Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Pannon Presztízs Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Pannon Presztízs Magazint! Keresse az újságárusoknál a Pannon Presztízs Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

Kanyonokon át

Etópia VIII. – a Simien Nemzeti Parkban (2. rész)

Nagy Bendegúz | Nagy Bendegúz | 2014.05.02. |
Kanyonokon át
Örülök, mert megjön az én lovam is. Egy toprongyos kisgyerek vezeti be kötőféken a táborba. Hiába ragaszkodtam hozzá és veszekedtem Afara-val, a túravezetőmmel, végül is nem öszvért kaptam. Utólag belátom, teljesen igazuk volt, jobban kellett volna bíznom bennük. Abeba, a medvehangú és termetű szakácsunk feltesz a lóra. A jó, kényelmes western nyeregre rákerül Roho párnám, és már indulhatunk is.

Lóháton a meredélynek

A széket Abeba a maradék cuccal felakasztja egy másik ló hátára, búcsút int és elindul az első táborhely, Geech felé. A lelkére kötöm, hogy nagyon vigyázzon a székre, mert nélküle halott vagyok. Megkérdezném, hogy biztos oda fog-e érni estére, de aztán gondolatban kinevetem magam. Itt aggodalmaskodom, pedig még a térképen sem tudnám pontosan megmutatni, hogy hol vagyunk.
Ezek a fiúk itthon vannak, ezzel foglalkoznak, bíznom kell bennük. Elindul a mi kis négyes karavánunk. Remekül érzem magam, gyönyörű a táj, friss a levegő. A lovam, mintha csak érezné, hogy egy fájós hátú, fura, keszegseggű, pipaszárlábú alak ül a hátán, vígan, de óvatosan lépked. A gyermek, aki a vizet és a korbácsot hozza, végtelenül hálás arccal figyeli minden rezzenésemet. Széles mosoly terül el kedves arcán, amikor néha a fényképezőgépet is a gondjaira bízom. Úgy fogja, mint egy újszülött kutyakölyköt.

Presztízs Magazin

Sokáig haladunk az úton, majd egy hirtelen mozdulattal letérünk. Kérdezném, hogy hova, merre megyünk, de nem látom sok értelmét. Keresztben alattunk egy több száz méteres kanyon ködösen, lustán ásít fel ránk. Ez az első, amin át fogunk kelni. Meg sem kérdezem, egyértelmű, hogy nem arrafelé megyünk, ezen a szakadékon gyalogszerrel is elég nehéz lenne átkelni, hát még lóháton! És főleg nekem. Ők sem kérdeznek semmit, elkezdünk ereszkedni. Eleinte nagyon mereven ülök a lovon, mindenem begörcsöl, le sem merek nézni. Nem hiszem el, hogy oda le fogunk menni. Fürkészem Afara békés arcát, előttem lépdel Marú a nehéz fotótáskával a hátán, mellettem sugárzó arccal baktat ez a gyerek, a ló pedig teszi egyik lábát a másik elé. Olyan egykedvűen és nyugodtan haladunk a kanyon oldalában, mint otthon, amikor zöldre vált a zebrán a lámpa. Hát akkor minek aggódjak…
Vagy három órán keresztül ereszkedünk le a völgy fenekére, ahol a kövek közt egy kis víz csörgedezik. Végre megint egyenesen ülhetek, mert lefelé szinte feküdtem a nyeregben. Sancho Panza-nak érzem magam. A túloldalon a kapaszkodó sokkal gyorsabb, alig két óra múltán fent vagyunk a fennsíkon. Folyton a hátam mögé pillantgatok, továbbra sem hiszem el, hogy mint kés a vajban, úgy keltünk át ezen a kanyonon. Szabad és boldog vagyok. Itt lovagolok Etiópia tetején ezzel a három kedves emberrel. A mai napon teljesen kimegy a fejemből, hogy nem tudok járni. Kölcsönvettem Sziszai lábát, kísérőim szemét és szívét. Felszabadító érzés. Semmire sem gondolok. Beleolvadok ebbe az aranysárga pusztaságba, a végtelenbe.

Három óra futólépésben

Presztízs Magazin

Délután öt körül jutunk el a 3620 méter magasan fekvő Geech-be, majd a falu feletti táborhelyre. Gyerekek szaladnak felém, lelkesen integetve. Csak úgy porzik a föld a lábuk nyomán. Megállunk, nézegetjük egymást. Az egyik nyakában fura nyakláncot veszek észre, apró, a mi nyugati világunkból származó tárgyakat fűzött fel. Egy csomó kis címletű papírpénz van a zsebemben, minden gyereknek odanyomok egyet. Rezzenéstelen, de zavart arccal nézik, forgatják, gyűrögetik. Arra gondolok, talán még soha nem fogtak pénzt a kezükbe.
A táborhelyen nagy az öröm, lelkendezve borulunk egymás nyakába, Franco-t is mintha kicserélték volna. A hegy megette a nyegle londoni ficsúrt, és ezt a vicces, jólelkű embert köpte ki helyette. Egymás szavába vágva mesélünk. Veregetik a vállam, elismeréssel adóznak nekem. Alex hihetetlenül boldog, hogy mégsem ment haza időnap előtt.

Presztízs Magazin

Szrau kantáron fogja a lovat, és mellette poroszkálva elvezeti valahová. Pár perc múlva eltűnnek az alsó horizonton. Nem értem, hova mennek, kifaggatom Afara-t. Itt fent nincs abrak és víz a lónak, ezért Szrau hazamegy a családjához. Kiderül, hogy Szrau a lovat képviseli, az ő családjáé Sziszai. Ne de hova mennek vissza? És mi lesz reggel? Afara nevetve mondja, hogy ne aggódjak, rövidítésen mennek hazafelé, reggel időben itt lesznek. Nem hagy nyugodni egy gondolat: mit ért pontosan a rövidítésen? Ó, hát három óra alatt futólépésben otthon vannak. És miért nem ül fel Szrau a lóra? Még mielőtt hangosan kimondtam volna, ezen az idióta, ide nem illő nagyvárosi kérdésen már magam is nevetek. Hisz egész nap engem hordozott a hátán, neki is pihennie kell. Számolok. Oda-vissza legyen hat óra az út, pihennek hat órát, hogy reggel újra itt lehessenek. Szörnyű. Lehorgad a kedvem. Rohadt gyarmatosítónak, gazdag parafa-sisakos kizsákmányolónak érzem magam.
Afara olvas a gondolataimban. Nevetve veregeti meg a vállam. Csigavér! Én otthon azzal foglalkozom, úgy élek és dolgozom, ahogy tudok, és ahogy azt az én világom lehetővé teszi. Itt ebben a világban ez természetes, ne aggódjak. Szrau is nagyon boldog, hogy találkozhatott velem, hogy adtam neki ajándékot, hogy angolul tanítgattam. Elmondja, hogy délben Szrau azt mondta neki, hogy ő pont olyan akar lenni, mint én. Ilyen nagy és erős. És kerekesszéket is akar. Ezen a legutóbbin legalább nem lepődök meg, mert a gyermekek általában imádják a széket.

Kerekesszéket Karácsonyra? Naná!

Presztízs Magazin

Néhány éve nagyvárosi értelmiségi sokgyermekes barátomnál töltöttem Erdélyben egy pár napot a hegyek közt a tanyájukon. Nyáron szeretek kint aludni a szabadban, Isten szent ege alatt. Egyik reggel a székem hűlt helyén egy sípot találtam. Felültem, körülnéztem. A szemközti domboldalon a gyermekek a székben ülve szánkóztak, hancúroztak, bukdácsoltak. Sokáig néztem őket, majd megfújtam a sípot. A vasárnapi ebédnél a legnagyobbik gyermek így szólt: ’Apa! Mi már tudjuk, mit szeretnénk Karácsonyra!’ ’No, mit is?!’ ’Egy ilyen kerekesszéket!’ Az apa és anya kezéből első zsigeri reakcióként kiesik a villa és a kanál, majd prüszkölve nevet mindenki. ’Hát, ha tényleg azt szeretnétek…’A gyermek az elsősorban gyermek, hogy Mózsi, vagy Szrau a neve, az már édesmindegy.
A lemenő nap utolsó sugarainál a tábortűz mellett ülve költjük el az egyszerű vacsorát. Felejthetetlen volt ez a mai nap! A Napot felváltja a Hold, Etiópia lapos, végtelen szakadékokkal barázdált teteje ködös hideg joghurtban úszik.
Egy sátorban alszom Alexszel. Erről volt szó, Afrikában izzadni illik, itt nem szabad fázni. De ha egyszer fagypont közeli a hőmérséklet… Az összes ruhánkat magunkra szedve vacogunk a könnyű hálózsák alatt, összebújunk, megfagyunk. Hosszúnak tűnik az éjszaka. Alig várjuk, hogy végre reggel legyen, hogy a felkelő nap első sugaraival felmelegedjünk, kiengedjük gerincünkből a fagyott éjszaka emlékét. Szaudi őzbarna lebernyegében a reggeli mellett Alex úgy néz ki, mint egy vándor szúfi dervis. A tábor lakói osztatlan elismeréssel figyelik minden mozdulatát.

Presztízs Magazin

Reggel nyolc óra körül a láthatáron a kis porfelhő egy idő elteltével ember és ló alakot ölt. Megölelem Szraut, megpaskolom Sziszait. Indulhatunk, drága lovacskám! Jöhetnek a feneketlen kanyonok, vég nélküli fennsíkok, kráterek mélyén megbújó legelők, égben végződő szántók, határ nélküli tájak.
Három napig lóháton élni négyezer méter körül a Simien Nemzeti Parkban, a hegyekben úgy, hogy kerekesszéket alig látok. Sokszor furcsán érzem magam, mintha kilépnék a testemből. A lelkem állandóan le van maradva. Megvisel, amit Etiópiából látok, sokszor sírni támad kedvem. Ugyanakkor sokat nevetek is. Nevetünk. Május 21-én, két nappal majdani hazaérkezésem után egy hétre Uppsala-ba, Svédországba megyek. Már alig várom. Csak ne, hogy belehaljak a meredek kultúrsokkba…
Mindennel együtt: Szép az élet!

A szerző Etiópiában átélt kalandjait még két alkalommal kísérheti figyelemmel az Olvasó.

Még nincs értékelve