Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Pannon Presztízs Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Pannon Presztízs Magazint! Keresse az újságárusoknál a Pannon Presztízs Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

Kern András: „Szakbarbár vagyok”

Egyesít és tömörít minden értéket, amiért a színjátszást, a mozit szeretjük és élvezzük

Csisztu Zsuzsa | Sárosi Zoltán | 2018.02.19. |
Kern András
Kern András: „Szakbarbár vagyok”
Az elektromos cigijéből fújta ki épp a párát – mert nyilván a füstöt nem –, és pont az utolsó kortynál tartott az első kávéjából, amikor megérkeztem hozzá a fotóműterembe. Keresztbevetett lábakkal ült egy magasabb építésű asztal mellett, és érezhetően némi megadással várta, hogy megtörténjen mindaz, amit mára elterveztünk. Tudtuk, nem nagyon lehet neki újat mutatni a portréműfajban, és ki ne lenne fáradt a karácsonyi trakták után, már akár egy többórás fotózás gondolatától is. És akkor még itt ez az interjú, is! „Á, nálunk nem így, van.” Hát, hogy van? „Csöndes” – mondja amúgy is halkan, amikor az ünnepek utáni napok, többnyire degeszre evős és túlkajált élvezeteiről kezdem kérdezgetni. Jó lenne tudni, hogy az egykor nagykanállal habzsolt életformából mi maradhatott mára, a ráparancsolt önmegtartóztatás után. „A karácsony főként a kisgyerekek ünnepe, mi meg baráti összejövetelre megyünk Szenteste, ahol egyébként vannak gyerekek, és akkor ott eszünk. De én nem eszem sokat, mert már nem merek – tart egy leheletnyi szünetet –, meg ide is feljön – mutat oda, ahol a férfiaknak a pocakja szokott lenni. Neki azért dolgoznia kell ezen még egy kicsit, állapítom meg magamban. „Tehát, ilyen nagy zabálások már nincsenek” – foglalja össze a fentieket kissé lemondóan, de hozzáteszi, hogy éjszakánként olykor rátör az éhség. „És akkor éjjel háromkor mégis szívesen falok valamit. Töltött káposztát. Az a legjobb – teszi helyre rögtön, hogy ne valami „csipszezésre” gondoljak. „Szóval, néha azért elvesztem a fejem és akkor persze fáj másnap a hasam.”
A KERN
 
Kern András, Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész, rendező, író, énekes, humorista, érdemes és kiváló művész – így írná körbe elismeréseit sorolva mondjuk a Ki Kicsoda. Ha nem lenne már rég kissé elavult ez a fajta gyűjtemény… A szakmabelieknek egyszerűen csak: A KERN. Az utóbbi évtizedek talán legeredetibb magyar férfiszínésze, generációk kedvence, a színpad, a film, a tévé, a rádió(kabaré), a szinkron és – nincs is több beszélt műfaj – dalok és dalszövegek közkedvelt szerzője és előadója, a híres parodista, aki maga egyébként utánozhatatlan. Nos, most ő kezd bele abba, hogy igazából mi is az az életforma, amiben kedvét leli manapság, ha teheti.
Presztízs Magazin„Szeretek nappal aludni, és éjszaka inkább fent lenni, akkor nézek filmeket, és akkor eszem szívesebben. Most nyár óta nem is nagyon volt miért nekem korán kelni. Majd most lesz, úgyhogy vissza kell állnom a bagoly-életmódról nemsokára a normálisra. De mi a normális?” – nyomja meg az ’n’-t kissé orrhangon, ahogy szokta, ha hangsúlyt akar adni annak, hogy mást gondol, mint amit mond. „Édességmániás vagyok” – válaszolja, amikor tovább faggatózom a kedvenc ételek témakörében. „Mert, amikor ittam, akkor azzal bejött egy csomó cukor a szervezetembe, akkor nem kellett nekem édesség. Most, hogy ez nem jön be, most meg vagyok veszve az édességekért – sziszegi kissé a nyomaték kedvéért. Azt bármikor ennék, bármit. Tiramisut, bejglit, linzert, lekváros tekercset, amit akarsz, tortákat és mindent – sorolja olyan ízes artikulációval, hogy már érzem is az ellenállhatatlan késztetést, hogy innen hazafelé menet megálljak egy cukrászdában.
„Hogy úgy mi a kedvenc ételem, azzal kéne most nekünk itt foglalkoznunk?” – világít rá egy kicsit szokatlan szemszögből az így már valóban furának tűnő érdeklődésemre, ami pusztán a ’mi maradt az élvezetekből’ témakört járta volna körül, eredeti terveim szerint. De hamar kiderül, hogy Kern András egyáltalán nem válogatós, örömmel eszik meg mindent, ez alól talán csak a halféleségek jelentenek kivételt, meg a tenger gyümölcsei. „Tengerben fürödni, na, azt viszont nagyon szeretek. De, óóó, az is megváltozott. Mert az arcomra vigyázni kell, különböző bőrprobémák miatt, emiatt már napozni sem lehet. Semmit nem lehet. Én le vagyok állítva. Meg vagyok szűntetve” – mondja összetéveszthetetlen szarkazmussal. Nekem meg ezen a ponton van végem, és felszakad belőlem a nevetés, amire még ráteszi azt a témakört záró mondatot, hogy... „én egy dolgozó gép maradtam. Munkamániás.” És miközben együttérzően pillantok rá, hozzáteszi: „nem én akartam, hogy így legyen. ŐK mondták. ŐK. Az orvosok.”
„De tényleg – folytatja egy kicsit elmélázva, miután összeszedtem magam –, én meg voltam őrülve például huszonéves koromban a napozásért. Kimentem a Lukács uszodába tízkor, kifeküdtem a napozóteraszra, lementem néha úszni, és délután négy után kezdtem csak szedelőzködni. És jól lebarnultam. De ez most tökéletesen meg van szüntetve, de úgy látom, mindenkinek, mert rájöttek, hogy ez nem jó a bőrnek. Ez egy pech, hogy épp a mi fiatalságunkban volt pont ez a divat, azt hiszem, az egész világtörténelemben sosem, csak pont 1945-től’80-’90-ig. Hát, igen, nem napoztak a tizenharmadik században, és a huszonegyedikben sem napoznak már, csak pont a huszadik század második felében. Amikor én voltam fiatal, csak pont akkor, és végünk is van, mindenki meghal bőrrákban, meg más, ezzel összefüggő betegségekben, de persze ez már nem is az a nap – összegzi végül, amit csak az az udvarias kérdés szakít meg fotós kollégánktól, hogy vajon a Művész úr, kér-e egy RENDES kávét?
Presztízs MagazinA harmadik, s végén a saját maga által főzött kávékísérlet és egy csendesebb helyiségbe való költözést követően már a hosszú kávéját issza, kicsi tejjel és kicsi cukorral, de mi már addigra ott tartunk a beszélgetésben, hogy a „Mi pályánk egy kívülről irányított pálya. Mindig megmondják, hogy mit kell csinálni. Azt mondják, hogy most ezt a szerepet játszd el, akkor eljátszod. A rendeződ azt mondja, menjél oda, fordulj ide, tanuld meg ezt, mutasd meg azt, és mindez néha előhozza az emberből, hogy már nem nagyon akar egy idő után mindenkor szót fogadni, és akkor csinál mást is, egy picit.”
Kern András egész életét persze az jellemezte, hogy mindig ezerféle hangszeren játszott egyszerre. „De én gyerekkoromtól kezdve például filmrendező akartam lenni, és színész. Amikor leszerződtem a Vígszínházhoz 1970-ben, akkor azt mondta a Várkonyi, hogy ’maga csak maradjon itt, mert maga olyan jó színházi ember lesz.’ Ehhez képest vagy 3-4 évig egyáltalán nem kaptam szerepeket, és ez azért hosszú idő egy fiatal színésznek.” – Nem keserített ez el? – „Dehogynem! csap le rá azonnal, de már fűzi is tovább, hogy ekkor elmentem filmezni, meg kabarétréfákat írni, meg írni, sőt, már ekkor is filmet akartam csinálni”– szóval foglalkoztattad magadat, foglalom össze a helyeslése mellett ezt a nyitóidőszakot.
 
Sokfélét, vagy egyvalamiben nagyot alkotni érdemesebb-e?
 
Presztízs MagazinEgészen biztos vagyok abban, hogy Kern András szerteágazó szakmai sikerei éppen ennek a belső motiváltságnak voltak köszönhetők eddig is, mert valljuk meg, nem minden kollégára jellemző ez az állandó, belső késztetés, ez az alkotni vágyás ennyiféle műfajban. „Igen, ebben a mi szakmánkban az volt a szokás, hogy az ember várta, hogy kiírják nevét a következő szereposztásra akár film, akár színházi szerepről beszéltünk. Nekem meg ez alkati dolog, mert a többi mellett egyszer csak elkezdtem dalszöveget is írni, azután azt zeneszerzők megzenésítették, majd lett belőlük lemez, most meg itt van ez a születésnapi koncert (január 28-án volt Kern András 70. születésnapja alkalmából rendezett ünnepi koncert a Kongresszusi Központban – a szerk.), szóval összeadódnak ezek a dolgok, vagyis mindig van mit csinálni.”
Nekem meg erről az jut az eszembe, hogyha valaki ennyiféle dologban sikeres, ha angol anyanyelvű területre születik, mára bizonyosan világhírű lenne. „Egyáltalán nem biztos az” – mondja őszinte kétkedéssel. „Sőt, hogy valami rosszat is mondjak, mert énnekem van hajlamom mindent egy kicsit destruktívan, szomorúan, dekadensen és depressziósan látni” – sorolja ezt úgy, hogy megint felderülve nevetgélünk a végére –, „azt is mondhatnám erre, hogy aki olyan sok mindent csinál, azt nem biztos, hogy bármelyikben olyan jó. Azt is szokták mondani, hogy az a jó, ha valaki csak színész, és abban az első. Mit tudom én! Szegény Karinthy Frigyest szokták azért letolni, hogy annyi mindennel foglalkozott, viszont ő maga írja a ’Találkozás egy fiatalemberrel’-ben, hogy ’na, és hol van a nagy regény?’ – kérdezi a fiatal az öreg Karinthytól. Persze, azért ettől ő még óriási volt. Szóval ezek mindig jogos kérdések, hogy sokfélét, vagy egyvalamiben nagyot alkotni érdemesebb-e? De nincs szabály. Az egészre nincs szabály, én azt figyeltem meg.”
Presztízs MagazinPersze már ott tartunk – miközben bontogatom az ajándékba neki hozott pralinét –, hogy beszélgetünk az élsportról, az orvostudományról, s végül ott kötünk ki, hogy ez a fajta, a világunkra jellemző specializáció kicsit szakbarbárosítja az embert, s látom, hogy ezzel a jelzővel megragadtuk valahol a lényeget. „Ööigen, én például szakbarbár is vagyok. De nem a specializálódó fajta, csakhogy nincsen nekem hobbim, nincsen magánéletem, mondjuk a haverjaimmal meg a feleségemmel ilyen kisebb részlet-magánéletek vannak, de nem a magánéletemen belül vagyok én színész, meg ez, meg az, hanem fordítva. Folyton ezeket csinálom, és mellé van egy kis magánéletecske, ha nagyon kell.” – Csak mert muszáj, mi? – kuncogom el megint a végét, mert hamísítatlan szarkazmussal mondja az igazat, de utánozhatatlan humorral. „De meg fog ez változni, mert öregszik az ember, és egyszer csak úgy kimegy a divatból, meg elfogynak a szerepek.”
Talán a lelke mélyén így is gondolja, de látom rajta, hogy jólesik, amint erősen tiltakozom ez ellen, de nem csak udvariasságból, hanem mert szabad szemmel jól láthatóan Kern Andráson évtizedek óta nem változik semmi. Akkor meg miért menne ki a divatból?
Presztízs Magazin„De belül ráadásul tizennyolc. És az embert rettenetesen meghatározza a fiatal kora, mert csak a húszas éveink elejéig fogadunk be igazán dolgokat. Utána valahogy leáll az a nagy befogadás, az okosodás, és szűrve érkeznek a minket érő hatások. Én abban az időszakban folyton filmes akartam lenni: rendező, filmcsináló, filmíró. Azt hittem, hogy én filmes leszek.” Persze, hogy érdekel, vajon mi volt a legfőbb motiváció, és egy meglepő információval folytatja. „Gyerekszínészként én filmekben kezdtem. Ezt kevesen tudják. Mielőtt a Ki Mi Tud-ba mentem, előtte én már tízéves koromban játszottam egy kisfilmben. Volt akkor a mozikban a nagy filmek előtt egy kísérő film, a Híradó és a nagyfilm között, egy 15 perces, és az volt a címe: ’Kaland az állatkertben.’ Én abban játszottam egy Nemecsek-szerű alakot, és annak kapcsán csak azt figyeltem, hogyan készül a film. Eljátszani nem tud egy kisfiút egy kisfiú, én ottan csak léteztem. Na, meg megtanultam könnyen, amit mondani kellett, de az sokkal jobban izgatott, hogy miért mennek ott egy sínen a kamerával, az kicsoda az a pasas, aki azon ül, és miért néz bele egy gépbe, és az egész filmcsinálást megfigyeltem. A későbbi szinkronmunkáim során is. És aztán később a főiskolán is majdnem filmes szakos lettem, de már nem bánom, hogy így alakult. Ugyanakkor a filmre való éhség benne van a szívemben, lelkemben, testemben, mindenemben, folyton.”
 
Szakmai maximalista
 
Presztízs MagazinÓhatatlanul szóba kerül ezek után a legutóbbi ’Gondolj rám!’ című filmje, s az, hogy vajon egy ilyen alkotás az a fajta szakmai kiteljesedés-e, amit gyerekfejjel erről a hivatásról gondolt? Érdekel, hogy egy kész film kapcsán hogy ül be a moziba, tud-e néző maradni, vagy esetleg még ott is elemzi a saját munkáit? „Neeeem, nem vagyok én egy elemző, rendezgető, fachokba rakó, bedobozoló típus, sőt! A premieren is csak azt figyeltem, hogy miért nem röhögnek, miért nem hallani semmi finomságot és milyen vacak egy ilyen plázamozi, mert nincs atmoszférája. Mert amikor ezt a filmet a Vígszínházban is levetítettük – az ugyan persze egy színházi közönség volt –, de azt végigröhögték, és azt olyan jó volt hallani. Eközben meg a pláza közönségénél az volt az érzésem, hogy el sem mosolyodtak. Ami persze lehet, hogy nem így volt, csak a hangosítás miatt nem jött át nekem.”
Nagyon is szakmai maximalista Kern András, aki persze azt is szóba hozza, hogy azzal sem könnyű versenyezni, hogy Hollywoodtól a Távol-keletig a gyerekeké lett a film, és mindenki ifjúsági filmet készít, ifjú közönségnek, vagy gyerek-lelkületűeknek. „Az Istennek nem találok magamnak a filmcsatornákon sem egy kedvemre valót, mert mindegyikben robotok rohangásznak az égen, a rajzfilmekben ütik-verik egymást, a Holdra szállnak, meg megmentik a Marsot, de ez inkább a fiatalokat érdekli, de az is lehet, hogy ez egy ifjúsági dolog, a mozinézés.
Presztízs MagazinKét ruhaváltás között kattan róla néhány fotó, de az is szóba kerül, hogy a színház, épp ellenkezőleg, talán egy idősebb generációnak szóló műfaj maradt, hogy abban még otthonosabban lehet mozogni. „Én a szerepeim közül azt szeretem a legjobban, amit hatvan-nyolcvan ember lát, a Vígszínház Háziszínpadán megy, és az a címe, hogy az ’Élet, mint olyan’, s az például egy irtó emberi történet, kicsi és intim, és vagy százötvenedszerre megy, és őrülten szeretem.”
Ilyen sikerekhez és szeretethez, népszerűséghez, mi több, az idő tökéletes kihasználásához szokott embernél, hogyne értenénk mindezek után, ha a harmadik óra stúdiófotózás közepette már egy kicsit türelmetlen. Ekkor (is) kertelés nélkül megmondja – amolyan rendezői hangsúllyal – Sárosi Zolinak, a fotósnak, hogy „Gyerekek, ez a fény nem jó nekeeeem. Meg haladjunk már! Lődd má’ el! Nem tudok én ilyen sokáig mosolyogni. És hogy Te, Zsuzsa, Te mindig ennyit beszélsz?”
És belátom, hogy ahhoz a tömörítéshez képest, ahogy ő fogalmaz, tényleg szószátyárnak tűnők. És zizegősnek, mert nála érezhetően patikamérlegen kimértek a mozdulatok és a gondolatok, de mit lehet ezen csodálkozni, amikor elmeséli, honnan merítette tiniként az inspirációt. „Ültem tizenhat évesen gyerekszínészként a Vígszínház színpadán, és Arthur Miller: Közjáték Vichyben című darabjában kaptam egy kisebb, de nem annyira aprócska szerepet. Ültem a padon olyanokkal együtt, mint Latinovits Zoltán, Darvas Iván, Benkő Gyula, Molnár Tibor, Szakács Miklós, Pethes Sándor, Várkonyi Zoltán, Bicskei Tibor, Tomanek Nándor. Őrületes élmény volt! Úgyhogy nekem a Víg majdhogynem az otthonommá vált az első pillanatban, és hűséges vagyok – néhány vendégszereplést leszámítva –, az is leszek, a Víghez.”
Presztízs MagazinÁ, behozhatatlan – dünnyögöm magamban a búcsúzás után. Ez a helyzeti előny, úgy érzem, beérhetetlen nem csupán színházi, de amolyan világi értelemben is, a hétköznapi halandók szintjén meg pláne. Kern András egyesít és tömörít minden olyan értéket, amiért a színjátszást, a mozit és az emberi kommunikáció szinte minden formáját szeretjük és élvezzük. Én meg csak annak örülök, hogy egyszer majd hetven körül talán elmondhatom egy fiatal riporternek, hogy... ’És ültem ott, azon a fotózáson, egy karácsony után és személyesen Kern Andrással beszélgethettem.’
Még nincs értékelve