valakiből éppen operettszínész? 2. Kedvet tud-e csinálni az illető másoknak is a műfaj újdonságaihoz? A világért sem fosztanánk meg az Olvasót a megfejtésektől, miután azok az újságírót is hol megnevettették, hol elgondolkodtatták. Ahogy egy jó operett tenné. A főhős adott hozzá!
– Jól tudom, hogy akár kollégák is lehetnénk?
– Valóban jártam még újságíró iskolába is, de csak a zalaegerszegi katonai kollégium után!
– Katonai kollégium… Nem jelentett az egy ilyen (élet)művésznek túl sok kötöttséget?
– Nagy kalandnak indult, dacból is jelentkeztem. Férfiasan hangzott, volt valami vadregényes hangulata, de a kötöttségek mellett nagy-nagy szabadság is rejlett benne! Támogatták például az irodalmi színpadot, egy sráccal duóban – Tiszta élő gyapjú néven – még paródiaműsorokat is csináltunk. „Lehettünk volna Libresse együttes is, dalainkban intim betétek is elhangzanak” – így vezettük fel magunkat…
Presztízs Magazin– De mintha valami rockos vonal is bejött volna akkoriban az életedbe!
– Kértünk gitártanárt a kollégiumba, és megalapítottuk a Dr. Bubó triót, majd a Logaritmus nevű rockegyüttest, „Levegőben lóg a ritmus” szlogennel, torzított gitárokkal. A helyőrségi klubban kiskatonák zenéltek, az ő cuccaikon próbáltunk Gary Moore, Scorpions, Judas Priest dalokat.
– És mit takart az irodalmi színpad?
– A Házibuli című filmre hajazó tinédzser szerelmes darabokat írtunk magunknak, és eljátszva őket megéreztük, milyen népszerűnek lenni. Amúgy is kitűntünk a gimnáziumban: csíkos honvédségi dzsekiben jártunk, vadmalacoknak neveztek minket, a színpad pedig legális kiugrási lehetőség volt a kötöttségek alól. Hogy ne kelljen héttől tízig falat mászni vagy gránátot dobni, mert próba van. Akkor még csak azt tudtam, mit NEM szeretnénk csinálni: fegyverrel emberekre lövöldözni…
 
Csörgődob, Pumacipő, szaloncukor
 
– Operettet mikor hallottál először?
– Gyerekként Kaposváron olyan színművészek játékán nőttem fel, mint Csákányi Eszter, Molnár Piroska, Pogány Judit, Jordán Tamás, Kulka János, Máté Gábor… Helyei László volt a Május 35 című előadásban a görkorcsolyás ló. Szalmakalapot viselt és én három-négy évesen ott tomboltam, hogy fel akarok ülni rá! Igaz, az operett itt még nem jött képbe.
– Hanem, hol?
– A kollégium után leszereltünk, majd elmentünk Pécsre betegtologatónak, amíg fel nem vettek a Pécsi Nemzeti Színházba – mint díszítőt. Gondoltam, de jó lesz, mondom majd a rendezőnek, hogy ide rakjuk a virágcsokrot, oda egy nagy kockás lepedőt. Ja… Színpadi segédmunka volt szöggel, kalapáccsal! A színművészetire nem vettek fel, nyaranta pedig utcazenéltünk a Balaton-parton.
Presztízs Magazin– Melyik felén?
– Füreden, a Tagore sétányon. Minden nap kijelöltünk egy szállásfelelőst, akinek intéznie kellett, hogy beköltözhessünk lent nyaraló lányokhoz, portrérajzolókhoz. Gitárokkal, csörgődobokkal játszottunk Beatles-t, nagy csődület gyűlt körénk: turistanőkkel keringőztünk, a műsort direkt mindig a csúcsponton hagytuk abba. Egy Pumacipőbe állítottunk bele egy kukát, azt hordoztuk körbe a pénzért.
– De hogyan gördült tovább a sztori az utcazenétől az operett irányába?
– Pécs után egy kaposvári könyvesboltban dolgoztam, csakhogy a Dr. Bubó trióval decemberben rengeteg Mikulás-műsort csináltunk gyerekeknek a környező falvakban, ezért mindig beteget jelentettem. A kaposvári művelődési házba is meghívtak, ahova helikopterrel jött a Mikulás, tévéközvetítés, több ezer gyerek… Zsákokból szórtuk a szaloncukrot, mire megindult a sok felbőszült ötéves, feldöntve a kameraállványokat. A könyvesboltban meg másnap, a „betegségből” visszatérve, látom a főnök kezében a Somogyi Hírlapot, benne a fotónkkal… Hírünk ment.
– Az a munka, gondolom, addig tartott, de újságírótanoncként te is írhattál volna cikkeket!
– Igen, csak én novellákkal, világmegváltó témákkal készültem, például: A háború utolsó halottja – mi lett volna a sorsa, ha még két órát kibír, és nem lövik le? Vagy a hangyák szervezettsége. Mi van, ha mi is csak egy boly vagyunk, amelyikre egyszer valaki rálép majd fentről? De az újságoknak nem ez kellett, hanem kétszáz karakterben az, hogy kinyílt a kankalin a Zselicben… Na, engem ennél progresszívebb módon érdekelt volna az újságírás!
 
Che Guevarából bonviván
 
Presztízs Magazin– Akkor haladjunk tovább – még mindig az operett felé…
– Meghatározó élmény volt, hogy éppen a romániai forradalom végén – még forradalmi hevületben – kijutottunk Erdélybe, fellépni a Dr. Bubó trióval. Kulturális delegációnak éreztük magunkat. Megzenésített versekkel, „se víz, se villany” településeken. Elindultunk négy-öt koncertre, nem jöttünk haza másfél hónapig. Trabanttal át a Kárpátokon! Sőt, a végén már Daciával vittek át egyik faluból a másikba, csakhogy ott is fellépjünk. Helyiek is beszálltak zenélni, maguk készítette hangszerekkel. Feláll a karomon a szőr, ha arra gondolok, milyen érzés volt egy Kányádi-verset előadni abban a történelmi helyzetben, Erdély mélyén. Vagy Tolcsvaytól: „Hozzám tartozol, és én hozzád tartozom. Meglátod, rendbejönnek majd a dolgaink, lesznek még szép napjaink”.
– A szavakkal le nem írhatón kívül milyen hatást váltottatok még ki?
– Követtek fekete szemüvegben, úgy éltük meg, hogy Che Guevarák vagyunk! Pedig csak a helyi párt maradékából jöhetett utánunk az a lelkes fazon, de ő mindenhova, akár egy titkosszolga. Meg hát a csajok: volt, ahol zárni kellett az ablakot, különben bemászott Iringó, Imola, Réka…
Presztízs Magazin– Érzem, hogy közeledünk az operetthez!
– Annyira sistergett az egész, hogy ott, és akkor rájöttem: nem tudnék mással foglalkozni! Hiába szeretem például az állatokat, ezt a mágikus érzést semmi sem pótolhatja. Ahogy látod, hogy hatsz az emberekre… Amikor elmondasz egy verset, elénekelsz egy dalt, és létrejön a kapocs a közönséggel, a közös univerzum lélektől lélekig. Eldőlt a sorsom!
– De még fel kellett, hogy vegyenek a színművészetire, ha nem tévedek.
– Négyévente indult musical-operett szak, és tudtam, hogy ha akkor – huszonkét évesen – megint nem vesznek fel, korban elkéstem. Készültem a felvételire a Jézus Krisztus Szupersztárból meg a Hairből, de rájöttem, hogyha ezren pályázunk tizennégy helyre, és mindenki ezeket hozza, nekem annyi. Stratégiát váltottam: levágattam a hajam, farmerdzseki helyett csokornyakkendőt kötöttem. Akkor már három éve stúdióztam a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban, így ismertem operetteket: Vágyom egy nő után és társai… Első körben az volt a cél, hogy kitűnjek a tömegből. Egy ismerős mondta, hogy az egyetlen, aki mosolyogni fog a bizottságból, az Bagó Gizella énektanár lesz. És tényleg. Ott ül Hegedűs D. Géza, Szinetár Miklós, én meg így nyitok: „Maga Bagó Gizella, ugye? Nagyon sok jót hallottam Önről!” Mondja a huligán az egyetemi tanárnak… Aztán éneklés előtt megittam ott előttük egy teát. „Elkérhetném azt a poharat?” És elvettem Szinetár poharát. Mosolyogtak, mert még éppen nem voltam ciki és örültek, hogy végre valaki foglalkozik operettel! A következő körre persze hoztam komolyabb dolgokat is.
– Szóval így kerültél Szinetár Miklós osztályába, ahol a végén igazi bonviván vált belőled!
– Igen, bár bonviván és bonviván közt is van különbség. Ha életben akarjuk tartani a műfajt, nem szabad klisékből kiindulni. A chicagói hercegnőben például Borisz afféle „bunkó parasztként” ismerkedik meg a kedvesével, míg A víg özvegyben Danilo egy finomabb lélek, a lecsúszott nemes, aki azóta nem talál magára, hogy nem vállalta fel szegénysorból származó szerelmét.
 
Mesterművek a XXI. században
 
Presztízs Magazin– Ha már A víg özvegy: a most bemutatott változat miben hoz újat a korábbiakhoz képest?
– Szabó Máté rendezésében úgy válik az előadás a mai értelemben véve természetessé, hogy Lehár értékeit is megtartja. A két, egymásban csalódott főszereplő tizenöt év elteltével történő találkozásakor például pont úgy zajlik a veszekedés, ahogy az ma a valóságban történne. És még ki is szalad előtte Danilo a vécére, nem kezd el egyből énekelni, mert másnapos… Tehát a színpadon is saját magunk vagyunk, nem múzeumot vagy tradíciót játszunk. Úgy él tovább az, ami 1911 óta Zürichtől Párizsig minden korban működött, hogy mai ízt kap.
– Végül is nem elég, ha a tartalom örökbecsű, a formának is haladnia kell a korral!
– Így van, hiszen 1945 után az is elég lehetett az eksztázishoz, ha Honthy Hanna bejött csillogó ruhában, mert nem voltak csillogó ruhák. Amikor a szocialista munkaverseny idején a szövők meg a bányászok beültek a színházba, más volt az ingerküszöbük, mint ma nekünk. Mi, amiről beszélünk, azt rögtön megnézzük a Youtube-on meg a Google-ban, és a moziban is hiperintenzív filmélményt kapunk, de száz éve még felugrottunk volna a székből, amikor szembejött a vonat egy fekete-fehér filmben… Nem operálhatunk tehát ugyanazokkal a hatásokkal. Korábban, ha megszólalt egy nyitány, hátradőltél, hogy „de jó, zene!”, ma meg épp csak leveszed a fülesed a ruhatárnál, mielőtt beülsz. A kor elvárásaihoz felfejlődni a színház feladatai közé tartozik!
Presztízs Magazin– Csak nem e gondolat mentén született az egykori Moulin Rouge épületében nemrég megnyílt Kálmán Imre Teátrum Swingoperett című előadása is?
– De, pontosan ennek jegyében hangoltunk át swingre, bossanovára, jazzre operett-nagydalokat Bársony Bálinttal és zenekarával. Az értéket ebben az előadásban is az adja, amire például Kálmán Imre anno megírta a melódiákat, és ezeken nem is változtattunk, ám most úgy szólalnak meg, mint egy Michael Bublé-koncert. Hiszen a szerzők a maguk korában „mai” zeneszerzők voltak, de most is azok lennének, így most biztos, hogy nem ugyanúgy alkotnának, mint akkor. Az operett-áriáknak ez a fajta újragondolása egy újszerű, fergeteges hangulatú estet hozott létre a Kálmán Imre Teátrumban. Nemsoká pedig Csernus doktorral mutatunk be egy „pszichoperettet”, a pszichológus és az énekes találkozását, mai helyzetekhez illő dalokkal, a közönség bevonásával. Mert az operett- és a musical-dalok mögött is elképesztő drámák állnak, elég csak Kálmán Imre élettörténetére gondolnunk, aki élete utolsó szakaszában a származása miatt már nem térhetett haza Amerikából Magyarországra.
– Te viszont visszatértél 2002-ben két év berlini vendégszereplés után, amely során A Notre Dame-i toronyőrben alakítottad Quasimodót, illetve Phoebust. Ezt most csak azért hozom fel, mert nyáron, a Szegedi Szabadtéri Játékokon ugyanebben a musicalben játszol…
Presztízs Magazin– Igen, de már Clopinként, a cigányok királyaként. Vannak mesterművek, amelyek a felvetett morális kérdéseikkel együtt bármelyik korban úgy jók, ahogy vannak – ez ilyen. Népcsoportok vándorlása, befogadása, kiűzése: ma is ezek az égető kérdések, pedig már hány száz éves Victor Hugo alapregénye? Beleszerethet-e egy cigánylányba egy francia nemes? És egy főpap? Hol az egyház megbocsátása? Egy kitaszított embercsoport élethez való jogát, boldogságba vetett hitét igazul megjeleníteni hihetetlenül nagy feladat! A zene operai nehézségű, miközben fáklyával rohansz, és dől rád a Notre Dame. Ez nem az az operett, ami, jaj de vicces, a végén úgyis egymásra találva duetteznek majd – itt a főhősök meghalnak… Változnak a színek, filmszerűen pereg az eseménysor, gyönyörű a díszlet. És attól még, hogy Berlinben másfél éven át heti nyolcszor játszottam…
– Heti nyolcszor?!
–…igen, Broadway-szerűen, összesen ezernégyszázszor! Tizenhat ország művészeivel: hol egy norvég Esmeralda, hol egy angol Frollo jött szembe. Szóval, ettől még megunhatatlan, de nem mese, mert nem cukiságnak írták, viszont tud annyit, mint egy Puccini-opera! Amint megszólal az első akkord, jön is vissza az az adrenalin, ahogyan Berlinben lógtam a harangkötélen Quasimodóként… Azt meg már a katonai suliban megtanultam, hogy nincs olyan, hogy jó vagy rossz napom van. Ha ezernégyszázszor kell ugyanazt a legjobb tudásom szerint, akkor annyiszor csinálom meg!
Még nincs értékelve