Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Pannon Presztízs Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Pannon Presztízs Magazint! Keresse az újságárusoknál a Pannon Presztízs Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

Arany Buddhák és vak kutyák

Thaiföld 3. – Bangkok

Nagy Bendegúz | Nagy Bendegúz | 2014.11.21. |
Arany Buddhák és vak kutyák
Régi és új, arany és műanyag, selyem és nejlon egymás mellett él és lélegzik boldog harmóniában. Wat Chanasongkram. Életem első igazi buddhista kolostorában vagyok. Illúzióromboló is lehetne, hogy aszfaltúton, kocsik között közelítem meg a templomot, de az ég szerelmére, 2012-t írunk, még a buddhista szerzetesektől sem várhatom el, hogy sárban, mezítláb tapicskoljanak egész nap. Ilyen gondolatokkal kezdődik Bangkokban a harmadik fejezet…

A világban néha igazán meglepő dolgokat látok. Idén tavasszal a grúziai Tbilisiben a Sameba katedrális melletti kolostor udvarára nagy sebességgel hajtott be egy hófehér BMW X6. Megállt, kinyílt az ajtaja. Két kérges talpú mezítelen lábfejet nehéz, aranysújtásos fekete stólába bújtatott hatalmas pocak, majd hosszú szürkésfehér szakállban végződő ortodox papi ábrázat követett. A pap – miután kiszállt – egy hatalmasat harákolt és csattanósat köpött a sáros udvarra. Kulturális különbség ide vagy oda – ez azért mellbevágott.
Itt a kolostor udvarán falkányi kutya futkorászik csaholva. Némelyik, mintha részeg lenne, fel-alá lézengve mindennek nekimegy, nekidörgölőzik. Az egyiket közelebbről is megnézem. Vak, a két szeme helyén két fehér folt. De van helye a világban, a kolostorban. A buddhista életfelfogással ismerkedem Bangkok belvárosában.

Presztízs Magazin

A kolostor és a templom olyan, amilyennek elképzeltem. Aranyoroszlánok és sárkányok, füstölők, álló bronzlámpák, oltárok, szentélyek, létező és mesebeli alakok szobrai, méltóságteljes lassúsággal mozgó narancssárga csuhás szerzetesek és fürge civilek mindenfelé. Turista – bár szemben állunk a Khaosan Road forgatagával –, hál’ Istennek, alig akad. Egyértelmű, hogy ez nem művi, kirakatműemlék, hanem élő kolostor. Régi és új épületek, arany és műanyag, selyem és nejlon egymás mellett él és lélegzik boldog harmóniában. A bejárat melletti fedett pavilonban szerzetesek állítják össze, csomagolják be díszesen az adományba kapott fogyasztási cikkeket, majd egy asztallal odébb jó pénzért árulják a támogató szándékkal ide látogatóknak. Nincs ebben semmi titok, mindenki látja, hogy mi történik.
Odabent egy idősebb szerzetes meghallgatja az embereket, megáldja és megszenteli őket, átveszi és hanyag, már-már undorodó mozdulattal háta mögé löki az ajándékokat, amit a fürge lábú szerzetesnövendékek felnyalábolnak, kivisznek, kicsomagolnak és kezdődik minden elölről.
Az udvaron fából faragott aranyozott tetővel és Coca-Cola-s ernyőkkel fedett több köbméteres gránittömbből kifaragott Buddha lábnyomba lehet beleragasztani az áldozatként felajánlott néhány atom vastagságú aranyfóliát és a csodásnál csodásabb színpompás virágfüzéreket.
A főtemplom épületét kívülről nézegetve eláll a szavam. Leírhatatlanul pazar, aprólékos díszítés borítja minden egyes porcikáját. Nagyon tetszik a pagodatetők csúcsát lezáró szabályosan ismétlődő, felfelé álló karomszerű dísz, amely leginkább sárkányfullánkra hasonlít.

Presztízs Magazin

Maga a főtemplom – alaprajzi elrendezését tekintve – valamelyest hasonlít egy háromhajós, kereszthajó nélküli római katolikus bazilikára. A két szélső hajó mindkét végén egy-egy bejárat fedezhető fel, belül egyik végén a két mellékhajó nagy előtérben egyesül, másik végén a főhajóban a szentély található. A templomba nem illik cipőben belépni. Velem elnézőek, a cipőm sem kell levetnem, és székkel is beengednek – de leginkább nincs senki, aki ellenőrizne.
A szélső hajók padlója márvánnyal, a középső piros padlószőnyeggel burkolt. A folyosók emelvényein csak szerzetesek ülhetnek. Szemben a falpillérek tengelyében két-két óriási álló viasz-kandeláber között Buddhák, egyéb istenek és isteni lények szobrai élik örök életüket. A szobrok masszív, díszes, faragott, aranyozott, gazdagon dekorált alacsony asztalokon pihennek. Körülöttük az asztalon, bronz és aranyozott vázákban bonyolult virágkötészeti remekművek kornyadoznak, a vállukon általában valamilyen méregdrága anyag, kelme, sál van átvetve. Szigorúan csak a ’ változatosság’ kedvéért: aranyfonállal át- meg átszőve.
A falakat és a karvastagságnyi tömör acélsarkon forduló, ránézésre is dögnehéz, több méter magas és majd tíz centiméter vastag faspalettákat olajfestménybe öntött vallásos történetek díszítik. A fedélszék gerendái, szarufái, a tömör deszkaburkolat és még a legutolsó cserépléc is vörösre van festve. Az alapfestésen már-már követhetetlen és felfoghatatlanul bonyolult módon arany geometrikus minták kígyóznak.
Az egyik mellékhajó végében, díszesen faragott emelvényen egy aszkétikus testalkatú idősebb szerzetes fogadja az áldásra és feloldozásra vágyó embereket. Előtte vörös szőnyegen mellük előtt összetett tenyérrel térdepelnek a feloldozásra vágyó aspiránsok. Várniuk kell, mert a szerzetes csont és bőr karjaival a levegőben fesztelenül hadonászva valakivel hosszú beszélgetést folytat okostelefonján. Velem senki sem törődik, figyelem őket, hogy vajon a jelenlétem a kamerával feszélyezi-e őket, de nem, a legkisebb jelét sem látom zavarnak. Az atya egy csomó jelet rajzol a levegőbe. Nem tudom eldönteni, hogy kinek szólhat. A beszélgetés befejeztével ugyanazzal a mozdulattal törli meg a kijelzőt a ruhájában, amivel én szoktam a gatyámban. Mosolyognom kell. Azon túl, hogy mindketten emberek vagyunk, nincs bennünk sok közös vonás, de máris közelebb hozott bennünket a modern technika.

Presztízs Magazin

A térdeplők összébb húzódnak a szerzetes előtt, aki nagyjából egy percig tartó áldás után egy kis bronzedénykébe mártott bambuszpálca virgáccsal mindenki fejét háromszor jó alaposan – bár kissé unottan – megpermetezi, majd egyszer megütögeti. Arcán közben annak a nyugdíjazás előtti tanár bácsinak az arckifejezése, aki ’ Jól van, jól van, na!’– felkiáltással, nyugtatóan paskolgatja meg kis tanítványai fenekét. Két középkorú és két fiatal nőt látok magam előtt. Az egyik fruska fehér tüllruhájának pántjai között és a ruha felett kikandikál a majd az egész hátát beborító geometrikus kék tetoválás. Nem tudom hova tenni az alázattal térdeplő tizenéves lányt és a patyolatbőrét borító éktelen tetoválást.
A megáldottak kis füzetecskét és egy fehér karkötőt kapnak. Még mindig térden állva, de már kiegyenesedve megköszönik a szertartást, térden csúszva hátrálnak pár lépést, majd – teret engedve a következő csoportnak –, nevetgélve felpattannak. A ceremónia rendkívül komoly, ugyanakkor fesztelen, nyugodt, emberséges. Egyik oldalon sem lelem nyomát a keresztény kultúrkörben oly megszokott és jellemző félelemmel vegyes pátosznak. Pár perc mobilozás után a szerzetes folytatja a munkáját, az ajándékok pedig szépen forognak. Kézről-kézre.
A középső hajó bejárattal átellenes végében van a szentély. Magasan, középen aranyozott zsámoly-trónuson egy nagy arany Buddha uralkodik, őt tizenegy kisebb, szintén arany Buddha veszi körül. Fogalmam sincs, hogy itt mit illik és mit nem, bemegyek a szentély és a fal közé és mögé, hogy jó alaposan szemügyre vegyek mindent. Mivel irtó szomjas vagyok, és mindegyik Buddha előtt temérdek megbontott ital áll szívószállal, az egyik al-Buddha narancslevét tövig kiiszom, majd összetett tenyérrel megköszönöm neki. Buddha nem haragudhat rám ezért. Sőt, örül szerintem! Én legalábbis azt tenném, ha Buddha lennék.

Presztízs Magazin

Két hatalmas fekete és fehér elefántagyarral szegélyezve elképesztő mennyiségű kincs van a szentélyben felhalmozva. Majd két méter magas antik japán porcelánváza, mindenféle fajta anyagú, méretű, színű szobrocskák és ládikók, gyertyatartók, asztalkák, füzérek, láncok. Seherezádé kincsei itt sziporkáznak szemeim előtt. Egy idő után már nem hiszek a szememnek, mindent, amit csak elérek megtapogatok, megsimogatok. Ez bizony mind igazi, itt semmi sem tesco-gazdaságos.
Hirtelen sok volt ez nekem, a folyosó sarkában elefántot mintázó tömör fából faragott asztalka és négy, szintén elefánt-szék mellé szeretnék letelepedni, hogy egy kicsit szusszanjon, ülepedjen az agyam és a lelkem. Az egyiket odébb akarom tolni, de nem sikerül. Nézegetem, nem látok semmiféle rögzítést, a székek nem állnak szabályos rendben. Még egyszer nekiveselkedek, és láss csodát, halk nyikkanással pár centimétert odébb csúszik az ébenfa elefánt ülőalkalmatosság. Ilyen nehéz – villan át az agyamon!
Sokáig üldögélek, révedezve az elefánt hátába vágott széken. Pár éve, hogy szeretek egy helyben üldögélve szemlélődni. Kezdem elhinni, hogy nem kell állandóan nyüzsögni, ahogyan az nekünk, nyugatiaknak természetes, egy helyben maradva hagyni kell, hogy a világ álljon elibénk.

Presztízs Magazin

’Ha te ezer évig egyszer sem gondolsz rám, én akkor is minden nap ezerszer teszem.’

Előveszem a kincsemet, mert a templom udvarán egy árnyékos asztalka mellett úgy érzem, épp ideje elkezdeni naplót írni. Eddig nagyon szellősen írtam a naplóba, ezért elhatározom, hogy ezentúl minden sort elfelezek, így kétszer annyi fér majd bele, és nekem is jobban fog tetszeni.
A csodaszép ’klimtes’ keményfedelű füzetet 2010-ben születésnapomra kaptam egy kedves miskolci barátomtól. Kinyitom, a fotókarton borítón gyöngybetűkkel, ezüstfilccel az áll, hogy: ’…de neked olyan csillagaid lesznek, amilyenek senki másnak. Mert én ott lakom majd valamelyiken, és ott nevetek majd valamelyiken… „Vén” Buendia ezredesnek sok-sok szeretettel.
Annyiszor elolvastam már, de a messzi idegenbe szakadva mindig elérzékenyülök a kézírás és az idézet láttán. A sorok írója tényleg ott lakhat valahol, mert én azóta sem láttam, semmit sem tudok róla, üstökösként száguldott tova életem égboltján. De én elhittem az idézet minden szavát. Éjjelente, ha a csillagos ég alatt alszom, a fekete kupolát fürkészve igenis látom azt a sziporkázó csillagot, amelyről éppen rám kacsint. Bár két éve nem találkoztam kis barátommal, a szívemben és a kezemben – napló formájában – mégis velem tart. A törékeny emberi kapcsolatokról eszembe jut egy régi, az afganisztáni Herátban hallott közmondás. ’ Ha te ezer évig egyszer sem gondolsz rám, én akkor is minden nap ezerszer teszem.’

Presztízs Magazin

Először 2010 szeptemberében, Kongóban írtam a naplóba. Majd 2011 januárjában, Kairóban – az arab tavasz kezdetén–, életem legrövidebb, két napos világkörüli útjáról jegyeztem fel gondolatokat a reptéren. Másnap reggel kitört a forradalom, és az első géppel haza kellett mennem Pestre.
Egyedül világgá menni nem a legkönnyebb műfaj. Nekem ez már a tizenegyedik próbálkozásom. Ha most sem jön össze, a tizenkettedik biztosan sikerülni fog, mert a tizenkettes egy nagyon különleges szám. Ha akkor sem, majd a tizenharmadik…
Ma éjjel hiper-realisztikus álmot láttam. Először lebegni kezdtem, majd repülni, végül szellemként ki-be jártam az élők és holtak világának matt fekete kapuján. A holtak világában egy kedves kis miskolci barátnőm édesanyjával, I.-vel találkoztam, aki megkért, hogy adjam át a gyermekeinek, hogy nagyon szereti őket, boldog ott, ahol van, de nagyon sajnálja, hogy nem lehet velük a kézzelfogható dolgok között, és hogy nagyon vigyázzanak magukra. Az álomban szerepelt E. és B., a miskolci Míves kávézó gazdájának két süldő lánya is. A szemgolyóm mögött egy kis mézeskalács kuckóban laktak, és a gondolataimat vigyázták, árnyékolták, hogy a holtak szellemei be ne férkőzhessenek az agyamba. Megrázó álom volt. Reggel, amikor felébredtem, szokásomtól eltérően fel is akartam hívni őket. Időbe tellett, míg rájöttem, hogy otthon még éjszaka van, később pedig a napfény realitása megölte a szándékot.

Presztízs Magazin

A templommal szemközt ülök. Egy, nagyjából velem egykorú nő a falnak támaszkodva rezzenéstelen arccal bámul. A nő közelebb jön, itt áll előttem, a hajam birizgálja, egy elszabadult tincset a fülem mögé simít. Szokatlan a helyzet. Ez a nő még csak nem is mosolyog. Ő az első nő Bangkokban, aki nem teszi. Nem mozdulok, mert a kíváncsiságom erősebb a zavarnál, amit érzek. Írom tovább a naplót, a nő pedig az asztalon áthajolva a hajammal játszik, és néha jelzésszerű finomsággal megfogja a bal kezem, majd végigsimítja a körmével a tenyeremben az életvonalat. Olyankor felnézek, de a nő állja a tekintetem, egy szót sem szól, csak néz rám. Egyáltalán nem kellemetlen, zavaró a jelenléte. Otthon már rég befejeztem volna ezt a kis performanszot, de ez egy nagyon távoli thai játszótér – itt mások a szabályok.
Gondolkodom, hogy vajon „dolgozó nővel” van-e dolgom. Nem tudom megállapítani. A nő ápolt, gondozott öltözetű, illatos. Rendes női kistáska fityeg a karján. Írom a naplót, a nő pedig engem studíroz – lehet, hogy még nem látott kerekesszékes nyugati turistát? Úgy néz ki, vagy őrült, vagy pedig tetszem neki. Ki tudja, mit akarhat mondani? Szomjasnak gondolhat, mert elmegy, hoz nekem egy üveg vizet. Nagyjából úgy néz rám, ahogy én szoktam egy ismeretlen egzotikus eledelre. Nem félek, mert egyrészről nem szokásom, másrészről pedig ezt a filigrán nőt a legkisebb kerekem küllőjével elintézhetem, ha mégis ártani próbálna nekem.
Befejeztem a naplóírást, elindulok kifelé. Gesztusértékkel elköszönök a nőtől, ő meg sem szólal, csak néz meredten. Kifelé megpaskolom a vak kutyák fejét, elhessegetem a szolgálatkész tuk-tuk-osokat, elfogadom a rendőri segítséget az átkeléshez. Érzésem szerint balra, majd jobbra kell mennem a folyó felé. Rossz érzésem van, időnként hátranézek. A nő követ. Kezd bosszantani a dolog. A következő sarkon az egyik angolul is beszélő taxist megkérem, hogy beszéljen a fejével, vagy legalább kérdezze meg, mit szeretne tőlem. A nő csak lehajtja fejét, valamit halkan rebeg a taxisnak. – Gondoskodni szeretne rólam, ha nincs szállásom, alhatok nála és főz nekem vacsorát! – közli kaján vigyorral a képén a szemtelen taxisofőr. Mi van? Tessék? Mondja meg neki, kérem, hogy tegnap érkeztem Bangkokba, és sem ’ladyboyokkal’, sem csendes-őrült nőkkel nem szeretnék közelebbi kapcsolatba kerülni.

Presztízs Magazin

Megértette? A nő nem reagál, én bosszankodva ég felé emelem a kezem és elindulok. Keskeny sikátorok kanyarogva vezetnek a folyó felé. Néha hátra sandítok, a nő sehol – a kényelmetlen érzés kezd felengedni. Az egyik sarkon a pénzváltó árfolyamát olvasom. Megfordulok és két nagy pohár színes jégkásával a kezében megint ott áll előttem a nő. Nem tudván, melyiket szeretem, felváltva nyújtogatja őket felém. Odaintek egy szakadt kisfiút, és a nő kezében tartott jeges italra mutatva magyarul rivallok rá: „Öcsisajt, szereted a jégkását?” Okos gyermek, szerencsére szereti, el is veszi az egyiket, de a nő nem tágít.
Toporzékolok a kezemmel egy sort, elmagyarázom neki, hogy „ Le-gyen szí-ves és hagy-jon ma-gam-ra! Ér-ti?” Nem érti, meg kell állapítanom, hogy a gyerek sokkal jobban ért magyarul…
Elindulunk, a nő szorosan a nyomomban. Az első sarkon posztoló rendőrhöz érkezvén igyekszem elmagyarázni neki, hogy mi a helyzet, és hogy legyen szíves a nőt visszatartani, míg eltűnök. A rendőr értetlenül bámul, de szerencsére két fiatalember kel a segítségemre. – „Bántott?” – „Mármint ő engem?”. A fiúk faggatják a nőt, nevetgélnek.
Újfent megköszönöm a kedvességet, és olajra lépek. Visszanézvén látom, hogy a két srác még mindig a nővel beszél. Megfogásról, visszatartásról itt szó sem lehet, idegent nem szabad megérinteni nyilvános helyen. Az istenfáját, csak nem fogok Bangkokban a második napon megnősülni?!

Átlag: 4