Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Pannon Presztízs Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Pannon Presztízs Magazint! Keresse az újságárusoknál a Pannon Presztízs Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

Afrika tetején – a világ

Bendegúzzal a Föld körül

Nagy Bendegúz | Nagy Bendegúz | 2013.07.04. |
Afrika tetején – a világ
Ez az utazás dezintegrál. A részecskéid az etióp világban, a kő- és szilícium korszak keskeny határmezsgyéjének forgatagában örvénylenek. Amikor otthon az alkotó elemek összeállnak, karaktered meglazult eresztékei megkeményednek. Soha többet nem leszel már a régi ember. Etiópiában, bár az Isten velük, mégis istentelenül nehéz az élet.

Etópia 2013. február 19. – 2013. május 18.

Mottó: Az etiópiai hátizsákos utazás megváltoztat. Kíméletlen tükröt tart a legbátrabbaknak, akik, ha belenéznek, megpillanthatják igazi énjüket, a valódi arcukat.

Ez az utazás dezintegrál. A részecskéid az etióp világban, a kő- és szilícium korszak keskeny határmezsgyéjének forgatagában örvénylenek. Amikor otthon az alkotó elemek összeállnak, karaktered meglazult eresztékei megkeményednek. Soha többet nem leszel már a régi ember. Etiópiában, bár az Isten velük, mégis istentelenül nehéz az élet.

Presztízs Magazin

Etiópia fénysebességgel száguldó érzelmi hullámvasút, testet-lelket-szellemet próbára tévő ország. Az etióp emberek lelkébe szenteltvízzel tetovált nyomor annyira súlyos, hogy majd agyonnyomja önmagát.
Etiópia a boldogan mosolygó koldusok és kajánul vigyorgó kereskedők országa. A dermedt etióp időtlenségben megsűrűsödött vérem mindennapos bosszúság hígítja.
Az én Etiópiám szeszélyes, makrancos, tanulatlan gyönyörű fekete nő, akinek, mivel szeretem, majd mindent elnézek.

’Chew chat like a goat, drink beer like a fish, smoke like an old Lada.’
’Rágd a chat-et, mint egy kecske, döntsd a sört magadba, mint egy hal, füstölj, mint egy öreg Lada.’ Orion Guste, Addis Ababa

Chat = Helyi nyers zöld leveles ajzószer. Kinézete az orgona nyers hajtásáé, íze a magyar gyepé. Sokáig kell rágni és a szájban tartani.

Addis Ababa – az érkezés

Presztízs Magazin

Az Egypt Air Kairóból Addis Ababa-ba tartó hajnali járatán izgatott zsongásra ébredek a réveteg szundikálásból. Leveszem az ezen a gépen légitársaság idegen Qatar Airwayes szemellenzőt, és kinézek az ablakon. Pár száz méter magasan vagyunk mindössze, odalent egy óriási város szabályos geometrikus alakba rendeződött pulzáló fényei jelzik, hogy perceken belül leszállunk Addis Abababan.
Innen fentről úgy néz ki, mint egy óriási, néhol pukkadásig felfújódott lepény, amelybe töméntelen mennyiségű gyertyát szúrtak. Kairóhoz képest a közel hat milliós Addis Ababa sötét kis falunak látszik. Valójában nem is főváros, hanem egy olyan település, amit tíz nagyvárosból, száz kisvárosból és ezer faluból összegyúrva pottyantottak le ide a hegyek közé, a magas Tátrával nagyjából megegyező magasságba, és az egészet orvul megtámadták néhány korszerű technológiával.
Már majdnem a talajjal egy magasságban vagyunk, de még sehol semmi jelzőfény, kivilágított leszállópálya. A pilóta elölről nyilván többet lát nálunk, mert fél percen belül landolunk, majd akkorát fékezünk, hogy néhány utas, aki igen ’okosan’ a földet érés pillanatában már kikapcsolta az övét, lefejeli az előtte lévő ülést, vagy beesik az ülések közé. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen több tíz tonnás monstrum ilyen fékerőre képes. A pórul járt utasok természetesen már fülig érő szájjal nevetnek, izgatottan tárgyalják a történteket. Nyilván pár száz méterrel később tette le a pilóta a gépet, emiatt történt az incidens. Még a fordulóban is viszonylag nagy sebességgel haladunk, érzem, hogy megdől a gép.
Rég megálltunk és mindenki kiszállt, már félig ki is takarították a gépet, amikor én még mindig itt ülök a helyemen, arra várva, hogy a földi személyzet levegyen. Néha az egyiptomi utaskísérő, akinek kifejezetten anatóliai arca van, hátrajön, megnyugtat, hogy máris jönnek értem. Kérdezem, hogy nem török származású-e ? Mosolyog, igen, félig arab, félig kurd. Bocsánat, remélem nem bántottam meg. Nem, nem, őt már nem érintik az Anatóliában történő dolgok, Kairóban nőtt fel. Azt is megkérdezem, ha már ilyen kedves, hogy miért kellett ekkorát fékezni? Zavartan nevet. A kifutón szamarak voltak és a pilóta nem merte letenni a gépet időben, inkább vállalta a vészfékezést. Sajnos, néha emberek is vannak a kifutón.

Presztízs Magazin

Kivisznek a keskenyszékkel, a repülő ajtajában izgatottan várom, hogy végre megpillanthassam a saját székem, de nincs sehol. Át akarnak ültetni egy szakadt acél mamutkergető kerekesszékbe, de nem moccanok. Eszembe jut, hogy két hónapja Dohában hogy megszívtam. Ott négy órán át ültettek egy szakadt mobilvécén. Azzal nyugtatgattak, hogy ne aggódjak, a székem már jó helyen van a budapesti járaton, de én csak nem akartam megnyugodni, főleg, hogy már nagyon el kellett mennem vécére. Határozott kérésemre elindultak megkeresni, és fél óra múlva sűrű bocsánatkérések közepette odatolták mellém. Közölték, hogy nagy szerencsém, hogy ragaszkodtam hozzá, mert a delhi gépről szedték le. A Qatar Airways, a Star Alliance tagja, a világ legjobb ötcsillagos légitársasága megbukott a kerekesszék teszten.

Presztízs Magazin

Az eddigi legkellemetlenebb élmény a székkel kapcsolatban az volt, amikor 2000-ben San Franciscóba repülve az összes csomagommal együtt még Ferihegyen ellopták, én pedig egy szál pólóban érkeztem meg az Újvilág nyugati kapujába. Na, azt az érzést nem kívánom senkinek. Olyan, mintha egy gyanútlan utasnak a gépen valami mókás troll leharapná a lábát és ott ’állna’ érkezés után megfürödve, lábak nélkül.
Ezek és még sok rossz élmény tudatában közöltem a földi és a gépi személyzettel, hogy amíg a saját székem ide nem tolják a fenekem alá, sehová sem mozdulok a repülő ajtajából. Nem vesznek valami komolyan, mert a földi kísérő már tolna felfelé. Lerázom a karját és nyomatékosan megkérem még egyszer a pilótát, hogy kerestesse meg a székem, végül is csak három külön címke fityeg rajta, köztük a ’delivery at aircraft’, azaz leszálláskor a gép ajtajához hozandó.
Pár perc elteltével valóban előkerítik. A bal oldali hajtókarikát jól meggyötörték, pedig mindig, mindenkit megkérek, hogy vigyázzanak rá, mert a szék drága, de főleg mert számomra pótolhatatlan.

Kiment egy percre a levegőre?!

Presztízs Magazin

Hajnali három óra van, megkeresem a csomagom, beváltok száz dollárt, megszámolom a cserébe kapott ezernyolcszázharminc birrt, majd az utas-ügyfélszolgálaton jegyzőkönyvet vetetek fel a horpadt hajtókarikáról. A korai időpont ellenére a csodálatos fogsorú hölgy nagyon kedves és megértő, ide hívja az Egypt Air földi főnökét, aki megkér, hogy a jegyzőkönyvvel keressem meg a városban a fő irodájukat a ’Cherchil’ roadon a ’Black Lion School’-al átellenben.
A reptéren egyetlen nyugati turistát sem látok, vagy a többiek nem hajnalban szoktak érkezni. Az egyértelműen jelzett kijáraton kimegyek az épület elé egy kis friss levegőt szívni. A következő ajtóknál a katonák a bakancsukkal gátolják az ajtót, nem akarnak visszaengedni, mutatják, hogy ez mind kijárat, csak a legutolsó, ott hátul, az a bejárat. A legvégén meg azért nem akarnak beengedni, mert nincs érvényes jegyem a következő huszonnégy órára.
Mutatom nekik, hogy a kisebbik zsákom ott van a padon a biztonsági ember mellett, akit megkértem, hogy vigyázzon rá, míg levegőzök egy kicsit, de nincs pardon. Sőt, figyelmeztetnek, hogy csomagot soha ne hagyjak felügyelet nélkül a reptéren. Nem igaz, hogy még ennyit sem tudok „falandzsi”, külföldi létemre… Jól kioktatnak, de nem ismernek. Ragaszkodom hozzá, hogy hajnalig bent, a jó melegben, a padon aludjak. Összedugják a fejüket. Beengednek, de előtte alaposan megmotoznak, mert gyanús vagyok. Mi az, hogy csak úgy kimentem egy percre a levegőre?! Kipakoltatják a fotós táskát, alaposan megfogdosnak mindent, ki akarják nyitni a filmes gépet, mert a reptéren nem szabad fényképezni. Megelégelem a dolgot, rájuk üvöltök, hogy azonnal hagyják abba, mert álmos vagyok, aludni akarok. Ez hat. Sűrű bocsánatkérés közepette kísérnek vissza a táskámhoz. Egész kényelmes a pad, magamhoz ölelem a fotóstáskát, a kis, szív alakú karabinert beleakasztom a másik táska fogantyújába, majd beleszorítom a hüvelykujjam, a szék küllői közé dugom a többi ujjam, szememre rántom a Qatar-os ellenzőt és máris alszom.

Itt egy „fehér”!

Presztízs Magazin

Nem sokáig, mert két órával később ugyanaz a biztonsági ember kaján vigyorral a képén a lábam rugdossa, hogy ébresztő, hajnal van. Kinézek az üvegfalon, pirkad valóban. Vigyorogva mondom neki, hogy ha még egyszer rugdosni mer, vagy hozzám ér, netán felébreszt, a száján tépem ki és a kukába dobom bele a még dobogó szívét, és ha még ez sem lenne elég, kihívatom a főnökét is, aki ráadásul a szívtelen seggét fogja szétrúgni. Közben marokra fogom az inget a nyakán, jól megtekerem, és közvetlen közelről üvöltök bele a képébe. A többi biztonsági vigyorogva figyel bennünket, majd miután barátunkat elengedtem, röhögve rugdossák fenékbe. Viccesek a fiúk. Még barátságosan intek nekik, hogy nincs harag, ők vissza, hogy aludjak nyugodtan. Így is teszek, nyolc körül lépek ki az automata üvegajtón a ragyogó napsütésbe.

Presztízs Magazin

Piszkosul fáztam a gépen és a reptéren is, így aztán háttal a napnak helyezkedem el, hogy végre jól felmelegedjek. Megrohannak az önkéntes segítők, taxisofőrök. Kétszáztól négyszáz birrig terjed a pofátlanságuk határa. Friss hús vagyok, ’farandzsi’, fehér. De nem tudják, hogy én már láttam egy párszor ilyet. Kézből kézbe adnak, van, aki a kerekesszék miatt potom ezer birrért egy egész mikrobuszt a rendelkezésemre bocsátana. Mondom neki, hogy helikopterrel szeretnék bemenni a belvárosba. Nincs humorérzéke. Nem probléma, és máris telefonálgatni kezd. Egy óra alatt elcsitul a roham. Most már hál’ Istennek, békén hagynak. Felfogták, hogy nem tudnak ennyire könnyen becsapni, és hogy nem sietek. Napozok, a fekete bőrdzseki a sárga cápákkal hűségesen melegíti a hátamat. Kilenc körül levetem, mert a nap végre teljes sebességre kapcsolt. Az egyik hivatalos személy, aki a kék-fehér mikrobuszokat igazgatja, idejön hozzám, és megkérdezi, hogy mit szeretnék. A ’Piazza’-ra akarok menni. Elsorolja a lehetőségeket, de én ragaszkodom ezekhez az ütött-kopott Toyota mini buszokhoz. Nagyon kényelmetlen lenne az nekem - mondja. Ugyan, luxus ez ahhoz képest, amilyenekben máshol ülni szoktam. Nyolc birr a viteldíj a központig, ha megfelel. Nevetnem kell. Csődület van körülöttem. Egy alacsony, nemes arcélű fiú kifogástalan angolsággal újfent kifaggat. Felajánlja, hogy kifizeti nekem a taxit, vagy ha várok egy kicsit, bevisz a belvárosba, ahol keresünk nekem szállást és utána együtt ebédelhetünk. Névi-nek hívják, eritreai, de ezt a nevet nem szokás és szerencsés errefelé hangosan kimondani, szóval a messzi északról származik, évek óta barátnőjével, Bettyvel együtt, Ausztráliában élnek és tanulnak. Rá vár éppen.
Álldogálunk a kocsi mellett. Le kell lassulnom, az itteni idő másképpen működik. Majd két órát beszélgetünk, közben különböző emberek jönnek-mennek. Köszönnek Névinek, némelyik beül a kocsiba egy pár percre, majd tovább áll. Nem értem mi miért történik, de nem is kell nekem mindent érteni. Érkezik Betty, egy fenemód csinos és szép arcú cserfes húszéves hölgyemény, fodros ruhában és piros lakkcipőben, vastag ausztrál kiejtéssel.
(folytatjuk)

Képgaléria

Átlag: 5