Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Pannon Presztízs Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Pannon Presztízs Magazint! Keresse az újságárusoknál a Pannon Presztízs Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

Afrika tetején – a világ: Etiópia 4. rész

Kifelé a tüdőgyilkos fővárosból!

Nagy Bendegúz | Nagy Bendegúz | 2013.11.19. |
Afrika tetején – a világ: Etiópia 4. rész
Világjárónk kerekesszékkel vette be Afrikát, annak is a legmagasabb részét: Etiópiát. Ám egyre másra negatív élményeket gyűjt, így azon igyekszik, hogy mielőbb elhagyja Addisz-Abeba városát, mert az egyre inkább, nem az igényes turisták paradicsoma.

Ő indult a (nem létező) paralimpián!

A városban nem nagy a forgalom. A széles sugárutakon halálos bűzt árasztó kocsiszörnyek gázosítják el a két oldalt tömött sorban vonuló tömeget. Az itt közlekedő autók java része mínuszos környezetvédelmi besorolást, netán soron kívüli bezúzást kapna Európában. Eleinte nem értettem, miért ég a szemem, fáj a fejem, miért van lenyelhetetlen gombóc a torkomban, miért harákolok és köpködök, miért leszek levert és ingerült az utcán. Elnézve aztán a karvastagságú kipufogócsöveket, melyek egyenesen az arcomba köpik a gázt, már semmin sem csodálkozom. Ha látom, hogy egy ilyen kékesfekete füstöt okádó monstrum közeledik, nagy levegőt veszek, és ki sem engedem, míg a veszély el nem múlik. A szén-, kén-monoxid és - dioxid felhőnek veszélyesen alacsony a levegőtartalma. Ezzel együtt még tartom magam, az akkurátus, minden orrüregre kiterjedő orrtúrást meghagyom a helybélieknek! Különösen a katonák nagymesterei ennek a sportnak. Nyilván sokat unatkoznak, és az sem kizárt, hogy az orrpiszkálás része a kiképzésnek.

Presztízs Magazin

Igaz, újszerű városi buszok is járnak, digitális kijelzővel és mindennel ellátva, de az emberek többsége az iránytaxi mini buszokkal közlekedik. Gyanítom, hogy az átlag polgárnak a kényelmes, légkondicionált busz megfizethetetlen. A mini busz hihetetlenül olcsó, negyedórás út nem kerül többe három-öt birrnél. Nekem olcsó, nekik pont jó.
Lépten-nyomon hatalmas épületek nőnek, de már most látszik, hogy befejezés után sem lesznek a város szerves részei. Új épületek lesznek egy hatalmas, Addisz-Abeba városának hívott komplex épített szemétdombon, ahol több millió ember keresi a boldogulását. Építés közben ezek a félig kész házak szó szerint térdig állnak a szemétben, hulladékban, törmelékben, és a lakók is arra vannak kényszerítve, hogy ebben éljenek.
A heveny porvihar itt nem mindennapos, hanem szinte mindenperces jelenség. Egy közepes porszélroham senkit sem érdekel, az igazán nagyokban, amikor alig lehet látni, néhány ember érzékenyen emeli karját a feje elé, én pedig csukott szemmel, pólóm alatt a kamerával igyekszem elég hosszan visszatartani a levegőt. El sem tudom képzelni, hogyan lehet ilyen szennyezett városban élni, és hogyan lehet, hogy a kormányzat, a városvezetés semmit sem tesz ennek a megállítására, megfékezésére! Nem létezik, hogy ők nem szenvednek ettől a portól, szmogtól! Ha nem járna a szél, pár nap alatt ezrek pusztulnának el.

Presztízs Magazin

Előfordul, hogy néha reflexből, ha éppen megtehetem, felkanyarodok a járdára, de rendszerint meg is bánom, mert oldalról általában girbegurba rács teszi lehetetlenné az útra való visszatérést, előttem pedig a szennyvízben ázó betonszántás. Már nem próbálkozom a járdákkal. Ha lenne másik alternatíva, az úton sem közlekednék – de nincs.
Egy hosszú emelkedőn, a tizenhat sávos út előtt lenézek balra és megdermedek. A korábbi szennyvízfolyó itt mocsárrá szélesedett, közepén vadonatúj üveg-acél kőburkolatos épület terpeszkedik. Még nem hallottam szennyvíznyomás elleni szigetelésről, de itt, ebben a szituációban a mérnököknek számolni kellett vele, mert az átlagos vízszigetelő lemezt az agresszív víz évek, ha nem hónapok alatt megeszi. Az épület felett a víz fel van torlódva, és mintha veteményeskert-nyomokat is látnék. Nem vagyok benne biztos, lehet, hogy csak egy elöntött bódéváros nyomai. Itt alattam egy betontuskón meztelen férfi a ruháit mossa, mondanom sem kell, miféle vízben. Feljebb egész családok tesznek-vesznek, ilyen messziről nem látom, mit, de nem akarok bámészkodva közelebb menni.

Presztízs Magazin

A járda és a szakadék közötti mezsgyén egy férfi kosarat fon. Nagyobb csapat mankós ember pattan fel a porból, egyikük, akinek ilyen ’csirkelába’ van, mint nekem, csak ő járni is tud rajta, izmos karjain rohan felém a két mankóján. Közli, hogy ő is paralimpikon, indult az Addisz-Abeba-i Paralimpián, és második lett. Izmos, kidolgozott felsőteste van, ha tényleg sportol, simán megnyerhet bármiféle versenyt. Nem akarom lelombozni, hogy errefelé még nem volt Paralimpia, de közben rögtön arra gondolok, hogy van nekem otthon két maratoni verseny-kerekesszékem, amit már évek óta nem használok. Az egyiket talán elküldhetném neki az Egypt Airrel, vagy bármelyik másik társasággal, mert én már kiöregedtem a versenysport-bizniszből. Nagyon kedves ez a fiatalember, Jordanas készít pár képet rólunk. Megbeszéljük, hogy telefonon keressük egymást, ha majd visszajövök. Mosolyogva válunk el, de közben az az érzés motoszkál a lelkemben, hogy ide aztán egyetlen porcikám sem kívánkozik vissza…

Élőhalottak az utcán

Presztízs Magazin

A járdán lépten-nyomon piszkos rongyokba bugyolált, embernek született kreatúrák fetrengenek, akikkel a kutya sem törődik. Az egyik ilyen rongycsomóból vézna fekete kar és egy szempár áll ki. Amikor meglát, visszahúzza a karját, együtt érez velem. Ezek az emberek százával hevernek a járdákon és a szemétdombokon, mindenfelé elrejteznek, ahol csak egy akkora lyuk adódik, amelyikben egy ember elfér. Már nem merek bekukkantani sehová, mert attól tartok, hogy egy sárgás-fehér szempár fog visszanézni.
Sorstársaim, a helyi „kerekesszékesek” kis hányada, csak a legszerencsésebbek vannak abban a helyzetben, hogy igazi kerekesszéket használhatnak. Köztük is a legmenőbbek azok, akik használt nyugati székben jöhetnek-mehetnek. Akadálymentességről itt szó nem eshet. A szóba jöhető kategóriák: akadálymentes, félig akadálymentes, nem akadálymentes, Addisz-Abeba.
 Teljesen megszokott látvány errefelé, hogy a két lábon állva jövő-menő emberek lábai között boszorkányos ügyességgel siklanak a csak kézen, kézen és fenéken, a kézen és törökülésbe tett lábakon közlekedő emberek. Velük senki sem törődik. Egyikükön egész rendes öltöny feszült, csak az volt furcsa, hogy az emberek térde fölé nem emelkedve, kézi békaügető pózban közlekedik. Engem általában meredten bámulnak. Vagy kiáltanak valamit, vagy segíteni akarnak mindenáron.

Presztízs Magazin

Indiában nem jártam még, de Kurt, egy belga hátizsákos cimbi, aki szintén ebben a panzióban tengette egy darabig a napjait, állítja, hogy ilyesmit még Indiában sem látott. A látvány önmagában is szörnyű, de még annál is sokkal rosszabb, hogy nem tudok mit tenni. Néha úgy érzem, már nem bírom, elájulok, el akarok tűnni, fel akarok szívódni, nem akarom ezt látni, ezzel szembesülni lépten-nyomon. Hogy ezeknek a szegény páriáknak, ha nincs is családja, miért nincs valaki, aki befogadja őket. Barát vagy ellenség, mindegy, hogy ki, valaki! Hogy ne hagyják őket évekig haldokolni az utcán. Bele sem merek gondolni, mi történik a holttestükkel.
Jordanas, a kísérőm balost int, és szembe találjuk magunkat a vasútállomás neokoloniál posztreneszánsz épületével. A hajdan szebb időket is megért építményen hatalmas felirat hirdeti, hogy ’Chemin de fer Djibouto Ethiopien’, azaz ’Dzsibouti-Etiópia vasút’. A pályaudvar a múlt század húszas éveiben épült egy párizsi francia építész tervei alapján. Ma nyilván nem mennek innen vonatok, ha egyáltalán még működik a vasút, mert az épület takarosan körbe van kordonnal kerítve, és minden sarkon gépfegyveres őr vigyázza a rendet. Ha jól emlékszem, az elmúlt öt évben nagyon megromlott a viszony a két ország között, be is zárták a szárazföldi átkelőket. Etiópiának a szomszédok közül csak Szomálifölddel, ezzel a vadonatúj országgal felhőtlen a viszonya. Szomáliföld autonómiáját az ENSZ és tagállamai nem ismerik el, hivatalosan nem létező ország – annak ellenére, hogy a szomszédos Szomáliával ellentétben választott kormánya, hadserege, nemzeti valutája, bankja, zászlója van. Az ENSZ reméli, hogy

Presztízs Magazin

Szomália két évtizedes anarchiát és államnélküliséget követően ismét egyesül Szomálifölddel. Erre a következő években sajnos vajmi kevés az esély.
Rengeteg és rengetegféle busz kavarog a pályaudvar körülötti poros, köves hatalmas parkolókban. A méretes kipufogók több méter magasba lövellik fel a kékes-fekete füstöt és a finom szürke port. A buszok között ezrével örvénylenek az utasok. Több embert megkérdezünk, de a ’Salam’ irodáról még nem hallottak.
A bronzoroszlán szobrot körülvevő kovácsoltvas kerítés erősen megfakult, betonacéllal és szögesdróttal kerítették be. Akkora porfuvallat keveredik, hogy legnagyobb döbbenetemre még Jordanas is elkezd prüszkölni és fintorogni.
Ugyanarra haladunk visszafelé, amerről jöttünk. Mindig megcsodálom a mindössze néhány száz méter hosszú, ámbátor tizenhat sávos bulvárt, melynek bal oldalán szögletes irodaépületek sorjáznak. Jobb oldalán egy óriási parkoló, beton sportpálya, majd több tíz hektáros elsivatagosodott Szemirámisz függőkertjére hasonlító lépcsőzetes park. Középen monumentális feljáró vezet valahová, amit a feliratokból nem tudtam megfejteni. A kert legalján a támfalnak támasztva az emberek bevásárlókocsikban és közepes méretű kukákban élnek.

Kiszakad, vagy jobb esetben megerősödik

Koncentrálnom kell a ’Salam’ irodára, mert a város folyton elvonja a figyelmemet, és Jordanas nem emlékeztet a feladatunkra. Átmegyünk a másik oldalra, és csodák csodájára megtaláljuk a jegyirodát. Mindössze két, nem egymás utáni lépcsőfokon kell felugratni, és bent is vagyok.

Presztízs Magazin

Egy íróasztal körül három fiatalember zavartalanul beszélget tovább, annak ellenére, hogy jó hangosan köszöntem. Lehet, errefelé nem szokás, mert Jordanas száját nem hagyta el szó. Pár percig követem őket, majd durván megszakítva a beszélgetést, megkérdezem, hogy ez-e a ’Salam’ társaság irodája. Igen, de holnapra már nincs jegy, holnaputánra sincs, jöjjek vissza három nap múlva. A másik társaság, a ’Skybus’ is tele van. Széttárja a karját. Nem elégszem meg a válasszal, szeretnék valahogy holnap Bahir Darba jutni. Mehetek még a hajnali mini busszal. Ezt már próbáltam, nem jött be. Akkor már csak egy lehetőség marad, a ’Mercato Bus Station’, a Piac Buszpályaudvar. Menjek ki reggel ötre, onnan is indulnak illegális mini buszok. Szigorúan helyi lakosoknak, tehát készüljek fel, minden rosszra, azon felül, hogy lassú és kényelmetlen utam lesz. Nem érdekel, csak végre elhagyhassam ezt a tüdőgyilkos várost.

Presztízs Magazin

Állandóan kérdezgetnem kell Jordanast, éhes-e, szomjas-e? Ha rajta állna, az elmúlt három napban, amióta a protektorátusomat élvezi, még semmit sem evett, vagy ivott volna. Zuhanyozni és piperészkedni viszont szeret, egy óra elmúltával alig lehet kivakarni a jéghideg zuhany alól. A meleg vizesnek csúfolt oldal napok óta csak fájdalmasan hörög és sziszeg rendületlenül, de víz nem akar jönni belőle.
Nyilván Jordanas házában, ha egyáltalán van neki olyan, nincs víz, és rendes ágyban sem szokott aludni, mert fülig érő szájjal fekszik le mindig, és nagy örömét leli a lepedő, takarólepedő, takaró, ágyterítő precíz, katonákat megszégyenítő igazgatásában.
Ruhája sem lehet sok, mert amióta velem van, még nem vett fel tisztát. Ugyanaz alól a szoknya alól kandikál ki ugyanaz az egyre sötétebb pirosba váltó bugyi, melltartó, blúz, és az egyre szürkébbé váló, hajdanvolt fehér kapucnis anorák. Nem, mintha én minden nap új ruhában pompáznék.

Presztízs Magazin

Három hónapra az összes ruhatáram két zokni, két sokzsebes nadrág, melyek közül az egyik német katonai gatya, elnyűhetetlen, téphetetlen anyagból, két póló, egy kosaras ujjatlan mez, egy kerékpáros polár felső, egy Tbilisi-ben, a nem normális orosz építészcimborám által sárga akril cápákkal dekorált, turkált bőrdzseki és három pár kesztyű.
Groteszk módon az összes holmim, beleértve a hálózsákot, szerszámokat, tartalék alkatrészeket ’ésatöbbit’ nem nyom többet hét kilónál, míg a fotóstáskám a legújabban beszerzett cuccokkal és büszkeségemmel, a Nikon F5-el több mint tizennégy kiló. Fél kézzel alig bírom megemelni. Remélem nem bánom meg majd, hogy hirtelen felindulásból ennyi mindent magammal cipeltem. Ezen az úton vagy ki fog szakadni a karom, vagy hihetetlenül megerősödik.

(folytatjuk)

Képgaléria

Átlag: 4.5