Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Pannon Presztízs Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Pannon Presztízs Magazint! Keresse az újságárusoknál a Pannon Presztízs Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

Bangkok az alvilág és Khaosan Road környéke

Thaiföld II. rész

Nagy Bendegúz | Nagy Bendegúz | 2014.10.20. |
Bangkok az alvilág és Khaosan Road környéke
„Bangkokban a nyomor legmélyebb bugyra sem egyenlő a kosszal, bűzzel és bűnözéssel. Itt a szegénység elsősorban az anyagi javak hiányát jelenti, és nem többet.„ „A Khaosan Road környéke olyan, mint egy eszméletlenül nagy pohár pezsgőtabletta, amelyben soha nem oldódik fel az anyag.” Bangkokban is egy pillanatba és egy rossz irányba tett fordulóba kerül felfedezni az alvilágot, ami alatt nem a bűnözőket értem ezúttal, hanem a tényleges alvilágot, élő holtakkal. Pár utcányira a Swiss Hoteltől nem tudok átkelni egy meredek felüljárón, jobbra kanyarodok, és pár perc alatt kikopik a talpam alól a nyüzsgő, élettel teli, csillogó-villogó Bangkok…


Alul gettó, fölül az űrkorszak

Pár perc alatt elfogy az aszfalt, és rögvest egy majd száz méter széles ménkű hosszú felüljáró alatt találom magam, ahol mély, barna pocsolyákat kerülgetve, szemétdombok és parkoló autóroncsok között bukdácsolok a félhomályban. Alul gettó, fölül a vasbeton égbolton túl pedig az űrkorszak. Úgy érzem magam, mintha egy nyolcvanas évekbeli amerikai katasztrófa sci-fibe keveredtem volna. Mintha egy másik világba csöppentem volna. Mert az is.
Kivéve az embereket, mert ők itt is ugyanolyanok, mint egy dimenzióval magasabban. Kedvesek, tiszták, nyitott tekintetűek, mosolygósak. Csak éppen szegényebbek a templom egerénél.

Presztízs Magazin

A felismerés hatására jobban körülnézek. Nagyon szegényes itt minden, de a körülményekhez képest tiszta. A férfiakon kockás klott alsógatya, a nőkön is frissen mosott és foltozott otthonka feszül. Újabb sztereotípiákat kell lerombolnom az agyamban. Bangkokban a szegénység és a nyomor nem egyenlő a kosszal, bűzzel, bűnözéssel – itt a szegénység elsősorban az anyagi javak hiányát jelenti, semmi többet.
A híd alatt, mint egy Rejtő Jenő könyvben, mindenki nagyon kedves és rendes pofa. Ahogy jobban körülnézek, egyértelműen megcsap a rejtői miliő szele. A hely akár félelmetes is lehetne, ha az emberek nem mosolyognának rám kedvesen. Ugyanakkor egy pillanatig sem kételkedem, hogy kemény dolgok is történnek errefelé.
Az emberek itt a híd alatt egyfolytában egy dolog, mégpedig az én biztonságom miatt aggódnak. Pár percenként idejön hozzám valaki, és széles mosollyal közli, hogy el kell mennem innen, mert itt veszélyes, azaz „dándzselosz”. Kérdésemre, hogy ők félnek-e tőlem, egyértelmű nem a válasz, engem féltenek. ’Turiszt dándzselosz!’. Mivel semmi konkrét úti célom nincs a mai napra a homályos Khaosan Roadon kívül, és az sem sürgős, leülök az egyik halványkék márványerezetű műanyag asztal mellé, behúzom a két kéziféket és kicsit körülnézek.

Egy árnyalattal tisztább

Presztízs Magazin

Étteremben vagyok, ahol az emberek pénzért ételt vesznek és esznek. Használt húszliteres koszos, festékes, cementes hérás műanyagvödrök takarosan egymásra pakolva alkotják a raktárat. Valamivel odébb egy öregasszony a földön guggolva a temérdek mosatlan tányért és evőeszközt sikálja műanyag lavórban. Az öblítővíz egy árnyalattal tisztább a mosogatóvíznél. A tiszta edények deszkából és szeges cseréplécekből összeeszkábált szárítón csöpögnek. Közelebbről is megnézem a több száz porcelántányért, kézbe veszem egyiket. Egy fokkal sem tűnik koszosabbnak annál, mint amit otthon meleg vízben mosogatószerrel, szivaccsal sikálok ragyogó tisztára.
A drágább dolgokat zárható kiszuperált faszekrényekben és ládákban tartják. Az ülőalkalmatosságokat elnézegetve a piros ’énugyankinemmondom a nevét’ CéCé’ monogramos repedt műanyagszéktől az agyonült, de még nagyszerű karban lévő menedzseri bőrfotelig, minden akad.
Mellettem egy angyali arcú kislány egy félig a sárba süllyedt talpú, a nyolcvanas évekből származó fogorvosi székben hintázva két repedt kijelzőjű okostelefon üvegébe próbál újabb mintákat karcolni egy menedzserkalkulátor acélceruzájával. Néha abbahagyja, és álmélkodva vesz szemügyre. Amikor lefényképezem, feltartott ujjaival mintegy ösztönösen mutatja a ’V’ jelet.
Éhes nem vagyok, többszöri unszolásra sem fogadok el semmit. Erre innom adnak, valami narancsszínű italt, „csá-trá-mű” a neve, fele tej, fele tea. Harmadik, rejtett alkotója nyilván hashajtó lehet, de erre csak másnapra derül fény.

Hivatalosan baloldali, valóságosan jobbos-balos

Presztízs Magazin

Ideje valamiféle szállás után nézni. A híd alól kikecmeregve és a fellegek közül leereszkedve újra felveszem a fonalat, és nagy vargabetűvel lassan, de biztosan továbbra is gyalogosan haladok a Khaosan Road, a hátizsákosok itteni Mekkája felé.
A közlekedés Thaiföldön hivatalosan baloldali, a valóságban hol jobbos, hol balos. A kocsik többnyire jobbkormányosak, ezért balról nagyon kell figyelnem, mert könnyen elüthetnek. A következő égbenyúló felüljárónál nincs tovább, motorizált eszközre kell átnyergelnem.
A tuk-tuk-nak nevezett motoros hintóféleségen – ami ténylegesen úgy néz ki, mintha egy kisebb, kétszemélyes hintó elé ló helyett egy félbevágott motorkerékpárt fognának be – nagyon élvezetes az első menet. Feldobom a zsákokat az első ülésre, feltornászom magam a hátsóra. Szerencsére a tuk-tuk felépítményén millió kapaszkodási pont van. Lehajolok, összecsukom a széket, bal kézzel felnyalábolom és beteszem a két ülés közé. A fotóstáska hevederjét beakasztom az övemen fityegő szív alakú mini karabinerbe, és máris boldogan szárítom verejtékes testem a meleg szellőben.
A Khaosan Road környéke olyan, mint egy eszméletlenül nagy pohár pezsgőtabletta, amelyben soha nem oldódik fel az anyag. A földszinten az utca mindkét oldalán kávézók, éttermek, bárok, boltok, az emeleten szállodák. Fülsiketítő zenebona, vásári nyüzsgés mindenhol. Az egymással szemben lévő szórakozóhelyek utcára kitelepített rock-koncertre emlékeztető profi cuccból áradó dobhártyaszaggató hangerővel párbajoznak egymással. A két hely között megállva az ember úgy érzi, miután megőrül, minden sejtje kétfelé fog szakadni.
Együtt vacsorázom egy Rodolfo nevű olasz sráccal, aki segít akadálymentes szállást keresni. Néhány helyet megnézek, majd a D&D szálló mellett teszem le a voksom. Az utcáról teljesen egyedül bejutok a szobámba. Kedvezményes áron, ötszáz ötven bahtért utcára néző szobát veszek ki. A recepciós – a nemét sajnos nem tudom megállapítani – kérdezi, hogy zavar-e a zaj, mert az utcai oldal kicsit hangosabb, ezért olcsóbb. Mellettem ugyan ágyúzhatnak is, ha alszom, engem az égvilágon semmi sem zavar. Komolyan is gondoltam – de korábban nem aludtam a Khaosan Road-on.

Sem a lányok, sem a fiúk?!

Presztízs Magazin

Rodolfót és barátját keresem a színes-szagos hangzivatarban, megbeszéltük, hogy együtt vacsorázunk. Közben, hogy betömjem a gyomromban növekvő lyukat, isteni finom sült banánt eszek. Kezd körvonalazódni: nem Bangkokban fogok lefogyni. Egy órával később megtalálom Rodolfóékat és a pad-thait, Thaiföld egyik legjellegzetesebb sült tésztaféléjét esszük vacsorára. Az olaszok ma éjjel repülnek haza Ventimiglia-ba, az olasz-francia határra. Két évig Új-Zélandon dolgoztak, utána majd hat hónapig utazgattak a környező országokban, de a mai nappal nincs tovább, hazarepülnek.
Vacsora után a környéken sétálgatok. Rengeteg ember mindenféle lányokat ajánlgat nekem. Ping-pong show-ra invitálnak, értetlenül bámulok. Kiderül, hogy ez egy erotikus show, amiben szerepel legalább egy meztelen nő és egy vagy több pingponglabda, amit a nő egy bizonyos testrészével kilő a nézők közé. Paff neki, nyilván csakis ezért jöttem el idáig! Visszavágok, hogy nem, nem megyek a lányokhoz, mert én a fiúkat szeretem. Emberünk a világ legtermészetesebb dolgaként veszi elő a másik zsebéből a fiúkatalógust. Választhatok a szebbnél szebb thai srácok közül.

Presztízs Magazin

Bármilyen fanyalgó képet vághatok, a fiúk nem adják fel egyhamar. Ha a lányokat és a fiúkat sem szeretem, hozhatnak nekem csodaszép „ladyboyokat”. – Nem, köszönöm, már nagyon fáradt vagyok, sokat repültem, gyalogoltam és ettem, ma már csak pihenésre vágyom. – Miért nem ezzel kezdtem? – így ő, és máris veszi elő a rojtosra lapozott laminált masszázsos gyűjteményt, amelyben csodálatos thai lányok gyömöszölnek kövér fehér urakat. – Thai lábmasszázs, az kell nekem ilyen hosszú út után! – De hát én nem is érzem a lábam, béna vagyok, nem látod? – Nem baj, akkor nyilván a karod fáradt el, és ízelítő kedvcsinálónak elkezdi a vállam masszírozni. Menekülnék – ha lenne hová!
És ez így megy a Khaosan Road-on az év minden egyes áldott napján hétfőtől vasárnapig, pirkadattól késő éjszakáig.

A nyakamat igen, a gyomromat nem

Presztízs Magazin

Nagy nehezen megtalálom a szállodát, elkérem a kulcsot, felmegyek a szobámba. Kész szerencse, hogy egyedül vagyok itt, és nem kell szólnom senkihez, mert egy kukkot sem értene a szavaimból. A valamivel zajosabb szoba ugyanis nagyjából úgy fest, mintha az ember Metallica koncerten próbálna a hangládák előtt a pogózó tömeggel a mellkasán aludni. Sztentori a hangerő, bábeli a hangzavar. A zsibbadt dobhártyámmal hitetlenkedve fekszem az ágyon, hulla vagyok, mégsem tudok aludni. Valami még a kíméletlen zajnál is jobban zavar. Fázom. A szoba mennyezete sarkvidéki hideget okád magából. A klímapanel keresgéléshez túl fáradt vagyok, inkább lidérces, zúzmarás álomba zuhanok.
Másnap délben a szállóban ébredezvén lassan jut el a fagyott-zsibbadt tudatomig, hogy Bangkokban vagyok. Kikászálódok az ágyból, végre leütöm a klímát, kinyitom az ablakokat és a tüdőmbe tóduló párás trópusi melegtől máris jobban érzem magam. A fürdőben iszom három korty csapvizet. Mindenhol megiszom a csap-, kút-, patak- és folyóvizet, csak előtte hozzászoktatom a gyomrom. Az első napokban beoltom kisebb mennyiségű vízzel, amit az enyhe morgással és hasfájással nyugtáz, majd ezt követően literszámra ihatom a helyi, nem palackozott vizet. Ennek főleg olyan helyen – például Afrikában – van jelentősége, ahol jellemzően nincs palackozott víz. Kongóban például még az is fertőző lenne. 2010 őszén Kinshasaban az első hét végén már enyhe lefutású vérhastól szenvedtem.

Presztízs Magazin

Az itteni csapvíz kristálytiszta, nem túl klóros, szagtalan, íztelen. A nyakam tenném rá, hogy ezt a vizet szoktatás nélkül is megihatnám, de aztán mégis inkább betartom a saját szabályomat. A nyakam igen, a gyomrom nem teszem fel rá.
A liftelőtérben és a folyosón már ízelítőt kapok a kinti rekkenő hőségből. Nem bánom, imádom a meleg égövet. Kinézek az ablakon. Odalent épp lebontják a szomszédos házat, már az alapoknál tartanak. Nem is, várjunk csak! Jobban megnézem a sáros gödröt. Nem bontanak, építenek, csak hát a felületes szemlélőnek a zűrzavar és rendetlenség miatt olybá tűnhet, mintha épp bontanának. Második, vagy ki tudja hányadik, amőba ütemben bővül a szálló.

A varázsszó

Presztízs Magazin

A hosszú folyosón úri-szabó invitál a boltjába. Varrassak inget, öltönyt, amit csak szeretnék. A mágikus „Tomorrow!” felkiáltással sietek tovább. Hogy a kijárat közelébe jussak, néhányszor még el kell ismételnem ezt a szabadító jelszót. Holnap, barátocskám, majd holnap veszek, varratok, tetováltatok, masszíroztatok, ölelek…
Az utcára kilépve örömmel tapasztalom, hogy a déli órákban csendes a környék. Helybéliek serényen végzik a dolgukat, és néhány kómás, rasztás, tetovált „jóarc” nyugati turista ődöngve keresi a tegnapi napot. Az utcasarkon megcsodálom a rendőrőrs épületének hipermodern üvegportálját, az öles 3D-s rozsdamentes acél betűket, amelyek azt hirdetik, hogy a Chanasongkram Rendőrőrs előtt állok. Van itt kopottas, harcedzett rabomobil, takaros sorban parkoló rendőrrobogók és a ház előtt az aranyló (elmaradhatatlan) rendőrségi házi oltár.

Éberebb, mint valaha

Presztízs Magazin

Hamarosan szembesülök azzal is, hogy Bangkokban, de úgy általában ebben a nagy térségben a rendőr is elsősorban ember, és csak utána Szerv. A rendőrségről kirajzó motoros járőröket külön erre a célra a sarokra állított forgalmista irányítja, terelgeti. A rend őrei élre vasalt ruhát, csillogó csizmát, címeres, nagy azonosító számmal ellátott bukót hordanak. A rendőrséggel szemközti járdán életnagyságú fröccsöntött rendőr kisebb, szomorkás, guggoló „Superman” feje felett hirdeti, hogy Superman alszik. A szuperhekus viszont éberebb, mint valaha. Sosem alszik el, és soha nem is fog! Védelem és szolgálat a nap 24 órájában!’ Alatta a rendőrség Facebookos oldala, telefonszámmal.
A másik oldalon az épület üvegportáljára ragasztott életnagyságú szalutáló, hercig férfirendőr és mosolygós miniszoknyás rendőrkisasszony növeli a járókelők biztonságérzetét. Feljebb a falon, világító neondobozon a király teljes alakos képe vigyázza az alattvalók álmát. Thai és angol nyelvű felirat segít majd mindenhol. Az egyik falon nagyméretű fekvő dobozba lehet bedobni a rendőrségre tartozó észrevételeket, panaszokat, javaslatokat. A dobozkát stilizált rendőrportré vigyázza. A homloka közepén egy lyukban „mindentlátó harmadik szem gyanánt” térfigyelő kamera rögzíti az eseményeket.

Presztízs Magazin

Sokszor tapasztaltam, hogy amikor a thai emberek, vagy éppenséggel én szóba hozom a király személyét, a királyság intézményrendszerét, a helyiek a kezüket a szívükre téve igazi alázattal, halkan, de nagyon komolyan ejtik ki a „My King!” szavakat, majd egy másodpercnyi néma meghajlással adóznak a király szellemének. Senkit nem láttam, vagy hallottam a királyt becsmérelni. Nyilván a király személye négy-nyolcévente nem változik, és ő is csak egy gyarló ember. Ezzel együtt úgy gondolom, hogy a fejlett nyugati világnak e tekintetben lenne mit tanulnia a thai emberektől.

Képgaléria
 

Átlag: 5