Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Pannon Presztízs Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Pannon Presztízs Magazint! Keresse az újságárusoknál a Pannon Presztízs Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

Jimma – a Végállomás

Az utazás és annak gyötrelmei Etiópiában

Nagy Bendegúz | Nagy Bendegúz | 2014.07.19. |
Jimma – a Végállomás
Mottó: „Etiópia sokemeletes paralel világ Kelet-Afrika közepén.” „Akár egy fraktálban, az egyenlőtlenségek Etiópiában az országon belül is végtelen spirálban ismétlődnek. A társadalmi olló mérhetetlenül nagyra tátja száját. Észak dél ellenében. Laptop faeke, okostelefon tam-tam dob ellenében. Szilíciuméra a kőkorszakkal szemben.”

Jimma tartományi székhely egyetlen ’luxusszállójában’, a Centrál Hotelben fogyasztom a szobához járó kontinentális reggelit. Az öt szelet pirítóshoz már megint kevés a vaj és a ’teszkógazdaságos’ lekvár. Emlékszem, hogy három hónappal ezelőtt mennyire rühelltem még a szagát is ennek. Most repetát kérek és kapok. Kihozzák nekem az összecsócsált morzsás vajmaradékot és a tömbösített újrahasznosított lekvárt. Még a „luxushotelekben” is ilyen a mentalitás errefelé. Etiópia… De nem tolnak ki velem! Nem tudhatják, hogy én otthon is hírhedt maradékevő vagyok.

Nem kell keresni a kalandot

Kibbish-ből, a szurmák főfalujából Tulgit-en és Dima-n keresztül teherautón száguldottam vissza Mizan Tefari-ba. Rossz hírem miatt egyik szálláshelyen sem fogadtak be, így egy napig megint kis hajléktalan barátom, Tarikoa, egy nagy csapat hajléktalan gyermek bandavezére vett óvó szárnyai alá. Onnan két nap múlva volt egy hajnali busz Bonga-ba, ahol – annak ellenére, hogy reggel érkeztem meg –, várnom kellett másnap reggelig, hogy teherbuszon, szörnyű utakon Jimma-ba érkezzek.

Presztízs Magazin

Etiópiában utazgatva nem kell a kalandot keresni, az utazás maga - ami otthon mindennapos unalmas rutin- az egyik legnagyobb kihívás.
Vegyünk egy példát! Péntek reggel nyolc körül megérkezem Bonga-ból Jimma tartományi székhely ’buszállomására’. Annak ellenére, hogy Jimma sokkal nagyobb város, mint például Miskolc, és Bonga-ban előtte mindenki letette a nagyesküt, hogy még aznap lesz tovább busz a mindössze hatvan kilométerre fekvő Sodó-ba, majd délre Arba Minch-be, de a repedezett betonplaccon megint azzal szembesülök, hogy sehova sem tudok innen aznap elmenni. Kiderül, hogy a sodoi busz reggel hatkor elment, a következő pedig holnap reggel hatkor indul. Közte semmi. Sehová.
Mindenkivel szóba állok, rengetegen próbálnak segíteni, de a helyzet akkor is az, hogy ma, pénteken csak az ellenkező irányba, a fővárosba, Addis Abeba-ba megy busz. Toporzékolok. Én nem akarok visszamenni a fővárosba! Addistól bubópestisszerű kiütések lesznek a lelkemen. Inkább két napot várok Jimma-ban a következő buszra.
Megharcolok a buszállomás mindenféle önkéntes segítő söpredékével, akik aprópénzért nyersen falnák fel az összes idegszálamat, majd órákon át nagy élvezettel káromkodok. Az első két hónapot hihetetlen lélekjelenléttel megúsztam csúnya beszéd és erőszak nélkül. A harmadik hónapban az összes hajókötél vastagságú idegszál elszakadt bennem. Egy ideig angolul káromkodtam, de azt tájidegennek érezve, a továbbiakban magyarul folytattam.
Dél körül egy jóérzésű egyetemi hallgató megszán és kerít nekem a környéken egy kis panziót, ahol délutánra minden mérgemet kialszom.

Presztízs Magazin

Másnap reggel felfedeztem ezt a szállót, ami majdnem európai színvonalú. Rámpa, fürdőszoba és úszómedence is van, igaz nagyon ’drága’, majd ezerkétszáz forint egy éjszaka. A recepción az OSB lapokból készült, puccos álmennyezet alatt még WIFI is van. Az internet csak akarat kérdése. Magam is mindig rácsodálkozom, hogy jé, még itt a szárított szurma-péniszek, tetvek, mocsok és nyomor földjén is előbb-utóbb internethez jutok.
Ergo, ez az utazás nem megy magától, nagyon kell akarni.
Reggeli közben agyamban az Etiópiában átélt, majd’ három hónap eseményei pörögnek. Sokadszorra megállapítom, hogy Etiópia nem ország, hanem egy egész világ. Ha százas skálán kellene osztályozni Koppenhága és a legelmaradottabb albán falu kilencven felett ér, Etiópia egésze pedig nullától tízig, ha eljut. A közte lévő szakadék az a kétezer év töretlen, ám nem vértelen fejlődés, amin Európa Krisztus óta átment.
Akár egy fraktálban, az egyenlőtlenségek Etiópiában az országon belül is végtelen spirálban ismétlődnek. Mgbey Tigray-ba való, ők itt az okos törzs, ők kormányozzák az országot. A társadalmi olló mérhetetlenül nagyra tátja száját. Észak a délhez képest. Laptop faeke, okostelefon tam-tam dob ellenében. Szilíciuméra a kőkorszakkal szemben. Etiópia sokemeletes paralel világ Kelet-Afrika közepén.

Presztízs Magazin

A történetem innen nézve rém egyszerű, de otthonról, Európából nehezen kezelhető és elképzelhető. Ma délelőtt is még mindig itt vagyok a Central hotelben. Reggel fél hatkor szakadó esőben kicuppogtam ugyan a ’buszállomásra’, ahol tegnapelőtt ígértek ma reggelre buszt Tarcha-ba. Persze most is kinevettek. Holnap, hétfőn most már biztosan lesz busz! Miközben magyarul alaposan kikáromkodom magam, bőrig ázva ballagok vissza a szállóba. Kiteregettem a ruháim és visszafekszem aludni. Egyre inkább úgy tűnik, hogy innen már csak Addis Ababa-ba tudok visszamenni. Olyan, mintha Miskolcról Kazincbarcikára csak Pesten keresztül lehetne eljutni.
Jimma-ban szombaton újabb tapasztalatokat szerzek az etióp barátságosság mibenlétéről. Kora délelőtt fényképezőgéppel a kezemben a belvárosban lófrálok, amikor egy Getcha Hailu névre hallgató, hatvan év körüli kifogástalan öltözetű, azaz patyolat tiszta, alig foltos és szakadt öltönyben, valódi krokodil műbőrcipőben pompázó úriember az utcán hihetetlen módon, először alpári módon von kérdőre. Ugyan miért és kit fényképezek, nem engedheti meg, hogy Etiópia után kémkedjek, majd rendőrt akar hívni. Miközben mindössze két vidám kölköt akartam lencsevégre kapni! Hónapokkal korábban kinevettem volna, de mivel volt szerencsétlenségem megtapasztalni, hogy az efféle önjelölt CIA-ügynököket halálosan komolyan kell venni, kikapcsolom a gépet.

Presztízs Magazin

Legnagyobb szerencsémre Halu uraság egészen jól beszél, de legalábbis ért, azaz a megtévesztésig hajszálpontosan úgy tesz, mintha folyékonyan értene angolul, így könnyed, bár némileg hosszúra nyúlt bizonyítvány-magyarázás után, mint legújabb és eleddig egyetlen ’faranji’ barátjaként rögvest olcsó kölni szagú széles mellkasára ölel.
Kérdésemre, van-e errefelé étterem, ahol a gyomrom mardosó éhséget csillapíthatnám, a válasza az, hogy itt ugyan sehol, és főleg olyan nincs, ahol az ilyen ’farandzsiknak’ is lenne étel. De hát én mindent megeszek, engem konyhai dolgokban Ceausescu nevelt, nem válogatok. Igen? Milyen fura neve van apámnak… Vagy anyámnak? Nem, Ceausescu egy kommunista diktátor volt Romániában, olyan mint itt…
A nyelvembe harapok, majdnem kimondtam M. nevét. Ki? Kicsoda? Nem tudom, az éhségtől zöldségeket beszélek. Na, ha engem az a híres kommunista vezér nevelt, akkor ő lesz a legbüszkébb etióp ember, aki meghívhat a házába, mert ő egy nagyon rendes ’dzsentlemen’.
Közelebb hajol, a fülembe súgja, hogy ’kamerád’ és ezt követően percekig fényezi magát és M. elvtársat, aki miatt a nyolcvanas években milliószámra, mint a legyek hullottak ez etiópok. Áldom az eszem, hogy nem neveztem M.-t nyílt színen diktátornak, mert Hailu Uraság/Elvtárs angoltudása hirtelen új, ebben az országban soha nem látott szintre emelkedik. Pár elejtett orosz szó után már legszívesebben fiaként büszkélkedne velem.

Nyershúst is eszek?

Presztízs Magazin

Biztos, ami biztos, még egyszer megkérdezem Hailu urat: Ugye most már nem akar rendőrt hívni? Nem, hova gondolok, már barátok vagyunk. Gyere, fiam! – veregeti meg a vállamat. Jó. Három lépés után nekem szegezi a kérdést: Nyershúst is eszek? Igen, bár eddig még mindig megbetegedtem tőle.
Na, ugye, beláthatnám végre, hogy mégiscsak nyavalyás kényes gyomrú ’farandzsi’ vagyok, hogy Etiópia nem való nekem, hogy mindenben rögtön a kifogást keresem. Hogyne, belátom, tápos európai nagyvárosi nejlongyerek vagyok, Etiópia túl sok, túl kemény nekem, de egy ilyen erős ember oldalán biztonságban érzem magam. Hailu ex-elvtárs boldogan szívja magába szavaim. Nem baj, mivel ő nagyon rendes ember, majd kapok valami mást.
A háza felé tartva egyre keskenyebb utcákon kopik ki lábunk alól az aszfalt, majd egy hihetetlenül sáros sikátorban – amit alig tudok megközelíteni – büszkén mutatja a házát. Kétségkívül valaha olaszok építhették, de az azóta eltelt hetvenévnyi, intenzív családi élet alatt sikerült putrivá degradálni.

Presztízs Magazin

A húsvéti menü nagyon finom, bátran kebelezem be a bizalomgerjesztő kupacokban álló véres darált nyershúst. Nyugtatom magam: ez végül is olyan fasírt, amelyik még nem látott főtt rizst, fűszert és forró olajat. Smafu. Fejben döntöm el, ezúttal azért sem leszek beteg tőle. Természetesen nem bízom a véletlenre és prüszkölve magamba döntök egy nagy pohár ’katikale’-t, rozsdás benzineshordó ízű házi főzésű etióp pálinkát.
Ebéd után készítek pár képet a családról és Hailu úr barátairól. Miután nem tudnak postacímmel szolgálni (azaz mindig elfelejtem, hogy errefelé nem megy házhoz a posta), hogy itthonról megküldjem majd nekik az előhívott képeket, megállapodunk, hogy a barátaival négyen visszakísérnek a Central hotelbe és ott valahogy átadom, de legalábbis letétbe helyezem nekik a digitális képeket. Sehogy sem tudom elmagyarázni neki ezt a digitális dolgot. Igaz, otthon sem lenne könnyebb dolgom egy falusi bácsival. Olyan kép, ami csak akkor van, ha akarom, ha nem, nyom nélkül kitörlöm. Hailu urat nem hatom meg, tesz rá, hogy ezek a képek főleg digitális pixelhalmazok, neki a képek kellenek. Fiam, Jimma-ban vagy, találunk rá valami megoldást! Meghajtom magam: hogy is vonhatnám kétségbe egy ilyen kifogástalan öltönyös úr szavait?

Presztízs Magazin

Elindulunk, de én gyanútlanul kétszer is megállok fotózni. Már az első alkalommal is eléggé ingerült hangot üt meg újsütetű barátom, és amikor másodszor is felemelem a masinát, közli velem, azaz a majdnem fiaként szeretett barátjával, hogy mivel ezen a veszélyes környéken, ahol rengeteg a muzulmán, nem hallgattam rájuk, ők hazamennek, engem magamra hagynak, és a továbbiakban nem vállalnak értem felelősséget. Így is történik. A négy tagbaszakadt öltönyös férfi barátságosan kezet ráz velem és elballag. Én pedig – a halálfélelem cseppnyi jelét sem mutatva – tovább fényképezem a bank előtt a járdán terpeszkedő teheneket és a hátukon rajcsúrozó étcsokoládé színű gyerekeket.
A történet itt még nem ér véget. A szállóba érve nem találom a kézzel írt naplómat, az egyetlen, legdrágább kincsemet. Hailu úr házában felejtettem volna? Így vagy két órával azután, hogy elváltam tőlük, kék motoros riksába, ’bázsázs’-ba vágom magam, és elmegyek hozzájuk. Nagyon örül, hogy lát, épp hozzám indult a szállóba a naplóval, mert tudja, ez nagyon értékes lehet számomra. Nagyon értékes nekem, ugye? Akármennyit megérne nekem, hogy visszakapjam, ugye? És az orrom előtt lobogtatja a kincsemet. Igen, és még mielőtt alkudozni kezdene, villámgyorsan kikapom a kezéből és eltüntetem az ing alatt a gatyám korcában. Nevet. Jó, jó, ne izguljak, rendes ember ő, úgyis visszaadta volna. Természetesen semmi kétségem nincs efelől.

Presztízs Magazin

Mivel fiaként szeret, eljön velem a szállóba, úgyis rég nem ült riksában, és majd meghív egy sörre. Ragaszkodik hozzá, hogy a riksát ő fizesse. Nem szükséges, van pénzem. De ő jó barát, segít. Útközben szidja a sofőrt, a teheneket és a muzulmánokat, akik állandóan az út közepén grasszálnak. Megérkezünk, éppen fizetem ki a sofőrnek a nagyjából egy eurónyi etióp birrt, amikor Hailu úr keményen rám szól, hogy adjak többet neki, mert nekem, gazdag ’farandzsinak’ úgysem számít. Mosolygok. Majd legközelebb, Hailu úr, megengedem, hogy Ön sokkal többet adjon!
A bárban miközben a kedvenc St.George sörömből nyalogatom az első üveggel, Hailu úr vagy hat Dashent gurít le a torkán nagy hirtelenjében. Aztán feláll, és közli velem, hogy neki most azonnal távozni kell. Így a számlát természetesen megint én állom, ezúttal majdnem háromeurónyi birrt. Nem bánom, fő, hogy megvan az én kicsi kincsem, a napló.
Ízlelgetem az érzést. Ilyen, ha az ember új barátokra tesz szert Etiópiában. Ezzel együtt tíz hét után ő volt az első ember, aki meghívott a házába, ahogy ő emlegette, a rezidenciájába, aki bemutatott a családjának, és még csak arra sem kért meg, hogy ugyan vegyem el ízibe valamelyik lányát feleségül.

Akár infraszaunaként is üzemeltethető busz

Békés, nyugodt vasárnap után hétfőn hajnalban beáll az eddigi legmagasabb és leglepusztultabb kocka alakú terepbusz a pályaudvarként is funkcionáló nagy betongrund egyik sarkába. Ez megy Sodo-ba. Megmászom a buszt, elhelyezkedek kényelmesen. Nyolc körül még sehol sincs a sofőr. A buszon a kora reggeli csivitelés késő délelőttre csendes kivárásba hajlik. Az infraszaunaként is üzemeltethető járműben a bömbölésbe belefáradt babák ernyedten lógatják fejüket anyjuk kebelén.
 

Presztízs Magazin

Délben az utasok szerteszállingóznak ebédelni. Kora délután már annak is örülünk, hogy nem oldalba kapja a nap a buszt. Még mindig nem indulunk, mert a teljes létszámhoz még hiányzik egy pár fő, vagy kecske, vagy néhány méretesebb málha, láda, göngyöleg, de a lényeg, hogy teljesen tele legyen indulás előtt. Senki sem türelmetlen, az emberek nem zúgolódnak. Késő délután az egész napos üldögélésbe és várakozásba belefásult utasok egyesével kezdenek az ajtón kiszivárogni. Az utolsó előtti utas, egy idősebb nő, odalép hozzám, vállamra teszi a kezét. ’Fiam, ma már nem megyünk sehová’. Hitetlenkedve hallgatom. Az nem lehet. Két napig vártam erre a buszra. Egy napig ültem, sültem benne. Sodo ide alig hatvan kilométer. Gyalog már rég ott lennék. Lapos kúszásban is rég ott lennék. Békaügetésben is rég ott lennék. De ma már nincs mit tenni, szentségelve mászok lefelé én is.
Isteni szerencsémre a legutolsó utáni minibusszal nem kis harc árán sikerül a gyűlölt Addis-ba jutni. Ott hajnalban, a többi utassal együtt bedugnak egy ordináré szálláshelyre, ami valójában egy tizedrangú kupi. Másnap az Egypt Air jóvoltából tíz nappal korábban hirtelen felindulásból hazajövök.
Ferihegyen ismerősként köszöntenek a reptéri segítők. Úristen, hol jártam, hogy a kerekesszékemnek még a színe sem látszik?!
A szurmáknál… Biztosan, ha én mondom. Itthon vagyok, jól vagyok, összeteszem újra az összes kezem, hogy ezúttal is túléltem az imádott fekete kontinenst. Ami nem a bőrszín miatt, és nem is a gyakori áramszünet miatt – hanem az egyes fejekben uralkodó néma lyukak miatt fekete…

Átlag: 4.5