Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Pannon Presztízs Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Pannon Presztízs Magazint! Keresse az újságárusoknál a Pannon Presztízs Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

Bendegúzzal a világ körül

Afrika tetején a világ - Etiópia 3. rész

Nagy Bendegúz | Nagy Bendegúz | 2013.11.02. |
Bendegúzzal a világ körül
Világjárónk kerekesszékkel vette be Afrikát, annak is a legmagasabb részét: Etiópiát. A megérkezés körülményei és az első benyomások után most újabb „élményeket” gyűjtött. Az idézőjel nem véletlen – Addis-Ababa városa valahogy nem az igényes turisták paradicsoma.

Az utaknak viszontagságai

Minden ügyességemre szükség van, hogy az ’MJ Pension’-tól az aszfaltútig lévő száz méteres nagyon meredek, köves, sáros úton hanyatt ne vágjam magamat. Tovább nehezíti a dolgot, hogy kedves emberek, köztük Jordanas, ez a lány, aki lassan három napja az árnyékommá vált, a legnagyobb jóindulat ellenére segítés felkiáltással ne nyomjon bele a koszba. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy otthon terepgumit húztam a hátsó nagy kerekekre és széles, nagyobb átmérőjűre cseréltem az első kiskerekeket. Sokkal jobban tapad ez a külső gumi, jobban is rugózik, és nekem most minden newtonra szükségem van.
Az utca mocskából helyenként gránit jéghegy csúcsaként mered ki az eredeti kövezés, amit még a franciák, britek, netán Mussolini építtetett 1936-41 között. Amikor a nyaktörően meredek utca véget ér, még hátravan annak a nagyjából egy méter széles, köves szemétdombnak az átugratása, ami normál esetben a járda szerepét hivatott volna betölteni, és máris megérkezek az aszfaltra, a forgalomba.

Presztízs Magazin

Nekem nincs olyan szerencsém, mint a járni tudó helybélieknek, hogy ezen a senki földjének tűnő, járdának csúfolt, az úttal párhuzamosan haladó köves szemétdombon illegjek-billegjek.
Óhatatlanul eszembe jut a kora kilencvenes évekbeli Románia hajdanvolt ipari városaiban a rohamosan lepukkanó környezetben lakó hajdani munkásosztály. Akkor is megcsodáltam, hogy a környezetükkel éles kontrasztot képezve milyen méltóságteljesen vonultak az ehhez hasonló úton, járdán, magas sarkú cipőben a kikent-kifent dámák, és makkos cipőben az olcsó öltönyös urak.
Az itteni járdáról még eszembe jut a miskolci Művészetek Háza és Kossuth Lajos utca közötti gyalogos átkelő a négysávoson, ahol gyönyörűen véget ér mindkét oldalon a járda díszburkolata, és folytatódna az út aszfaltjában, csakhogy ott is elmaradt egy fél méteres sáv, az urbánus senkiföldje. Így jött létre egy egy méter széles, tíz centi magas vasbetonpadka, ami a továbbiakban a közlekedést teljességgel ellehetetlenítette, és amit később ugyan néhány munkás vésővel, kalapáccsal és flexszel kicsit megdolgozott, de el nem tüntetett, így aki nem figyel oda, továbbra is orra bukhat benne

Presztízs Magazin

A mindenki által ajánlott Salam busztársaság irodájába igyekszünk, mert holnap végre el akarok indulni északra, Bahir Dar felé. A feladat elsőre rutinszerűnek tűnik. Elmegyek a jegyirodába, és veszek egy jegyet a holnapi buszra. Az eddigi napok tapasztalataiból kiindulva sejtem, hogy nem lesz ennyire egyszerű. Leereszkedünk a völgy aljába, ahol a jobb oldalról át kell mennem a balra, mert a szennyvízelvezető árok karvastagságú betonacél ráccsal van lefedve, amin a személyautók kereke is éppen csak átgördül. Én biztosan beleakadnék és tönkremenne a kerekem, de baloldalon az elválasztó betonperem mellett valamilyen megfontolásból betongerendákat fektettek keresztül, amin negyvenöt fokban prímán át tudok menni.
Mindössze a belső sáv forgalmát kell megállítanom kétszer. Közben megrohannak az árusok, akik mindenféle vacakot akarnak rám sózni. Három napja tanítom Jordanast, hogy csak akkor segítsen, amikor szükségem van rá. Például, hogy vízszintes terepen és lefelé nem kell, hogy ne tolja fél kézzel egyik oldalamat, mert akkor elfordulok, hogy a hátamat pedig végképp semmi körülmények közepette ne, mert kiesek a székből. Hogy amikor szorosan mellettem megy, ne fogja a toló fogantyút, mert állandóan lekönyöklöm a karját, ami előbb-utóbb kék-zöld foltokkal lesz tele, vagy hát Isten tudja, hogy az ő sötét ’habesha’ bőrén egyáltalán meglátszik-e valami.

Fekete vizek keresztben, hosszában

Presztízs Magazin

Kedves, szófogadó lány. Nagyon igyekszik, de mégis néhány percenként az összes dolgot, amit már több tucatszor elmondtam neki, meg kell ismételni. A ’do not push’ vezet toronymagasan. Ezt már ő is megtanulta. Amikor megállok, tudja, hogy mi következik, és vigyorogva kántálja a ’dúnátpus’ frázist. Nagyon nehezen tudom rávenni, hogy ne pár méterrel mögöttem kullogjon, mint az erdélyi falvakban a nagykalapos sátoros cigányok, ahol elől megy az ember, mögötte rakott szoknyáit suhogtatva a feleség, végül a gyermekek szép hosszú sorban. Inkább csak mutatni tudom, mint mondani, mert angolul néhány kurta vezényszót ért. A lehető leglassabban megyek, mégis állandóan lemarad. Itt a séta is alkalmazkodik a végtelenül komótos etióp időhöz.
A majdnem egyenlítői, kegyetlenül tűző nap alatt lassan, de biztosan haladunk az etiópiai Népstadion környékén található Maskali tér felé. A völgyben balra fordulva át kell menni egy nem túl hosszú vasbeton hídon. Ráfordulva dögletes bűz csap meg, amit, míg le nem nézek a mederbe, nem tudok hova tenni. Ez nem folyó, azazhogy nem folyó abban az értelemben, ahogy ezt a szót mi használjuk. Bárhogy is nézem, nem akarok hinni a szememnek. Ilyet még Kabulban, Kinshasaban, Nouakchottban sem láttam, hogy csak egy párat említsek a szörnyű fővárosok közül, amelyeket volt szerencsém meglátogatni. A mederben fekete szennyvíz hömpölyög. Ellenpéldaként eszembe jutnak a stockholmi Parlament mellett halászó okostelefonos vikingek, ahol a víz annyira tiszta, hogy inni is lehet belőle.

Presztízs Magazin

Az egészet még érdekesebbé teszi, hogy a hídon keresztben is folyik a szennyvíz. Ez már annyira szürreálisnak tűnik, hogy alaposan szemügyre kell vennem. Valaha a híd alatti eternitcsőben vezették a vizet. Földrengés, vagy egyéb okok miatt a híd a harmadában elrepedt, megsüllyedt, az emberderéknyi cső eltörött. Tartalma nem tehet egyebet, mint engedelmeskedik a fizika törvényeinek, arra folyik, amerre tud. Jelen esetben fel a hídra, majd a padka mellett végig a hídon, aztán a túloldalon le a ’folyóba’. Megint szembesülök a vasbeton szerkezetek szinte végtelen teherbíró képességével. A sérült hídon természetesen zavartalan a teherforgalom.
Jordanasnak a szennyvízfolyó teljesen természetes. Végül is miért is ne lenne? Ugyanúgy, ahogy egy norvég parasztnak a hegyi patak iható vize. Jordanas rendszerint felbosszant. Megállapodtunk, hogy angolul tanítom, de nem akar megszólalni, nem ismétli a szavakat, nem néz a szemembe. Hihetetlenül nehéz vele bármit is megértetnem.

Törődnek a dolgozóval!

A néhány, tíznél kevesebb szintes háznál, ahol a belső lépcsőház később készül el, eukaliptusz ágakból, ugyanabból, amiből a zsalu és az állványzat készül, durván ácsolt ideiglenes rámpát, vagy lépcsőt építenek kívülről, amire fél méterenként még egy-egy rudat fektetnek, egy-egy szeggel keresztben rögzítenek és máris kész a lépcsőrámpa. A továbbiakban ezen szállítanak fel mindent. A hosszú, dögnehéz pallókat két termetes, mezítlábas, vagy strandpapucsos nőszemély vidáman énekelve, majomügyességgel, pilleként viszi felfelé. Évek óta nem láttam építkezésen nehéz fizikai munkát végző lányokat, asszonyokat.

Presztízs Magazin

Megállok, előkapom a fényképezőgépet. Azonnal csődület keletkezik, pár pillanatra megáll a munka. Az első emeleti betonlemez széléről egy viszonylag tiszta farmeros ember – valószínűleg az építésvezető – üvölt le, hogy kotródjak el, mert zavarom a munkát. Intek neki, ne ordibáljon velem, inkább jöjjön már le egy kollegiális szóra. Mérgesen szalad le a tákolt rámpán. Az ő lábán sincs papucsnál egyéb, csodálkozom, hogy nem esik hasra. Mérgesen mássza meg az út közepétől a ház feléig tornyosuló kavicshegyet, türelmetlenül kerülgeti a rajta közlekedő gyalogosokat. Egy nő csodaszép piros ruhában mezítelen talpain egykedvűen billegve, magas sarkú cipőjét a kezében tartva, félig már megmászta a kavicshegyet. Önkéntelenül felszisszenek, mert gyermekkoromban sokat mászkáltam mezítláb vasúti töltéseken.
A mérges ember gyorsan közeledik. Mielőtt bármit tehetne, vagy mondhatna, ”Szervusz kolléga!” felkiáltással megragadom, és jól megszorítom a kezét. Ezzel máris lefölözöm a mérgét: készségesen válaszol kérdéseimre. A tizenöt emeletes ház nagyjából egy év alatt épül meg, húsz-negyven millió birrbe (1 birr = 12 forint) fog kerülni. Az építtető ott lakik abban a kék konténerben, amelynek az ablaka közepéig ér a kavics.
Már hogyne használnának modern technológiát? Büszkén mutatja a felfelé álló, több méter átmérőjű, benzineshordóból és egyéb újrahasznosított vasakból készült betonkavarót. Monstre egy alkotás, de azt meg kell hagyni, hogy Kőmíves Kelemennek könnyű dolga lett volna egy ilyennel felhúzni azt, ami éjjel leomlott.

Presztízs Magazin

A bérekről? Az övéről nem nyilatkozik. A segédmunkások napi ötven-ötvenöt birrt, a szakmunkások nyolcvan-százötvenet keresnek, azaz alig három-nyolc amerikai dollár között mozog az itt dolgozók napi bére. Restellem.
A biztonságról? Vannak, persze előfordulnak kisebb munkahelyi balesetek, hol nem? Haláleset? Nem válaszol, csak ingatja a fejét. Ugyan! Büszkén mutatja az egyik szabványos, kétszáz literes benzines hordót, abban viszonylag tiszta vizet tartanak. Ha reggel valamelyik munkás túl részegen jönne be dolgozni, addig tartják benne, míg ki nem józanodik. Ez hármas haszonnal bíró lépés: a munkás visszanyeri józanságát, tisztálkodik, és hogy ne fázzon, kettőzött erővel dolgozik.
Büszkén mondja, hogy törődnek ők a dolgozókkal, mindenkinek van tíz perc ebédszünete. A legszegényebbeknek a nagyfőnök a legolcsóbb kifőzdéből öt birrért hozat ebédet.
Nem mondom neki, hogy tegnap önjelölt rasztafári ’barátaim’ Orion és Jaja, a belvárosban a Piazza-nál egy általuk olcsónak mondott helyi kifőzdében háromszázötven birrt fizettetett velem, és hogy a koszos, mocskos szobáért a panziónak álcázott kupiban kétszázhúsz birr a bérleti díj naponta.
Miközben beszélgetünk, az építőmunkások ugyan dolgoznak, de folyton idenéznek és vigyorognak.

(folytatjuk)

Képgaléria

Átlag: 5