Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Pannon Presztízs Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Pannon Presztízs Magazint! Keresse az újságárusoknál a Pannon Presztízs Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

A Simien Nemzeti Parkban

Etiópia 7. rész

Nagy Bendegúz | Nagy Bendegúz | 2014.03.14. |
A Simien Nemzeti Parkban
Etiópia egy saját külön világ. Több ezer éves ízig-vérig afrikai birodalom, ami soha nem volt gyarmatosítva. Az országban nyolcvanféle nép több mint kétszáz nyelvet és ötszázféle nyelvjárást beszél. Etiópia a Bábel tornya a Bibliából.

Gyakran kap el egy érzés, hogy a Hold árnyékos oldalán utazgatok. Itt minden és mindenki másképpen működik. És az a minden, nagyon lassan történik. Mint nálunk a középkorban. Talán. Vagy talán, mint nálunk sohasem.
Helyi időszámítás szerint délben kel fel és éjfélkor megy le a nap. Az év tizenhárom hónapból áll. Etióp időszámítás szerint ma 2005. február harmincadika van, holnap lesz március elseje. A február az év hatodik hónapja. A Julianus naptár szerinti év tizenkét harmincnapos és egy csonka öt-, szökőévekben hatnapos hónappal, szeptemberben kezdődik.

A csapat

Presztízs Magazin

Ennek a különös világnak a tetején elszigetelt oázisként az Etióp magasföld részeként büszkén terpeszkedik a nagyjából Budapestnyi területű Simien Nemzeti Park. Annak is a tetején a 4620 méter magas Ras Dashan, Afrika negyedik legmagasabb pontja.
A Simien Park otthona számos ritka, csak Etiópiában őshonos fajnak – itt él az etióp farkas, más néven abesszíniai róka, a dzseláda, a pávián, az abesszin kőszáli kecske, és a szakállas saskeselyű.
Harmadik napja ülök Sziszai hátán, de még mindig ámulok-bámulok. Ilyen lovat még nem láttam, de még csak nem is hallottam hasonlóról. Banális axiómaként jelenthetem ki, hogy Etiópiában a lovak is etiópok. Sovány, acélos izmú, elnyűhetetlen, bármire képes teremtések. Akárcsak az itteni hegyi emberek. Ez a ló igazi sziklamászó. Ezer méteres kanyonokba ereszkedett le majd mászott fel velem a túloldalon, és egyszer sem botlott meg. Egyszerűen nincs félelemérzete. Kedvenc szórakozása, hogy egykedvűen baktat a nyaktörő meredély legszélén, mindössze pár centire a több száz méteres űr peremétől. Nem liheg, nem szuszog, nem izzad, nem nyerít.
Két ok miatt mégsem félek a nyeregben. Látva Sziszai magabiztosságát restellném magam, és mert teljességgel magával ragad a táj. Csodálatos, újszerű. Olyan, mintha a Hortobágyot és a Grand Canont valami bolondos kedvű troll összegyúrta, majd az egészet feldobta volna lebegni négyezer méter magasságba.

Presztízs Magazin

Egy meredek domboldalon a fennsík széle felé tartunk. Megpillantok egy etióp farkast, mindenáron le szeretném fényképezni. Balga, tudatlan, kevély fehér turistához méltó módon a nyomkereső Marú intése ellenére, ragaszkodom hozzá, hogy azonnal álljunk meg farkast fényképezni.
Sziszai, ez a szegény ló bírta ameddig bírhatta, mindent megtett, hogy ne bukjunk fel a meredek hegyoldalon, de amikor belesüllyedt és elkezdett visszafelé csúszni a csontszáraz porban és a liszt finom vulkáni hamuban, már nem volt mit tenni. Láttam, hogy fel fogunk bukni. Oldalra vetettem magam, le a lóról, hogy ne kerüljek alá. A többiek próbáltak megfogni engem és a lovat is, de mindhiába, mindannyian jól meghemperegtünk a szürkés-fekete hamuban.
Sziszai a ló, Marú a lovas ember, Afara a túravezető és Szrau a kis tizenkét éves teherhordóm, akinek annyi a feladata, hogy a vizes palackot és a korbácsot cipelje, rajzfilmbe illő jelenetben, összegubancolódva, nagy porfelhőt verve fel bukdácsolunk lefelé a domboldalon, mígnem Marú elkapja a grabancom. Meg voltak rémülve, hogy valami bajom lett, de csak a bőrdzsekim cipzárja szakadt el és nyeltünk egy csomó port. Sziszai egykedvűen álldogál mellettünk. Tíz ujjunkkal könyökig túrva a port keressük a fényképezőgépet. Jó alaposan lefújkálom, portalanítom, kipróbálom, működik. Kutyabajunk sem lett, és a Nikon is jelesül vizsgázott. Éppen csak feketéből hamuszürkére váltott át. Én pedig fehérből szerecsenbe.

Egy újabb kiábrándult idegen

Presztízs Magazin

Nehezen tudok visszakecmeregni a ló hátára. Nincs fogás, a földön sem tudok támaszkodni, a kezem belesüpped a porba. Marú és Afara a két oldalamra guggol, átnyalábolom a nyakukat, felemelnek, miközben a gyerek az egyik lábam átdobja Sziszai hátán. Hihetetlen könnyedén emel fel ez a két pillesúlyú ember. Ahogy szorosan ölelem a nyakukat, vállukat, érzem, testük csontra tekert acélsodronyból van.
Újra nyeregben vagyok, fészkelődöm, keresem a helyem, prüszkölök, miközben a fiú a szájánál tartja Sziszait, a többiek pedig a vállukkal támasztják a tomporát, hogy ne csússzunk megint vissza. Jót nevetünk, lassan már levegőt is fogok kapni. Jó alaposan hasba vághattam magam valamivel esés közben, mert bent szakadt a lélegzetem.
Elindulunk. Marú, hátán a tizenöt kilós fotóstáskával, egykedvűen, kimért apró léptekkel vezet bennünket felfelé. Soha nem iszik, eszik, nem fárad el. Nem izzad, nem liheg, nem panaszkodik. Gyakran tekint hátra, hogy minden rendben van-e velünk, jól ülök-e a nyeregben, megigazítja a lábam a kengyelben, leveri a port lábszáramról. Csodálatos vidéken halad kis karavánunk. A többiek más úton járnak, mert bármennyire is ügyes Sziszai, Afara nem kockáztatta meg, hogy ugyanazon az útvonalon menjünk.

Presztízs Magazin

Tegnapelőtt reggel indultunk Gonder-ból a Belegez hotel udvaráról. Ott találkoztam és ismerkedtem meg Alexander Zlojutro-val, egy imádnivaló, flúgos bosnyák-kanadai geofizikussal, egy nagyra nőtt érzékeny fiúval, akinek a szülei milliomosok Kanadában. Alexnek azért fizet a cége temérdek pénzt, hogy a világ legszebb helyei felett, hó és homoksivatagokban helikopterrel repüljön és feltérképezze az altalajkincseket. Egy harminc méter átmérőjű acél szonárhálóval több száz méter mélységig letapogatják a rétegeket, majd feldolgozzák az adatokat. Három hónapig dolgozott és lakott Szaud-Arábiában, a Rub-al-Hali sivatagban. Hajnalban repült egy pár órát, majd napközben egy alumínium konténerben vitte fel az adatokat, estefelé a negyvenöt fokos hűs szellőben bevágott egy rekesz sört, majd reggelig izzadt a fémpriccsen. Etiópiába pihenni jött. Amikor három napja megismerkedtünk, egy hét után éppen elege lett ebből a „szörnyű” országból, ahol a „faranji”, a fehér turista szőrös mellén élősködik mindenki. Csomagolt, készült haza. Sokat beszélgettünk, meggondolta magát, marad még egy pár napot, ad Etiópiának egy második esélyt. Így befizettünk erre a három napos szervezett Simien túrára. A „Zlojutro”, Alex családi neve szó szerint „rossz reggelt!” jelent. Nevetve meséli, hogy amikor a törökök elfoglalták az ősei faluját, a janicsárok „dobre utro”-val, jó reggelt!-el köszöntötték a legújabb alattvalókat, akik sértődötten, egy emberként „Zlojutro!”-t válaszoltak. Ezt a szokást mi is minden reggel újra és újra eljátsszuk, és jókat nevetünk hozzá.

Kuktamunka etióp módra

Presztízs Magazin

A szálláshely előtt találkozunk a többiekkel. Franco, egy nagydarab, harsány, Londonban élő spanyol ingatlanos srác, akit tegnap a Debre Berhan Selasse templom mellett láttunk az úton felfelé baktatni. A megdöbbent tekintetekkel nem sokat törődve, bőven csurgó izzadtságban úszó ropogós pirosra sült meztelen felsőtesttel bámulta Etiópia egyik legszentebb templomát.
May és Carol barátnők Katalóniából. May Nairobiban ENSZ tisztségviselőként dolgozik, Carol Barcelonában tanít. Alighogy elindul a természetesen Toyota gyártmányú mini busz, Franco teljes lendülettel a lányokra veti magát, akik rá se hederítenek. Ostoba céltalan sületlenségáradatának mi vagyunk a következő célpontjai. Kora reggel lévén, és egyébként is, nem vagyunk vevők rá. Miután a sofőr sem beszél angolul, Franco feladja, izzadt kezében egy doboz sört markolva magában motyog az út további részében.

Presztízs Magazin

Tíz óra körül Debarkban bevásárolunk, reggelizünk, elintézzük az engedélyeket, felvesszük a kötelező Kalasnyikovos parkőrt, akinek olyan bonyolult a neve, hogy elnevezzük Papa Scout-nak, „cserkész apókának”. Haladunk a park kapuja felé. Nagy az izgalom, mert felfedezzük az első nagyobb csapat „baboon gelada”-t. Izgatott vagyok, még soha nem láttam ennyi majmot a szabadban. A dzseláda pávián Isten egyik igazán gyönyörű teremtése.
Egy órát haladhatunk egyre magasabb hegyek között, mire megérkezünk Sankabel-be. Ez nem egy falu, vagy település, hanem egy poros, koszos táborhely, ahonnan a csoportok indulnak. Kipakoljuk a mini buszt, a málhát raffia zsákokba tesszük, majd a mérleges embernek fizetünk, hogy ellenőrizze, hogy nem léptük-e túl a negyvenöt kilós limitet.

Presztízs Magazin

A legújabb törvényeknek megfelelően, maximum ennyit lehet egy öszvér, vagy ló hátára felpakolni. Szívom a fogam, az én lovam nagy bajban lesz, mert biztos vagyok vagy nyolcvan kiló. A többiek elindulnak, lelkesen integetnek, az én lovam, vagy öszvérem még nem tűnt fel a láthatáron. Körülnézek a táborban. Egy kör alaprajzú bádoggal borított rönkből épített, hihetetlenül koszos konyha, néhány sátor és egy vasbeton pad dobja fel az aranybarnára égett, valaha füves tisztást. Több mint hat hónapja nem volt errefelé rendes eső, és még három hónap van vissza az esős évszakig. Addig valahogy ki kell ennek a világnak víz nélkül húznia.
Az egyik bokor alatt suhogó melegítős dróthajú kukta csirkét darabol szárazon. Ehhez a művelethez sem használ vizet, aminek nyilván az lehet az oka, hogy egyszerűen nincs. Letépi a fejét, miközben véres kezét néha nadrágja fenekébe törölve lenyúzza tollas bőrét. Nem bontja ki a csirkét, hanem a húst a csontokról kívülről egy nagy késsel letépi, a maradék megy a bozótba a sakáloknak. Végül is az eredmény szép tiszta filézett csirkehús lett, koszos kék műanyag lavórban. Minek mosogatni, amikor úgyis megsütik. És különben sincs víz. A hegyi segédkukta egy ideig eltűr, majd, mintha restellné a barbár módszert, idegesen elkerget.

(folytatjuk)

Képgaléria

Még nincs értékelve