A „kenguruk földjén” nincsenek kerítések

Bringával a homokos parton, a világ végén

 

– Férjemmel és Kristóf fiammal az év végi ünnepek idején egy hónapot töltöttünk Ausztráliában. Közel 45 ezer kilométer tettünk meg, ötvennyolc órát töltöttünk a levegőben, nyolc fel- és leszállással. Utunk első állomása Szingapúr volt, ahol az ázsiai kultúra, az építészeti csodák és az ínyenc falatok nagyon megragadtak. Ezt követte egy hónap Ausztrália, ahol megismerkedtünk a nagy metropoliszokkal, jártunk az aranyásók földjén, átéltünk számos izgalmas kalandot és mindent elsöprő vihart a trópusokon. Hallgattuk az esőerdő különös neszeit, de a legnagyobb élmény az volt, amikor hármasban bringáztunk az óceán és pálmaerdő közötti ötven méter széles, homokos parton, mondhatni a világ végén, ahol rajtunk kívül senki sem járt. Belekóstoltunk az óceánparti piknikezésbe, ami ott már életformává vált, mint ahogy a barbecau, azaz a kerti sütögetés is. Utazásunkat Bangkokkal zártuk, elveszítve mindazt a nyugalmat, amit megtaláltunk az aboriginálok földjén, hiszen hatalmas nyüzsgés, hangzavar, káosz jellemzi ezt a várost.azaz a kerti sütögetés is.

Az egész utazás alapvetően aktív pihenésre épült, de utolsó napjainkat koncertszervezéssel tarkítottuk. Bemutattak néhány lehetséges támogatónak, szervezőnek, így esélyt látok jövőre egy hosszabb turnéra. Nagy érdeklődéssel fogadták zenéimet, elsősorban mediterrán hangvétele miatt, ott azért hiányzik ez a fajta tüzesség. Jó lenne meghódítani Cook kapitány földjét, hajóskapitányként is szívesen megyek, de azért inkább maradnék a zongora mellett.

 

A zivatar jó a földnek, a meleg érleli a sárgabarackot

 

– Az ott élők mentalitása alapvetően más. Nyugodtak, tisztelik egymást. Pozitív életörömet sugároznak, toleránsak, nyitottak minden újdonságra. Barátságosak, nem zárkóznak be csigaházukba. Nincsenek kerítések, a szomszédokkal baráti a kapcsolat. Amikor megérkeztünk, a férjem nagybátyja szólt, hogy a szomszédok meghívtak bennünket egy kis karácsonyi összejövetelre, van-e kedvünk átmenni. Hozzáteszem, Csaba két nagybátyja és azok családja egy szót sem beszélnek magyarul, német édesanya nevelte őket és hatéves koruktól kint élnek. A szomszédok sem magyarok, akiknek bármilyen kötődésük lehetne kicsinyke hazánkhoz. Elképzeltem fordítva, hogy jönnek Ausztráliából a rokonok, s a szomszéd töltött káposztával fogadja őket, hát jót mosolyogtam magamban.

Szóval az „élni” szócska jelentését valóban érezni. Hihetetlen jóindulatúak, önzetlenek. Volt egy buszsofőrünk, aki 70 éves nyugdíjasként vett egy kisbuszt, öt éve a turizmusban dolgozik. Egyik nap elvitt minket kirándulni, hozott magával egy kosár őszibarackot, sütit, s utazásunk elején megtanulta mindenki nevét, hogy meg tudjon szólítani bennünket. Együttes erővel védik természeti kincseiket, s nem várnak mindig mást egy adott szituációtól. Egyik nap rettenetes vihar jött, óriási esővel, mire én rögtön jajgattam, erre ők: de hát ez nagyszerű, milyen jó a földnek! Másnap 40 fok, én rögtön, hogy ezt hogy lehet kibírni, mire ők: de hát ez nagyszerű, most érik majd a sárgabarack, s mehetünk a beach-re!

Nem tapasztaltam ellenségeskedést, harácsolást, rohanást. Helyén van az értékrend, tisztelik a tudást. A szabályok betarthatók, mert normális emberek hozzák normális embereknek. Számomra volt azért egy-két túlzás is, amikor például vártunk a körforgalomban egy távcsővel érzékelhető biciklisre. De ott ki merném engedni a gyermekemet a parkvárosi utcába labdázni, biciklizni. Itthon tízévesen a kertben bringázik körbe-körbe.

 

Rántott cápa, pácolt emu, kengurufarok leves, krokodil grillezve

 

– Bevallom, nem fogott meg az ausztrál konyha. Ami ízlett, most ettem először – no, majd kapok az állatvédőktől –, az a rántott cápahús. A helyi vadhúsokat – pácolt emut, kengurufarok-levest, grillezett krokodilhusit – majd legközelebb. Nem nekem való az angolos steak sem, így a kulináris élvezeteket leginkább a távol-keleti ízekkel pótoltam, azok közül is a nepáli volt a legízletesebb. Bár ritkán iszom, de most meggyőződtem róla, hogy az ausztrál borok, sörök világszínvonalúak. Ezzel kapcsolatos példa a vendégszeretetről: betértünk kora délután a PumpHouse nevű kocsmába, régen innen nyomták a gőzt szállodákba, bankokba, s egy pultos fiú rögtön felajánlotta, hogy mesél nekünk. Aztán, mikor indultunk volna, megkérdezte, nem kóstolnánk-e meg a hely söreit. Elénk rakta a poharakat, s azt mondta, legyünk a vendégei. Egyébként alkohol nem kapható, csak italboltban, ott is barna zacskóban. Mondtam is a férjemnek mikor kijött a boltból, na, most már legalább mindenki tudja, hogy iszol.

– Ausztráliát kulturális sokszínűség jellemzi, ami leginkább a múzeumok, színházak és galériák számában mérhető. Az építészetét illetően Itália-rajongó vagyok, így arrafelé maximum a viktoriánus stílusú házak jöhetnek számításba. Melbourne és Sydney folyamatosan vetélkedik, rengeteg csábító programmal, hogy ki nyeri el a fesztiválváros címet. Minket mégis inkább az őslakosok kultúrája érdekelt a titokzatossága miatt, s bár már ez a műfaj is piacosodott, szerencsém volt találkozni a természetben is velük. Itt ért a legnagyobb nevetés, amikor muzsikálás közben megcsörrent egy telefon, s kiderült, hogy a meztelen, festett hasú, didgeridoo-t fújó aboriginálé, aki feltette aranykeretes szemüvegét, majd pörgő nyelven lebonyolította üzletét. S mi volt a legnagyobb meglepetés? Nos  az, amikor vettem tőlük egy tradicionálisnak hitt cd-t, majd vacsora után a férjemmel hátradőltünk a kanapén, s megszólalt az ősi hangszer az esőerdő hangjaival, erőteljes techno-stílussal ötvözve. Végighallgattuk – ausztrál bor nélkül – egyszer.

– Nincs nap, hogy ne jutna eszembe, milyen érzéseim voltak ott nap, mint nap. Folyamatosan vágyódom egy élhetőbb közegre, ahol talán jobban illeszkednek az általam elképzelt puzzle-részecskék, de azt is tudom, hogy a szomszéd fűje mindig zöldebb. Sok helyen leírták, hogy elköltözöm végleg, pedig én csak annyit nyilatkoztam, hogy tanakodunk. Szóval, jöjjön az igazság: Nyáron visszatérünk oda is és Magyarországra is! Egyelőre maradjunk ennyiben.